Párisi Nagyáruház álnéven nyitott újra, a köztudatban továbbra is Divatcsarnok, valójában pedig vegyes funkciójú középület. Ha a funkciók szerint használt négyzetméterek arányait vizsgáljuk, leginkább irodaháznak kellene nevezni, de ezt a patinás épület valószínűleg kikérné magának. Az utcával közvetlenül kommunikáló területek ugyanis megtartották közösségi szerepüket, csakúgy, mint a tágas átrium, ahová belépve továbbra is ösztönösen felkapjuk a fejünket. A tekintet kóborolhat szabadon, a lábak viszont nem bóklászhatnak akármerre. Az evolúció során diszkrét pixelmintává szelídült orrszarvúk és egy brutális üvegfal a díszlépcső legfelső fokán tapintatosan útját állják a felfelé igyekvő városlakónak. Pedig az igazi csoda a tetőn rejlik, a magasban, ahová csak a kiválasztottak juthatnak.
Eleve áruháznak
A Divatcsarnok felújítása, amely az értékmegőrzés szempontjából valódi sikersztori, egyaránt példája a piaci kényszer hatása alatt alakuló 21. századi organikus városfejlődésnek és a minőségi (de csakis a minőségi!) építészeti tér életképességének.
Az épület eleve áruháznak épült, a telken álló Terézvárosi Kaszinó (terv: Petschacher Gusztáv, 1885) részbeni elbontásával. A háromszintes, neoreneszánsz stílusú épület a telek központi fekvését kihasználva a 19. század végi Budapesten igazi multikulturális szórakozóhelyként működött. Az Andrássy út felé néző boltíves teremben Petanovits József sörcsarnoka és étterme csábította a vendégeket, az első emeletet biliárdterem foglalta el, a Paulay Ede utcai épületszárnyba pedig bálterem került. A második emeleten játék- és olvasószobák voltak, a harmadik emeleten az akkori kiválasztottak számára két luxuslakás épült.
Goldberger Sámuel 1909-ben vásárolta meg az épületet, és a helyére sokkal prózaibb funkciót, áruházat tervezett. Eszébe sem jutott, hogy a Lotz Károly és Feszty Árpád allegorikus festményeivel díszített báltermet likvidálja, inkább pénzt és fáradságot nem kímélve olyan építészeti megoldást alkalmazott, amellyel a Paulay Ede utcai épületrészt új áruházába integrálhatta. Ez a tervezőtől, Sziklai Zsigmondtól különleges statikai megoldásokat követelt. Így ez az áruház lett Magyarország első vasbeton vázas épülete, ahol a belső térben nyíltan megmutatott szerkezetek az épületbelsőnek a mai szóval élve "loftos" hangulatot kölcsönöztek. A homlokzat megformálása is a legkorszerűbb elvek alapján történt. A nagyvonalú ívek, melyek dinamikus hangsúlyukkal hívták fel magukra a Sugár, Andrássy, Népköztársaság, majd ismét Andrássy úton korzózó polgárok figyelmét, valójában statikai szerkezetek. Kis túlzással ezek hordozzák az épület teljes súlyát. A 20. század építészeti célkitűzéseinek megfelelően tehát nem ráaggatott díszektől, hanem a leleményes szerkezettől lett vonzó az épület arca. A vasbeton szerkezeteket a szecesszió korának feszült dinamikája formálta kívül-belül ívesre. A belső tér a szerkezetalakításhoz illeszkedően nagyvonalú volt: az ötszintes átrium körüli galériák, a bejárattal szemben térplasztikaként megformált lépcső, az átriumot lefedő üvegtető, az üvegliftek és a struktúrába zökkenőmentesen illeszkedő historizáló Lotz-terem, valamint a korszerű tűzbiztonság a Budapesten elsőként áruház néven megnyíló divatkereskedést európai színvonalú vásárlóhellyé tette. A tetőteraszon megépült kilátósétány valóban hab volt a sokemeletes tortán.
