Rejtőzködő műremek - Párisi Nagyáruház

Könyv

Párisi Nagyáruház álnéven nyitott újra, a köztudatban továbbra is Divatcsarnok, valójában pedig vegyes funkciójú középület. Ha a funkciók szerint használt négyzetméterek arányait vizsgáljuk, leginkább irodaháznak kellene nevezni, de ezt a patinás épület valószínűleg kikérné magának. Az utcával közvetlenül kommunikáló területek ugyanis megtartották közösségi szerepüket, csakúgy, mint a tágas átrium, ahová belépve továbbra is ösztönösen felkapjuk a fejünket. A tekintet kóborolhat szabadon, a lábak viszont nem bóklászhatnak akármerre. Az evolúció során diszkrét pixelmintává szelídült orrszarvúk és egy brutális üvegfal a díszlépcső legfelső fokán tapintatosan útját állják a felfelé igyekvő városlakónak. Pedig az igazi csoda a tetőn rejlik, a magasban, ahová csak a kiválasztottak juthatnak.

Párisi Nagyáruház álnéven nyitott újra, a köztudatban továbbra is Divatcsarnok, valójában pedig vegyes funkciójú középület. Ha a funkciók szerint használt négyzetméterek arányait vizsgáljuk, leginkább irodaháznak kellene nevezni, de ezt a patinás épület valószínűleg kikérné magának. Az utcával közvetlenül kommunikáló területek ugyanis megtartották közösségi szerepüket, csakúgy, mint a tágas átrium, ahová belépve továbbra is ösztönösen felkapjuk a fejünket. A tekintet kóborolhat szabadon, a lábak viszont nem bóklászhatnak akármerre. Az evolúció során diszkrét pixelmintává szelídült orrszarvúk és egy brutális üvegfal a díszlépcső legfelső fokán tapintatosan útját állják a felfelé igyekvő városlakónak. Pedig az igazi csoda a tetőn rejlik, a magasban, ahová csak a kiválasztottak juthatnak.

Eleve áruháznak

A Divatcsarnok felújítása, amely az értékmegőrzés szempontjából valódi sikersztori, egyaránt példája a piaci kényszer hatása alatt alakuló 21. századi organikus városfejlődésnek és a minőségi (de csakis a minőségi!) építészeti tér életképességének.

Az épület eleve áruháznak épült, a telken álló Terézvárosi Kaszinó (terv: Petschacher Gusztáv, 1885) részbeni elbontásával. A háromszintes, neoreneszánsz stílusú épület a telek központi fekvését kihasználva a 19. század végi Budapesten igazi multikulturális szórakozóhelyként működött. Az Andrássy út felé néző boltíves teremben Petanovits József sörcsarnoka és étterme csábította a vendégeket, az első emeletet biliárdterem foglalta el, a Paulay Ede utcai épületszárnyba pedig bálterem került. A második emeleten játék- és olvasószobák voltak, a harmadik emeleten az akkori kiválasztottak számára két luxuslakás épült.

Goldberger Sámuel 1909-ben vásárolta meg az épületet, és a helyére sokkal prózaibb funkciót, áruházat tervezett. Eszébe sem jutott, hogy a Lotz Károly és Feszty Árpád allegorikus festményeivel díszített báltermet likvidálja, inkább pénzt és fáradságot nem kímélve olyan építészeti megoldást alkalmazott, amellyel a Paulay Ede utcai épületrészt új áruházába integrálhatta. Ez a tervezőtől, Sziklai Zsigmondtól különleges statikai megoldásokat követelt. Így ez az áruház lett Magyarország első vasbeton vázas épülete, ahol a belső térben nyíltan megmutatott szerkezetek az épületbelsőnek a mai szóval élve "loftos" hangulatot kölcsönöztek. A homlokzat megformálása is a legkorszerűbb elvek alapján történt. A nagyvonalú ívek, melyek dinamikus hangsúlyukkal hívták fel magukra a Sugár, Andrássy, Népköztársaság, majd ismét Andrássy úton korzózó polgárok figyelmét, valójában statikai szerkezetek. Kis túlzással ezek hordozzák az épület teljes súlyát. A 20. század építészeti célkitűzéseinek megfelelően tehát nem ráaggatott díszektől, hanem a leleményes szerkezettől lett vonzó az épület arca. A vasbeton szerkezeteket a szecesszió korának feszült dinamikája formálta kívül-belül ívesre. A belső tér a szerkezetalakításhoz illeszkedően nagyvonalú volt: az ötszintes átrium körüli galériák, a bejárattal szemben térplasztikaként megformált lépcső, az átriumot lefedő üvegtető, az üvegliftek és a struktúrába zökkenőmentesen illeszkedő historizáló Lotz-terem, valamint a korszerű tűzbiztonság a Budapesten elsőként áruház néven megnyíló divatkereskedést európai színvonalú vásárlóhellyé tette. A tetőteraszon megépült kilátósétány valóban hab volt a sokemeletes tortán.

