Kevés olyan kortárs lírikus van, akinek a művei – recepciójuk tanúsága szerint – ennyire hatékonyan kínálnák fel az olvasók számára az együtt gondolkodás lehetőségét, ekkora mozgásteret biztosítanának az eltérő interpretációk érvényesítésének. Egyrészt a kritikák szinte penzumként sorolják a jól azonosítható általános poétikai karakterjegyeket, az olyan látszólagos önellentmondásokat, mint például a tétovázás határozottsága, a nyomasztó-fojtogató atmoszféra és az ezeket megjeleníteni és ellensúlyozni is képes humor és irónia. Gyakran szóba kerül a képalkotások plasztikussága és éberálom-szerűsége, a megszólalásmódok sokfélesége, s az utóbbiak dacára megnyilvánuló pontosság, sallangmentesség. De a mérvadó kritikusok nagyon más következtetésekre jutnak még azonos szöveghelyek vizsgálatakor is: ami egyeseknek általános bölcseleti-antropológiai tanulságok megfogalmazását ígéri, azt mások aktuális közéleti-közérzeti látleletként is azonosíthatják. Szinte példátlan, hogy egy olyan költészetet, amelynek a változatlanságára az értekezők rendre felhívják a figyelmet, egyszersmind ennyire flexibilisnek és kurrensnek is tartsanak.
Az Igazi nevek sem vezet be radikális módosításokat az életműbe. Ami eleinte zavarba ejtő, és jelentős váltásnak tűnhet, az a közreadott versek többségének alkalmisága: ahogyan az a kötetvégi Jegyzetekből is kiderül, nagyrészt képzőművészeti alkotások apropóján, kiállításmegnyitókra és emlékestekre, tehát felkérésre íródtak. Szijj képző- és fotóművészet iránti affinitásáról már az 1997-es verseskötetében, A nagy salakmezőben található szénrajzai és lyukkamerával készített fényképei is tanúskodtak, az Agyag és kátrány borítójára került, egyetlen kameraállásból többször rögzített, egymásra exponált „montázsa” pedig gyakran köszönt vissza értelmezői metaforaként is a Fényleírás alcímű 2015-ös kötetének recenzióiban. Viszont az meglepő, hogy a rögzítés, a lejegyzés szüntelen igényével és a fogalmivá alakítással szembeni töretlen bizalmatlansággal viaskodó Szijj-versek kapcsolatba lépnek más művészi tevékenységet folytató kortársak alkotásaival és alkotásmódjaival. Mintha így annak a lehetőségét ígérné, hogy ez a költészet másfajta viszonyt fog majd kialakítani egyebek közt a bejáratott poétikai fogásaival és a visszatérő témáival is.
Ha ez nem is, valami más, kevésbé kockázatvállaló, ám talán fontosabb, mégis megtörténik. Az egyes versek nem kifelé vezetik, hanem minden eddiginél intenzívebben saját nyelvi önszerveződéseikre és automatizmusaikra irányítják az olvasói tekintetet. Hiszen Szijj az inspirációforrásokként megjelölt művekről nem referátumokat vagy lírai interpretációkat készít, hacsak nem annyiban, hogy elsősorban a saját költői praxisában is érvényesnek tekinthető összefüggésekre mutat rá: „Együtt látni a dolgokat, ahogy kiegészítik / egymást, nincs hiba a különböző formák / és a különböző fájdalmat okozó anyagok, / árnyék és fény között, a bejárható utak / nem térnek el a kézenfekvő célszerűségétől, / minden indulat hamis, a szerző vagy romboló / akarat visszafordul önmagába, úgy vezeti / vakon a véletlen és vétlen embereket”. (Rajztöredék Szíj Kamillának) A versek nem utasításba adják az összevetéseiket az alcímekben vagy a lap alján feltüntetett művekkel, hanem mint oly sok mást, visszautasítható lehetőségként kínálják fel. Kivétel lehet ez alól a ready made, illetve a költőtársak verstechnikai fogásait imitáló és műveiket parafrazeáló, továbbgondoló szövegek (mint a Három szonett Tandorinak vagy az Átlátszó éjszaka – Változatok Krusovszky-fénymotívumokra az Elromlani milyen című könyvből). Érdemes a jelöletlenül folytatott párbeszédekre, áthallásokra is figyelni. Például felismerni Borbély Szilárd korai költészeti szakaszának, elsősorban az Ami helyet kötetének hatását az Igazi nevek kezdő versében, Marno János szó- és képalkotási technikáit a Kovalkádban és a Hajlatzugban, vagy ahogy a Kettős buborék első strófái Kukorelly Endre Azt mondja aki él című versének megejtő zárlatát megidézik. Mert bár úgy tűnik, hogy ez a költészet mindenekelőtt (és továbbra is) magát mutatja meg saját előzményeként, a szerző szintetizáló igénnyel képes továbbörökíteni nemzedékének jelentős teljesítményeit is.
