Az akadémia idén is számos szemináriumot és workshopot rendezett. Az év elején Rotterdamban a promóció ügyes-bajos dolgaira oktatták a filmkészítőket. Majd Velencében az európai filmesek az amerikai kollégákkal találkozhattak. San Sebastianban ősszel, a FIPRESCI támogatásával, a filmkritikusok jöttek össze. Babelsbergben a special effectekről tartottak mesterkurzust, és még rengeteg hasonló fejtágító színesítette az érdeklődők életét. A jövő év is ígéretes: Szarajevóban Ademir Kenovic tart tréninget fiatal filmkészítőknek. Az akadémia életében az elmúlt tizenkét hónapban fontos változások történtek: az Európa Unió Médiaprogramján kívül Európából a PolyGram, a Granada Films, az AB Svensk, a Sogepaq és a Le Studio Canal Plus, Amerikából az Alliance, a Buena Vista, a Miramax, az MGM United Artists, a Paramount, a Sony Pictures, a Time Warner, a 20th Century Fox és a Universal Pictures is az EFA támogatóinak sorába lépett. Megizmosodtak, mi tagadás.
De mi is
jellemezte idén az európai filmet? Egyesek szerint nincs is ilyen. Például Az ötödik elem, Luc Besson ez évi megaprodukciója az év filmjéért szerzett jelölést, holott szőröstül-bőröstül, Bruce Willisestül, pénzestül úgy amerikai az egész, ahogy van. Hogy a másik jelöltet, Az angol beteget ne is említsük, már csak az Oscar-eső miatt sem. Európa és Amerika között a határ talán Mezőtúr és Szingapúr vonalán húzódik valahol. Még szakmabelieknek sem könnyű számon tartani, Európa melyik zugában milyen filmet készítettek. Toplisták, bevételek s egyéb adatok halmozódnak az ipar szaklapjaiban. Év végére mégis nehéz öt filmre visszaemlékezni. Németországban Helmut Dietl Rossini című filmje volt a legsikeresebb. Wolfgang Beckertől a Das Leben ist eine Baustelle is nyert egy csomó díjat. Angliából Ken Loach a Carla´s Songot, Mike Leigh pedig a Career Girlst vitte moziba. Futott még a Brassed Off (Fújhatjuk!), a Shooting Fish és az Oscar Wilde is. Izlandon Fridrickson a Devil´s Islanddel messze verte az amerikaiakat. Törökországban az Eskiya volt az év filmje. Hollandiából egy első filmes, Mike van Diem a Karakter című filmjével képviseli majd hazáját a jövő évi Oscar-futamban. Francesco Rosi La Treve címmel forgatott új filmet. Az osztrákok híres rendezőjének, Michael Hanekének új filmje a Funny Games. A franciák Alan Chabat Didier című művéért voltak oda, de az Un air de famille is tetszett nekik. A skandinávok Bille August Jerusalem című filmjét ünnepelhették. Horvátországban Goran Rusinovic Mondo Bobo, a cseheknél David Ondricek Septej című filmje jött be a népeknek. Oroszországból Alekszej Balabanov Bratját kell megemlíteni. A lengyelek Leszek Wosiewicz Kroniki domowe című opusáért rajonganak. És mindez csak csekély része az évi termésnek.
Az eljárás
a következő: az európai filmintézetek, szervezetek és a filmszaklapok (Channel Four, Moving Pictures International, La Quinzaine de Réalisateurs Cannes, Internationales Forum des Jungen Films Berlin, FIPRESCI stb.) javaslatai alapján válogatódnak ki a jelöltek. Van köztük közönségsiker, mint a The Full Monty (Alul semmi), amit nemsokára Budapesten is láthat a közönség, olyan művészi egzotikum, mint az orosz Vor (rendezte Pavel Csuhraj) és a boszniai Tökéletes kör (Ademir Kenovic), melyet a nyugat-európai nagyközönség talán soha nem is fog megnézni. Igazi esélyt nem is adott senki ez utóbbi két nevezésnek. Képzeljük el, ha díjat nyerne egy orosz film! Egyből ráolvasnák a díjátadókra, hogy valóságtól elrugaszkodott, különcködő öregurak klubja, különben is önkielégítő ünneplés az egész. Így az MTV sem jönne Berlinbe díjátadás után bulit rendezni. A The Full Monty Angliában nagyobb siker, mint annak idején a Négy esküvő és egy temetés, így majd´ az összes tábor igényeit is kielégíti. Ez kell nekünk, és nyolc púp a hasunkra.
1988. november 27-én tartották az első rendezvényt. Egy maroknyi európai rendező, színész és producer összeállt, és dacosan szembeszegült a hollywoodi gépezet verhetetlen potenciájával. A díjat
akkor még Felixnek
nevezték. Senki nem tudta igazán, mitől Felix a Felix, de kapós név volt. A tíz év alatt tízszer változtak az eljárások, más-más kategóriában futottak a jelölések, és tavaly óta is csak egyvalami maradt állandó: az akadémia elnökének, Nick Powellnek festői színes zakója és hasonló humora. A Felixnek pedig annyi. Megszüntették. Vissza fogjuk még sírni. Ismerőseimnek a múltban azt mondtam, most megyek a Felixre; ez évtől körülményesen ecsetelhetem, van ám egy Európai Filmdíj. Hölgy a szobrocska, de neve nincs, és ne is tessék becézgetni. Jeanne Moreau, akit idén életművéért tüntettek ki, a díjszobrok közül az első női falloszszimbólumnak nevezte. A vén kecskéket most hagyjuk.
Neveznek legjobb filmet, legjobb színészt és legjobb színésznőt, legjobb forgatókönyvírót és legjobb operatőrt, de a fiatal filmesek kiestek a futamból. Számukra maradt az új felfedezések Fassbinder-díja. (Ezt idén Bruno Dumont nyerte a La vie de Jesus című filmjéért.) Új ötlet az európai közönség díja; aki gondosan lapozgatja a Narancsot, talán olvasta is az EFA felhívását. E szerint Európa-szerte bárki beküldhette kedvenc filmje címét, színésze nevét. Ez persze szervezés kérdése: nemhogy Magyarországon nem hirdették meg időben, de még Németországban sem leltem az állítólag a mozikban kirakott szavazólapokra. (A nyertesek: Jodie Foster, Javier Bardem, The Full Monty.)
A Berlin-Tempelhof repülőtéri hangárban lezajlott rendezvényre pedig jobb
fátylat borítani
Európa minden zugából csak úgy özönlöttek az akadémia tagjai és vendégei. Juliette Binoche, Emmanuelle Seigner, Katja Riemann, Heike Makatsch, Agnieszka Holland, Rosana Pastor, Helena Bergstrom, Hellen Mirren, Charlie Theron, Parker Posey, Terry Gilliam, Paul Schrader, Taylor Hackford, Mario Adorf, Wim Wenders, Szabó István, Manoel de Oliveira, Javier Bardem, Vincent Perez, Jeremy Irons, Anthony Minghella, özvegy Farkasné és a hét törpe meg még sokan mások, színészek, színésznők, rendezők és producerek egyaránt. Tiszta Hollywood.
Nagy Elisabeth
(Berlin)
(A cikkben nem szereplő díjakat lásd a 12-13. oldalon.)