A "nagypolgári hangulatot" még a szocializmus józan reáliákban gondolkodó, a szárnyalást kifejezetten nem támogató léptékváltása sem tudta tönkretenni. Igaz, hogy az üvegtetőt egy szinttel lejjebb nyomták, igaz, hogy álmennyezetekkel, polcokkal, raktárokkal szűkítették a galériák terét, s a remek vasbeton szerkezetek szerényen e kulisszák mögé húzódtak, de mégiscsak más volt itt vásárolni, mint a Rákóczi úton vagy a Blahán. A rendszerváltás előtti bevásárló körútnak ez volt a végső állomása, mintha az elegáns lépcsőkön felfelé bandukolva óhatatlanul a magasabb minőség felé araszolt volna a nép gyermeke. E sorok írója itt kapta élete első, Wrangler típusú farmerét, valamint az egyetlen vállalható színvonalú iskolaköpenyt - amiről már csak a jövő történészei tudják felderíteni, micsoda is volt valójában.
Aranytól üvegfalig
1999-ben azután kiürült az épület, egy ideig a magyar állam birtokolta. Nyilvánvaló építészeti értékénél fogva igyekeztek méltó funkciót találni neki, felmerült a Guggenheim Múzeum, a jelenleg is hazátlan-házatlan Építészeti Múzeum, illetve más egyéb, szigorúan kulturális funkciók idetelepítése. Aztán győzött a piac - az épületet 2005-ben megvette az Orco Property Group, és bejelentette, hogy felelevenítve a hajdani funkciót, ismét minőségi áruházat kíván működtetni az egyre elegánsabbá váló Andrássy úton. Tiszteletben tartva és megőrizve a műemlék értékeit, az eredetihez hasonlóan magas építészeti színvonalú tervet készíttetett egy francia építésznővel,Manuelle Gautrand-nal, aki egy itthon eddig sosem alkalmazott kortárs belsőépítészeti anyag révén aranyba burkolta volna az új luxusáruházat. Csakhogy míg a szocializmus gyermeke boldogan kaptatott fel gyalog akár hat emeletet is, a 21. században a mennyekbe már mozgólépcső vezet. Ehhez azonban az épülettel együtt műemléki védettség alatt álló födémszerkezetet át kellett volna törni. A vasbeton azonban könnyebben enged, mint a magyar műemlékvédelem - a francia építésznő mozgólépcsőstül távozott, a födém maradt, és sajna elszállt az eredeti koncepció és funkció is. Megfontolásul maga mögött hagyta azt a dilemmát, hogy vajon a köveket érdemes védeni, vagy azt a szellemiséget, ami a kövekben identifikálta magát.
Az állam hagyhatta az épületet békésen mállani, a befektető órája azonban ketyegett, tehát úgy döntött, beéri egy darab mozgólépcsővel, és csak az alsó két szinten működtet kereskedelmet, feljebb irodák lesznek. E józan kompromiszszum eredményeképpen megindulhatott a felújítás, amit immár teljes egészében a magyar partneriroda, a Tiba Építész Stúdió építészei terveztek példamutató igényességgel és hasonló kompromiszszumkészséggel.
A homlokzat visszanyerte régi nagystílű megjelenését, a bejárati buherákat eltávolították, megszüntették a homlokzat enyhe aszimmetriáját, és visszafogott, de határozottan kortárs megjelenésű portált terveztek. A bejárati üvegfal ide-oda dülöngélő, de feszes ritmust adó fémszerkezetű osztása előrevetíti a belsőben konzekvensen alkalmazott építészeti nyelvet: a tört vonalvezetésű szerkezetek egyértelműen elválasztják a kortárs hozzáépítéseket a meglévő szecessziós formavilágtól. Ugyanakkor a finom törések révén létrejövő organikus formák szellemi rokonságot mutatnak a századforduló szabadon áramló dinamikájával.