A "nagypolgári hangulatot" még a szocializmus józan reáliákban gondolkodó, a szárnyalást kifejezetten nem támogató léptékváltása sem tudta tönkretenni. Igaz, hogy az üvegtetőt egy szinttel lejjebb nyomták, igaz, hogy álmennyezetekkel, polcokkal, raktárokkal szűkítették a galériák terét, s a remek vasbeton szerkezetek szerényen e kulisszák mögé húzódtak, de mégiscsak más volt itt vásárolni, mint a Rákóczi úton vagy a Blahán. A rendszerváltás előtti bevásárló körútnak ez volt a végső állomása, mintha az elegáns lépcsőkön felfelé bandukolva óhatatlanul a magasabb minőség felé araszolt volna a nép gyermeke. E sorok írója itt kapta élete első, Wrangler típusú farmerét, valamint az egyetlen vállalható színvonalú iskolaköpenyt - amiről már csak a jövő történészei tudják felderíteni, micsoda is volt valójában.

Aranytól üvegfalig

1999-ben azután kiürült az épület, egy ideig a magyar állam birtokolta. Nyilvánvaló építészeti értékénél fogva igyekeztek méltó funkciót találni neki, felmerült a Guggenheim Múzeum, a jelenleg is hazátlan-házatlan Építészeti Múzeum, illetve más egyéb, szigorúan kulturális funkciók idetelepítése. Aztán győzött a piac - az épületet 2005-ben megvette az Orco Property Group, és bejelentette, hogy felelevenítve a hajdani funkciót, ismét minőségi áruházat kíván működtetni az egyre elegánsabbá váló Andrássy úton. Tiszteletben tartva és megőrizve a műemlék értékeit, az eredetihez hasonlóan magas építészeti színvonalú tervet készíttetett egy francia építésznővel,Manuelle Gautrand-nal, aki egy itthon eddig sosem alkalmazott kortárs belsőépítészeti anyag révén aranyba burkolta volna az új luxusáruházat. Csakhogy míg a szocializmus gyermeke boldogan kaptatott fel gyalog akár hat emeletet is, a 21. században a mennyekbe már mozgólépcső vezet. Ehhez azonban az épülettel együtt műemléki védettség alatt álló födémszerkezetet át kellett volna törni. A vasbeton azonban könnyebben enged, mint a magyar műemlékvédelem - a francia építésznő mozgólépcsőstül távozott, a födém maradt, és sajna elszállt az eredeti koncepció és funkció is. Megfontolásul maga mögött hagyta azt a dilemmát, hogy vajon a köveket érdemes védeni, vagy azt a szellemiséget, ami a kövekben identifikálta magát.

Az állam hagyhatta az épületet békésen mállani, a befektető órája azonban ketyegett, tehát úgy döntött, beéri egy darab mozgólépcsővel, és csak az alsó két szinten működtet kereskedelmet, feljebb irodák lesznek. E józan kompromiszszum eredményeképpen megindulhatott a felújítás, amit immár teljes egészében a magyar partneriroda, a Tiba Építész Stúdió építészei terveztek példamutató igényességgel és hasonló kompromiszszumkészséggel.

A homlokzat visszanyerte régi nagystílű megjelenését, a bejárati buherákat eltávolították, megszüntették a homlokzat enyhe aszimmetriáját, és visszafogott, de határozottan kortárs megjelenésű portált terveztek. A bejárati üvegfal ide-oda dülöngélő, de feszes ritmust adó fémszerkezetű osztása előrevetíti a belsőben konzekvensen alkalmazott építészeti nyelvet: a tört vonalvezetésű szerkezetek egyértelműen elválasztják a kortárs hozzáépítéseket a meglévő szecessziós formavilágtól. Ugyanakkor a finom törések révén létrejövő organikus formák szellemi rokonságot mutatnak a századforduló szabadon áramló dinamikájával.

