Tiszaeszlár és a Balaton - ma főként e két földrajzi hely, valamint egy liberális közpolitikai intézet tartja fenn Eötvös Károly emlékét, noha majd' egy évtizeden át a legolvasottabb magyar írónak számított. Elragadtatott magyarsága megmosolyogtató, közéleti tisztessége elvitathatatlan, írásművészete pedig jószerint már a saját korában merő anakronizmus volt. Irodalmunkból vele halt ki a magyar úr patriarkális derűje.
*
Dunántúli kálvinista köznemesi família leszármazottja volt, s e három jelző Eötvös Károlynak szinte a teljes életét meghatározta - a politikai pályáját csakúgy, mint majdani irodalmi munkásságát. Így diákként a pápai református kollégiumot járta, s természetesen jogász vált belőle is, mint szinte minden felsőbb tanulmányokat folytató birtokos nemesből több mint egy évszázadon át. A latinos műveltség, a jogászi gondolkodásmód és a prókátori működéshez oly elengedhetetlen retorikai pallérozottság elsajátítása mellett a fiatal Eötvös a 48-as honvédtiszt atya példájához és a Habsburgokkal szembeni ellenállás történeti hagyományát átörökítő kálvinista tradícióhoz is hamar méltóvá vált, amikor jó pár hazafias versezet megírásán túl az 1863-as Almássy-féle - sajna, eleve kudarcra ítélt - függetlenségi szervezkedésben szerepet vállalt. A Veszprémben ügyvédbojtárkodó Eötvös ugyanis kiragasztott néhány kiáltványt a városban, mely tettét végül néhány hetes vizsgálati fogsággal sikerült megúsznia. Fiatalkorának ez az utóbb csupán önironikusan emlegetett mozzanata éppúgy jellemző volt Eötvösre, akárcsak rövid szerepvállalása a pápai kollégium filozófiaoktatásában, midőn az ifjú tanárjelölt Kant és Hegel eszméinek megigazítására érzett erős késztetést.
Más szempontból is meghatározónak bizonyultak e veszprémi évek Eötvös életében, aki jogászi pályafutásának első évtizedét a vármegye szolgálatában töltötte, s aki utóbb élőszóban előadott adomáit rendszerint az alábbi fordulattal indította: veszprémi fiskuskoromban történt... S nem kétséges, ekkoriban gyűjtötte össze emlékezetében azokat a dunántúli, vagyis inkább túl a dunai legendákat, történeteket, valamint nem utolsósorban nyelvi fordulatokat és mondatfűzéseket, amelyek azután szépírói működésének munícióját jelentették.
Az 1871-ben már a királyi ügyészi tisztig feljutó, s a politikai hírlapgyártással a hatvanas évek közepe óta kacérkodó Eötvös 1872-ben városának országgyűlési képviselője lett - s ezzel tovább folytatta ígéretes, egyúttal meglehetősen szabványosan induló pályafutását. A kiegyezéses rendszert támogató Deák-párthoz csatlakozott, s vezércikkírója lett a párt félhivatalos szócsövének, a Pesti Naplónak. Az idős Deák Ferenc személyes vonzereje pár esztendőre elfeledtette Eötvössel elvi fenntartásait, a 48-as követelések képviseletét, ám nem sokkal az "öregúr" halálát követően Eötvös politikai tábort váltott. Így 1878-ban már az ellenzéki Függetlenségi Párt jelöltjeként szerzett mandátumot, s rövid úton a párt egyik első számú országgyűlési debattere lett. Mikszáth karcolata ekképp jellemezte Eötvös szónoki modorát: "' maga, mint a vívó, fél testtel állt a plénumnak, imitálva Deák modorát; a természetességnek azon közvetlenségével beszélt, mely csak ritka emberek tulajdona, s mintha mindez csak most, beszéd közben jutna eszébe, önmaga is mulatni látszott a saját előadásán." Mikszáth egyébiránt éppenséggel Eötvös példáján látta igazolva saját tételét, miszerint az okos, de csúnya ember valósággal megszépül szónoklás közben. A boltozatos homlokú Eötvöst - vagy hamar elterjedt ragadványnevén: a Vajdát - mindenesetre nagy népszerűséghez segítette erős torka és szónoki tehetsége, olyannyira, hogy az 1881-es választásokon összesen húsz kerület kínálta meg a politikust mandátumával.
A "fősaktervédő"
Az 1878-tól Pesten (a terézvárosi Próféta, azaz a mai Hegedű utcában) végleg megtelepedő, s ügyvédi irodát működtető Eötvös leghíresebb, s népszerűségét igencsak próbára tevő ügyéhez 1882-ben jutott, amikor is az Izraeliták Országos Irodájának felkérésére elvállalta a védői szerepet a készülő tiszaeszlári perben. Eötvös, aki már e felkérést megelőzően tanulmányt publikált a processzusban kulcsszerepet játszó dadai holttest tárgyában, elkötelezetten és teljes lendülettel vetette bele magát az eljárásba, amely a sajtónak köszönhetően az egész ország, sőt rövid időre a nemzetközi közvélemény figyelmét is az első számú védőre irányította. Eötvös, a "fősaktervédő" ugyanis nem egyedül vívta meg harcát, hiszen a nyíregyházi perben több jogász is segítségére volt, s a vérvád megrendítésében már a helyi erő, Heumann Ignác ügyvéd is komoly eredményeket ért el. Eötvös teljesítménye így is felettébb imponálónak bizonyult, s méltán elhíresült hétórás védőbeszédének jelentőségét sem csökkentette az a tény, hogy előzőleg maga a királyi ügyész is a felmentés mellett érvelt beszédében.