Viszont, amit a legutóbbi regényének (Növényolimpia) több szakmai olvasója is megfogalmazott, és ami a mostani és a megelőző verseskötettel, az Agyag és kátránnyal kapcsolatban is biztosan felvethető, az a kompozicionális aránytévesztés. Míg a szerző száz oldalt éppen csak megközelítő, 2015 előtt megjelent versesköteteiben kevésbé voltak tetten érhető egyenetlenségek, addig az utóbbi kötetekben szembeötlőek a szerkezeti és gondolati önismétlések, és egy idő után feszélyezővé tud válni a folytonos viszonylagosítás, a mindig megújuló bizalmatlanság. Talán mert addig mennyiségi szempontból is megjelent a mértéktartás. Úgy tűnik, hogy míg egyre fontosabbá válik ezeknek az elsimítása és alátámasztása önreflexiókkal is a versekben, a kötet ellankasztja az olvasó figyelmét. A bővülő kötetterjedelem kevésbé szavatolja a hatékony Szijj-olvasáshoz szükséges kitartó koncentráció feltételeit.
A szerző tévedhetetlenséget elutasító látás- és kérdezésmódja, illetve az, ahogy megállapításait kiegészítésekkel rendre elbizonytalanítja vagy visszavonja, érvényt tud kölcsönözni az esetleges stiláris és szemantikai következetlenségeknek is. Talán ezért lehet, hogy szövegeiben valamiképpen az is fontossá lesz, szervesülni képes, ami másoknál akár banálisnak, netán ügyetlennek tűnhetne. A színre vitt hűvös, hivalkodás és nyugvópontok nélküli, akár filozofikusnak is tekinthető töprengések helyenként szinte felcímkézhetőnek látszanak, mintha irányzatokhoz lennének köthetők, de nem igazolható ezek programossága a szövegekben. Szijj Ferenc versei érzékiek és érzékenyek, bennük ami a lírai alany számára hatékonyan távlatosíthatónak bizonyul, arra általában tapintható közelségben vagy látótávon belül talál rá: „Karnyújtásra van / körben az ismeretlen, de álcázza magát, / míg ki nem derül valahogy, elejtett szóból, / hogy valóban az” (A képek vigasztalása). Ezért mintha ez a költészet abban keresné újra és újra kihívásait, arra irányítaná rá mindig másképpen – és az Igazi nevek tanúsága szerint továbbra is érvényesen – a figyelmünket, amit Wittgenstein egy helyütt így fogalmaz meg: „A dolgoknak azokat az aspektusait, amelyek a legfontosabbak számunkra, egyszerűségük és mindennapiságuk rejti el előlünk. (Nem lehet észrevenni – mivel folyton szem előtt van.)” A szerző tehát annak a meggyőződésnek a teherbírását teszi próbára – sikerrel –, hogy mindig „van még talán egy másik, sokkal egyszerűbb, / más szempontból bonyolultabb lehetőség” (Látványszöveg).
Magvető, 2019, 144 oldal, 2690 Ft
