Könyv

Párisi Nagyáruház álnéven nyitott újra, a köztudatban továbbra is Divatcsarnok, valójában pedig vegyes funkciójú középület. Ha a funkciók szerint használt négyzetméterek arányait vizsgáljuk, leginkább irodaháznak kellene nevezni, de ezt a patinás épület valószínűleg kikérné magának. Az utcával közvetlenül kommunikáló területek ugyanis megtartották közösségi szerepüket, csakúgy, mint a tágas átrium, ahová belépve továbbra is ösztönösen felkapjuk a fejünket. A tekintet kóborolhat szabadon, a lábak viszont nem bóklászhatnak akármerre. Az evolúció során diszkrét pixelmintává szelídült orrszarvúk és egy brutális üvegfal a díszlépcső legfelső fokán tapintatosan útját állják a felfelé igyekvő városlakónak. Pedig az igazi csoda a tetőn rejlik, a magasban, ahová csak a kiválasztottak juthatnak.

Közel járt a hatvanhoz, amikor szépíró vált belőle, ám Eötvös Károlyt már művek híján is az elbeszélés valóságos mesterének tekintette a korabeli közvélemény. Legjobb írásai az élő beszéd természetességével hatnak, ami nem is oly meglepő a korszak első számú parlamenti és kávéházi adomázójától.

Sokakat meglepetésként ért, hogy Herta Müller kapta az irodalmi Nobel-díjat tavaly, főként olyan nyelvterületen, mint a magyar, ahol eddig mindössze egyetlen kötetét olvashattuk. A Lélegzethinta persze nem is jelenhetett volna meg korábban, hiszen majdnem a díjjal együtt jött ki a nyomdából. Főmű - szól az indoklás.

Harry Hole nyomozó első történetét még öltönyös-nyakkendős pénzügyi szakemberként írta, miközben a hivatali órák után rockzenei pályafutását is egyengette. A sorozat azóta a nyolcadik kötetnél tart: a tőzsdevilág vesztett ugyan egy brókert, a krimirajongók viszont nyertek egy jó tollú és milliós példányszámban fogyó elbeszélőt. Jo Nesbø vegyes technikával, telefonon és e-mailen válaszolt a Narancs kérdéseire.

A tavaszi szél nemcsak vizet árasztott, hanem három kiemelkedő és a maga nemében különleges könyvet röppentett kritikusi asztalunkra.

Noha Ungvári Tamás hosszú-hosszú évtizedek óta ernyedetlen buzgalmú résztvevője a kulturális életnek, s jószerint 1952 óta (midőn rovatvezetőként belépett a Csillag folyóirat szerkesztőségébe) állandó szereplője a hazai nyilvánosságnak, mégis meghökkentő s egyszersmind bámulatra méltó a tény, hogy a művelt és sokfelé forgott, idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő férfiú írói és visszaemlékezői aktivitása valósággal megsokszorozódott az elmúlt pár esztendő során. Csak úgy dűl neki a szó, mintha könyvből olvasná; kötetei mondhatni egymás sarkára hágnak, s ez a termékenység még akkor is jócskán érdemes a figyelmünkre, ha nyilvánvaló is - mint arról alább szót ejtünk majd -, hogy munkái bővelkednek az átfedésekben, téma- és szövegvándorlásokban. Így bár jelen írásunk döntően a Scolar Kiadónál terebélyesedő sorozat legújabb kötetét, Az emlékezés enciklopédiáját tárgyalja, azért a korábbi munkáknak is jut majd némi rész a szerzőt méltán megillető figyelmezésből - a folyamatosságokat és a változásokat kikutatandó.

Szép Ernő nyilvántartott remekei már az életében megjelentek, de egy-egy kallódó könnyűsúlyú kismű alaposan megváratta a rajongókat. Több mint fél évszázados késése volt a két éve megjelent, s ezzel az első kiadását elkönyvelő Natáliának, s most itt az újságokból előhalászott Indiszkréció - egy újabb, eddig jobbára ismeretlen kisregény a süllyesztőből. Köves Gábor

"Mikszáth percről percre elgondolkozóbbá, komolyabbá vált. Az előbb még nevető és nevettető vonások egyre élesebbek, gúnyosabbak, szinte marók lettek. Elkezdett beszélni. Először azokról, akiknek üres széke s pohara még ott állott, azután tovább a Monarchiában szereplő összes alakokról - egészen a Habsburg-dinasztiáig. Az orvos kíváncsiságával, tudásszomjával boncolt (...) és kifejtette, okfejtette, hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe az ország. Jósolt mindent, ami bekövetkezett, mindent. A Habsburg-ház összeomlását, háborút, nemzetiségek lázadását és a legrettenetesebbet: a belső összeroppanást." Bár Jókai nevelt lányának, Feszty Árpádnénak a visszaemlékezései nem mentesek az utólagos okoskodástól, fenti leírása jól jellemzi mind az író pozícióját ("körön belül kívül lenni", ahogyan Mészöly Miklós megfogalmazza majd e megfigyelői státus lényegét), mind az öregedő Mikszáthon elhatalmasodó pesszimizmust. Mikszáth 1887-től élete végéig a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője, Tisza Kálmán, majd Tisza István támogatója - mindenekelőtt amiatt, mert úgy véli, a rendelkezésre álló választékból még mindig ők azok, akik leginkább az ország javára tehetnek. Mindvégig fenntartja magának a kételkedés jogát, igaz, különvéleményei soha nem válnak végzetes konfliktusok forrásaivá; politikustársairól, a közélet legkülönbözőbb figuráiról írt szatírái, karcolatai miatt engesztelhetetlen ellenséget nem szerez; mint ahogyan fenntartásai és a műveiben hangoztatott ellenérzései dacára az sem okoz számára problémát, hogy elfogadja azt a hódolatot, amit az általa kritizált hivatalos Magyarország neki megadott.

Azt akartam mondani még akkor, de nem mondtam, mert letettük a telefont, hogy talán a "minden jót", az kontextussemleges. Mármint egy ilyen születésnapon, mint amilyen Békés Palinak legutoljára adatott, a halála előtt pontosan két hónappal és egy nappal. Mert abban gyorsan megegyeztünk, hogy a "boldog születésnapot" a körülmények és a helyzet durva semmibevétele, fej a homokban, jó mélyen. Röhögtünk: ki tud momentán ennyire lehajolni? Fej a homokba, de jó volna...