Eötvös már a per során, s utóbb is az antiszemiták támadásainak céltáblája maradt. A rágalmak között értelemszerűen a jogász-politikus koholt zsidó származása is szerepelt, s külön figyelmet érdemel az a röpirat, amelyet Eötvös egyik "áldozata" adott ki 1884-ben. Ágoston János Le az álczával! - Adatok Eötvös Károly hírhedt saktervédő életrajzához című írása egy elmérgesedett magánjogi per nyomában uzsoraközvetítéssel, csalással, sikkasztással és erőszakoskodással vádolta a keresetlenül féregnek nevezett jogászt, s a szerző e szavakat intézte az Eötvösnek hálás zsidóság felé: "És te, dédelgetett zsidó! Tudd meg, ki az a kifogástalan jellem, a lángeszű keresztény jogász, ki védelmedre ment: Eötvös Károly! És ha megértetted már e nevet, tudd meg, hogy e névvel a legnagyobb átkot mondottad ki!"
Eötvös egyebekben nem tartozott az elkötelezett filoszemiták közé, s haladó kiállásában akadt némi abból az úri liberalizmusból, amely a jogegyenlőség magasztos képviseletét jól össze tudta egyeztetni a nem hivatalos megnyilatkozások kedélyesen zsidózó fordulataival. Móricz Zsigmond Míg új a szerelem című regényében szerepel az a jellemző anekdota, amely nemcsak e kettősséget, de a mindenhez, így a zenéhez is értő (Mahlert például félbolondnak ítélő) Eötvöst is jól körvonalazza számunkra: "...pápai diák koromban Eötvös Károly kortese voltam, de az öreg, mikor lejött, kétségbeejtette a pápai zsidókat azzal, hogy olyan antiszemita beszédeket és kijelentéseket hangoztatott, hogy csak úgy porzott. Például azért ostorozta őket, hogy Wagner-kultuszt csinálnak, mikor itt ez a jó ízig-vérig tősgyökeres cigánymuzsika, aminek egy fikomadta kurrantyúja többet ér, mint az egész német Wagner-zene. Hát el is ment hozzá egy küldöttség, hogy hagyja abba a nagyságos úr ezeket az izéket, hiszen reformátusok és zsidók együtt szavaznak rá. Volt ott egypár zsidó is, s azt mondja az egyik: 'Nagyságos uram, ha már maga is szid bennünket, ki szeret akkor?'... Körülnéz Eötvös Károly az irodában, ahol ki volt akasztva egy nagy kép, amin rajta voltak a tiszaeszlári védők. Rámutat nagy pózzal, s megmutatja a pipacsutorával középen a saját arcképét, s azt mondja: Nekem szabad."
A Vajda, aki élte fogytáig a tükrös kávéházak pesti prototípusában, az 1888-ban az Oktogonon megnyílt Abbázia kávéházban tartotta udvarát, az 1890-es évek közepén pár rövid évre a Függetlenségi Párt vezére lett, s bár 1899-ben elhagyta táborát, politikai elveihez és a csodált Kossuth emlékéhez utóbb is hű maradt. Jellemző módon még szépírói aktivizálódását is ellenzéki működéséhez kapcsolta. Saját anekdotája szerint ugyanis a váltig kormánypárti Gyulai Pál felbosszantotta és egyszersmind bizonyításra késztette őt ama kijelentésével, miszerint "szélbali ember jó magyar író még nem volt; szélbali ember igazi író nem lehet". S bár e történet túlontúl kerek, s Eötvös kisebb írói próbálkozásai valójában a pápai diákoskodás éveiig nyúlnak vissza, azért a politikai virtus valóban szerepet játszott íróvá válásában. Első komolyabb munkája ugyanis, amely jószerint minden későbbi alkotásához hasonlóan újságfolytatásokban látott először napvilágot, egy elhunyt ellenzéki főnemes, Gróf Károlyi Gábor följegyzéseit tette közkinccsé. Illetve csak látszólag, hiszen a parlamenti életben leginkább suta közbekiáltásaival feltűnést keltő derék arisztokrata bizonnyal nem volt a megjelentetett mű szerzője: a följegyzések csapongóan emlékező, kedélyesen olvastató és tőrőlmetszetten magyaros irálya már a későbbi Eötvös-művek stílusát előlegezte.