A funkcionális kompromisszum következtében az építészeti gondolat legmarkánsabb konzekvenciái azonban rejtve maradnak a hétköznapi látogató előtt, ezek ugyanis az üvegfallal elzárt felsőbb szinteken találhatók. Az irodafunkció megkövetelte, hogy a felsőbb szinteket hermetikusan lezárják, így az öt szinten körbefutó helyreállított korlátok mögé újabb kompromisszum eredményeképpen szintén tört vonalvezetésű üvegfal került. És hiába, hogy az üvegtető visszakerült az eredeti magasságba s ezzel helyreállt az originális térarány, az átriumba lépve némiképp csorbul a szabadság érzete. A korrekt mintákkal pöttyözött fal korrekt módon elzár mindattól, amit a tervezők pluszként az épülethez adtak. A felsőbb szinteken kibontakozik az eredeti szerkezet, az íves vasbeton tartók, a Lotz-terem feletti magas hajlású tető alá bújó büféterem finom, aranyozott geometrikus szecessziója. A tetőszinten a Paulay Ede utca felől jól látható kristály formájú felépítmény kelt kíváncsiságot, a tetőterasz pedig kettős élménnyel szolgál. Egyrészt - amint az elképzelhető - valóban bámulatos a panoráma. A kis vasajtón kilépve azonban másféle látvány is rabul ejthet: a kortárs építészet következetes kibontakozása. Innen, felülről nyer értelmet mindaz, ami alulról színvonalas szerénységgel kezelt funkcionális kényszernek tűnik: az enyhe síkban töredezett üvegfal kráterébe pillantva átláthatóvá válik az épület eredeti térszerkezete. Ebben a közegben a tető rozsdás felületű vaslemezből komponált, szintén tört síkokkal határolt felépítményei a háttérben Budapest tetőtájának látképével kortárs műalkotásoknak tűnnek. A tetőre vezető melléklépcső dizájnja már megelőlegezi a terasz formavilágát: szintenként más és más helyen felbukkanó (természetesen tört vonalú) fémcsíkok és egy kerek mennyezeti lámpa - mellékes motívum japánosan egyszerű, de hatásos formavilággal.
Párbeszéd az idővel
A kortárs magyar építészet jellemző magatartása tárul fel az épület bejárása során: ahol sokan látják, diszkréten visszafogott, csak rejtetten engedi szabadra a fantáziáját. Nagy kár, mert ezek a rejtett terek az épület legélvezetesebb és legtanulságosabb részei.
A közönség megkapta a pazarul helyreállított Lotz teremben Budapest egyik legkellemesebb kávézóját, ahol igazán baráti áron élvezheti a historizmus szimbólumteremtő hajlandóságát. Az alsó két szintet elfoglaló Alexandra könyváruház berendezése kissé kommersz, kissé konfekcionális, de az épület helyreállított, nívós anyagú belső burkolatai közt a jól megválasztott világítás fényében mindez megnemesül. Az üvegportál mögött az utca felől átsejlő repülő csésze és csészealj fogadja be a 21. századi technikát, ikerpárja vagy nagymamája a Lotz terem meleg, harmonikus atmoszférájában felbukkanó óriási, Zsolnay-mázat idéző felületű kávéscsésze.
A felújítás érdeme az építészeti értékmentésen túl ez a párbeszéd az idővel, amelyet megkezdett Goldberger Sámuel és Sziklai Zsigmond, amikor a historizáló Lotz termet a szecessziós áruházba integrálta, és folytatott Tiba János, Kiss Ida, Gerle Ákos és munkatársaik, amikor a szecessziós áruházat alkalmassá tették a 21. század összetett funkcióinak befogadására.
Ilyen értelemben valóban érdemes a puszta követ menteni, és egy értékrendjében biztosabb korra bízni a szellemi tartalom kimunkálását. Az idő máris felülírta a befektetői elképzeléseket: a hagyományos irodafunkció helyett (vagy mellett) - nem utolsósorban az épület építészeti kuriózumai miatt - olyan bérlők érdeklődnek a felsőbb szintek iránt, akik részben közönségforgalommal bíró tevékenységet folytatnak. Így a most még elzárt terek is megnyílhatnak, a tetőszintre vezető lift funkciót nyerhet, az alsó szinteken diszkréten megnyilvánuló kortárs építészet mindenki számára élvezhetővé, értelmezhetővé válhat.
Úgy tűnik, Budapest nem az a hely, ahol kortárs építészettel robbantani lehet. Új tetőterasz nem kell a népnek, főleg nem régi házak helyén, se fölötte lebegő ufó. Másutt talán örömmel üdvözlik az ilyesmit, nálunk még kell valami kapaszkodó, ami a múlt értékeihez köti a jövő ítéletét. A Divatcsarnok - szerencsés adottságai folytán - példa lehet arra, hogyan tud a kortárs építészet belopakodni a hátsó ajtón át, fel a melléklépcsőn, a tetőre.
Cikkünk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, a KÉK, illetve az NKA megítélt támogatásával készült.