A funkcionális kompromisszum következtében az építészeti gondolat legmarkánsabb konzekvenciái azonban rejtve maradnak a hétköznapi látogató előtt, ezek ugyanis az üvegfallal elzárt felsőbb szinteken találhatók. Az irodafunkció megkövetelte, hogy a felsőbb szinteket hermetikusan lezárják, így az öt szinten körbefutó helyreállított korlátok mögé újabb kompromisszum eredményeképpen szintén tört vonalvezetésű üvegfal került. És hiába, hogy az üvegtető visszakerült az eredeti magasságba s ezzel helyreállt az originális térarány, az átriumba lépve némiképp csorbul a szabadság érzete. A korrekt mintákkal pöttyözött fal korrekt módon elzár mindattól, amit a tervezők pluszként az épülethez adtak. A felsőbb szinteken kibontakozik az eredeti szerkezet, az íves vasbeton tartók, a Lotz-terem feletti magas hajlású tető alá bújó büféterem finom, aranyozott geometrikus szecessziója. A tetőszinten a Paulay Ede utca felől jól látható kristály formájú felépítmény kelt kíváncsiságot, a tetőterasz pedig kettős élménnyel szolgál. Egyrészt - amint az elképzelhető - valóban bámulatos a panoráma. A kis vasajtón kilépve azonban másféle látvány is rabul ejthet: a kortárs építészet következetes kibontakozása. Innen, felülről nyer értelmet mindaz, ami alulról színvonalas szerénységgel kezelt funkcionális kényszernek tűnik: az enyhe síkban töredezett üvegfal kráterébe pillantva átláthatóvá válik az épület eredeti térszerkezete. Ebben a közegben a tető rozsdás felületű vaslemezből komponált, szintén tört síkokkal határolt felépítményei a háttérben Budapest tetőtájának látképével kortárs műalkotásoknak tűnnek. A tetőre vezető melléklépcső dizájnja már megelőlegezi a terasz formavilágát: szintenként más és más helyen felbukkanó (természetesen tört vonalú) fémcsíkok és egy kerek mennyezeti lámpa - mellékes motívum japánosan egyszerű, de hatásos formavilággal.

Párbeszéd az idővel

A kortárs magyar építészet jellemző magatartása tárul fel az épület bejárása során: ahol sokan látják, diszkréten visszafogott, csak rejtetten engedi szabadra a fantáziáját. Nagy kár, mert ezek a rejtett terek az épület legélvezetesebb és legtanulságosabb részei.

A közönség megkapta a pazarul helyreállított Lotz teremben Budapest egyik legkellemesebb kávézóját, ahol igazán baráti áron élvezheti a historizmus szimbólumteremtő hajlandóságát. Az alsó két szintet elfoglaló Alexandra könyváruház berendezése kissé kommersz, kissé konfekcionális, de az épület helyreállított, nívós anyagú belső burkolatai közt a jól megválasztott világítás fényében mindez megnemesül. Az üvegportál mögött az utca felől átsejlő repülő csésze és csészealj fogadja be a 21. századi technikát, ikerpárja vagy nagymamája a Lotz terem meleg, harmonikus atmoszférájában felbukkanó óriási, Zsolnay-mázat idéző felületű kávéscsésze.

A felújítás érdeme az építészeti értékmentésen túl ez a párbeszéd az idővel, amelyet megkezdett Goldberger Sámuel és Sziklai Zsigmond, amikor a historizáló Lotz termet a szecessziós áruházba integrálta, és folytatott Tiba János, Kiss Ida, Gerle Ákos és munkatársaik, amikor a szecessziós áruházat alkalmassá tették a 21. század összetett funkcióinak befogadására.

Ilyen értelemben valóban érdemes a puszta követ menteni, és egy értékrendjében biztosabb korra bízni a szellemi tartalom kimunkálását. Az idő máris felülírta a befektetői elképzeléseket: a hagyományos irodafunkció helyett (vagy mellett) - nem utolsósorban az épület építészeti kuriózumai miatt - olyan bérlők érdeklődnek a felsőbb szintek iránt, akik részben közönségforgalommal bíró tevékenységet folytatnak. Így a most még elzárt terek is megnyílhatnak, a tetőszintre vezető lift funkciót nyerhet, az alsó szinteken diszkréten megnyilvánuló kortárs építészet mindenki számára élvezhetővé, értelmezhetővé válhat.

Úgy tűnik, Budapest nem az a hely, ahol kortárs építészettel robbantani lehet. Új tetőterasz nem kell a népnek, főleg nem régi házak helyén, se fölötte lebegő ufó. Másutt talán örömmel üdvözlik az ilyesmit, nálunk még kell valami kapaszkodó, ami a múlt értékeihez köti a jövő ítéletét. A Divatcsarnok - szerencsés adottságai folytán - példa lehet arra, hogyan tud a kortárs építészet belopakodni a hátsó ajtón át, fel a melléklépcsőn, a tetőre.

Cikkünk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, a KÉK, illetve az NKA megítélt támogatásával készült.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.