Derűs reflektálatlanság
Az írói áttörést a következő, folytatásokban megindult századvégi mű, az Utazás a Balaton körül hozta el Eötvös számára: a lazán öszszefércelt álútleírás valóságos szenzációt jelentett a korban, s lokális népszerűségét részben mindmáig őrzi. Eötvös csevegő kedve e művében a familiaritás, a magától értetődő családiasság biztonságával kapcsolta egybe nemcsak a Balaton egész tágabb vidékét, de bő száz évre visszamenőleg a teljes úri közösséget is. Az atyafiságos viszony derűs reflektálatlansága és otthonossága mindmáig valósággal lenyűgöz az ilyesféle mondatoknál: "Valamelyik ősnagynéném unokanővérének orozva költ fia." S a táj, a partról csodált tó is megdicsőült Eötvös elbeszélésében, aki a kerettörténet szerint ámuló erdélyi uraknak (köztük újfent a fiktív szerepeltetését bosszankodva fogadó Gyulainak) mutogatta, s beszélte el a vidék nevezetességeit.
Az Utazás a Balaton körül sikere nemcsak az irodalom nagy reménységei közé emelte a tekintélyes korú kávéházi causeurt, de a Révai testvérek figyelmét is ráirányította személyére. A kiadó páratlan módon rögtön életműkiadásra szerződött a kezdő szépíróval, akit az előfizetési felhívás ily hízelgő szavakkal aposztrofált: "...a megközelíthetetlen magyar lángelme, aki laza és múló újsághasábok közé torlaszolta el magát - íme előtérbe lép, megmutatja egész hatalmas alakját, összeszedi és a köznek általadja minden kincsét." "Csodálatos az, hogy mennyi dicséretet bírt el" - fogalmazott visszaemlékezéseiben Révay Mór János, aki utóbb azt is elárulta, hogy a lustálkodásra hajlamos Eötvöst rendszerint egy-egy újabb ünnepséggel, tisztelgő írással lehetett rávenni az alkotásra.
A kiadó és Eötvös előzetes terveiben természetesen ott szerepelt a tiszaeszlári per történetének megörökítése is, melyet először könyv alakban, s méghozzá nemzetközi közönség elé szánva kívántak megjelentetni. Ám mert Eötvös képtelennek bizonyult az újságközlések állandó pressziója (folyt. köv.) nélkül nekilátni az írásnak, a kiadó ráállt a folytatásos megjelenésre. Megérte, hiszen e folytatásokból gyűlt össze A nagy per, mely ezer éve folyik, s még nincs vége három kötete, mely kötetek a magyar irodalom egyik legizgalmasabb könyvét rejtik. A vérvád és a peres eljárás történetét elbeszélve ugyanis Eötvösnek sikerült feszes szerkezetet teremtenie, úrrá lennie szertelen mesélőkedvén, s ami a legfőbb: megannyi pszichológiailag hiteles portrét alkotva jószerint társadalomrajzként értékelhető ábrázolását adnia a Solymosi Eszter eltűnését követő tömeges hisztériának. Ezúttal még az elmaradhatatlan Eötvös-féle kitérők (A szagnak szerepe a természet történetében; Mi is az unalom? és a többi) is a nyomozástörténeti előadás, sőt olykor egyenesen a lélektani ábrázolás integráns elemeivé lettek.
1909-ig szép sorban megjelent az összkiadás 24 kötete, melyek sorában A balatoni utazás vége csakúgy ott szerepelt, mint a másik túl a dunai táj, A Bakony leírása. Deák Ferenc és családjának és A Jókay-nemzetségnek is jutott jóízűen elregélt történetfüzér, melyekben az Eötvös által rajongott két idősebb kortárs alakja mellett megdicsőültek maguk a nagy embereket kibocsátó nemesi famíliák is. Mégis, a század első évtizedének végére Eötvös Károly kiment a divatból. A régi vágású, inkább elvekhez, mint szekértáborokhoz igazodó 48-as politikus lassanként hontalanná vált, és kiszorult a politikából: előbb képviselőtársainak áhítatos figyelmét veszítette el, majd oly sokáig biztos mandátumát is. Az önismétlő írói nekirugaszkodások pedig egyre érzékletesebbé tették Eötvös két örök gyengéjét: a korlátoltságig lelkes fajszeretetet és a hiú öntetszelgést. Utolsó éveiben már sokan megmosolyogták az előző századból itt ragadt Vajdát, aki az Oktogon nagyvárosi forgalmára kitekintve is váltig a régi vármegye lassú folyású életét idézte. S mi tagadás, sokan osztották Karinthy ítéletét, aki paródiájában (Eötvös Károly: Az első magyar fénymázkészítő) imigyen köszörülte nyelvét az agg Eötvös modorán: "A magyar fénymáz egyszerű, nemes, mély. A magyar fénymázban nemzeti bélyeg van, belső tűz van benne és jelleg. Ezt érezni kell, ezt tudni kell, ehhez külön, magyar érzék kell, mely felfogja és megérti. Nekem ez megvan. Én értem. Én már 1887-ben is értettem. Én."
