Gonda János utal e folyamatra Jazz című könyvének kezdetén: a polgárháborút követően olcsón kiárusították a katonazenekarok fúvós hangszereit, könnyen hozzájuthattak a falusi folk és a városi archaikus dzsesszmuzsikusok. Így jöttek össze az első brass bandek, falun a Laneville - Johnson Union Brass Band, városban az Excelsior Band; például.
élni a századfordulón - erre igen jólesik gondolnom. A liberális szellemiségű, multikulturális városban "évente megrendezték a hagyományos karneváli ünnepségeket - írja Gonda -, ilyenkor azután minden a feje tetejére állt. A városba érkező idegeneknek azonban úgy tűnt, mintha az egész esztendőre állandósult volna a karneváli hangulat. Akármilyen esemény történt, temetés, egyházi szertartás, világi ünnepség, csónak- vagy hajókirándulás, politikai aktus vagy bármi más, elmaradhatatlan volt a zeneszó. Az utcákon egymást érték a fúvósegyüttesek felvonulásai, amelyeknek mindig akadt közönségük, sőt a menetelő zenekarokhoz legtöbbször hozzászegődött néhány fiatal, aki tánclépésben kísérte a parádéra vonuló együtteseket." És ez alól egy temetési menet sem lehetett kivétel.
New Orleans szórakoztató negyedének Storyville volt a neve; kabarék, kocsmák, klubok és kupik világa. Az egyik ilyen klub, a Dirty Dozen Social and Pleasure Club nyomán nevezte el magát a New Orleans-i brass-revival úttörője, a hetvenes évek közepén összeállt Dirty Dozen Brass Band. Azelőtt különféle rhythm and blues- és dzsesszzenekarokban játszottak a tagjai, így nyúltak a brasshoz is: a beboppal és a blueszal fuzionálva. Harsány és nyers muzsika született, majd kicsattant, elementáris rögtönzésekkel teli. Plebejus magaskultúra. Miután ´84-ben kijött az első lemezük (My Feet Can`t Fail Me Now), jócskán felpörögtek, és nyomban megemelkedett az ázsió. Elvis Costellónak a Spike albumra, a Neville Brothersnek a Yellow Moonra fújtak, amikor meg ők készültek új lemezzel, Dr John és Branford Marsalis szállt be. Ennek Voodoo lett a címe, és a Stevie Wonder feldolgozását emelném ki. Ezt követőleg a New Orleans-i Dirty-iskolában nem volt könnyű soul vagy funky nélkül brass-zenekart találni, más kérdés, hogy az elszabadult Rebirth Brass Band után már fölösleges volt tovább keresgélni.
Nyilvánvaló: egy brass bandnek tánczenét kell játszania.
Ahogy a chicagói Brass Fantasyval a trombitás Lester Bowie teszi.
Bowie-nak három zenekara van, a nálunk is többször járt Art Ensemble of Chicago mellett a Leaders és a Brass Fantasy. E három társaság három jól elkülönülő játék- és gondolkodásmódot, három identitást képvisel; mondhatni, csak Bowie elnyűhetetlen orvosi köpenye a közös motívum. Ha sarkítható: az Art Ensemble of Chicago jelenti az experimentalitást, a Leaders a tradicionális dzsesszt és a Brass Fantasy a bulit. Meglehet, az 1985-ös I Only Have Eyes For You albumon csak szordinósan vált szét e három viszony, de az a lemez nem is működött igazán. Legalábbis kevésbé, mint később a Michael Jacksont is feldolgozó Twilight Dreams vagy a James Brownt, Bobby McFerrint, Sadét kínáló Serious Fun. "Próbálok ilyenkor úgy játszani, mintha én lennék az énekes" - hát így Bowie.
A Dirty Dozentől az akkor még Talking Heads-es David Byrne is kifeküdt. 1984-ben Robert Wilson arra kérte Byrne-t, írjon a Knee Plays című darabjához zenét. Olyat, amely összeköti a jeleneteket, elég hangos ahhoz, hogy ne hallatszódjék közben a díszlettoligálás, és a zenekar pillanatok alatt leléphet egy-egy jelenés után. Tiszta sor volt, ide brass, vagyis a Dirty Dozen kell. Csakhogy a próbák során kiderült, ez nem az a banda, amelyik majd nap mint nap takkra hozza Byrne szerzeményét, őket nem úgy nevelték. Keresni kellett egy másikat. Byrne a bostoni Les Misérables Brass Bandnél kötött ki. Ennek a társulatnak az a Frank London a feje, akit leginkább a Klezmaticsból ismerünk, és az a fő vonása, hogy bármiféle muzsikát képes rezesíteni. Szóval végül a Misérables adta elő a Knee Plays zenéjét, velük készült a lemeze (Music for the Knee Plays) is. Byrne egyik legkitűnőbb szerzeménye ez, azzal együtt, hogy ´85 óta nem adták ki újra. (Állítólag a japánok kihozták CD-n, de én azt nem láttam.)
A Les Misérables Brass Band pedig járta a maga útját, brassra fordítva a világzenét. 1987-es, Om-Pah című lemezére egy nógrádi csárdás is került, az időközben Magyarországra települt Bob Cohen mutatta Franknek a dallamát. A három évvel későbbi Manic Traditionsön szerb coceket, bolíviai indulót, harlemi gengszterfilmet, mexikói valcert, karib socát, továbbá Jimi Hendrixet hallani; azt írja London: "Brassmuzsikát játszani a világ minden részéről olyan, mint egy új beszédmódot, egy mindig fejlődő nemzetközi nyelvet fejleszteni ki. Újraértelmezzük az anyanyelvünket."
A keleti part másik ismertebb társasága, a Zlatne Uste Balkan Brass Band 1983 óta működik New Yorkban. Echte amerikaiak a tagjai, semmi balkáni gyökér, mindössze a mánia. A román, a bolgár, a macedón és a szerb cigányzene, amit egyre mélyebbre szívtak a szerbiai Gucában évente rendezett brassfesztiválokon. És miként a Misérables lemezén azzal a csárdással, a Zlatne Uste 1993-as No Strings Attached című albumán is "jelen" vagyunk, a Kalyi Jag Rumelájának átdolgozásával.
New Yorkból közvetlenül neki is vághatnánk Belgrádnak, de javallott egy kis tranzitolás
Németországban
Frankfurtban érdemes belekóstolni a Mardi Gras Brass Bandbe. Ez egy kimondott funkyzenekar, talán túlzottan is, szóval igen popos fajta. Két-három lemeze lehet, én csak az utolsót hallottam, annak Big Brass Bed a címe. Rövid számok, vokális mind, semmi különösebb bonyodalom. Egy kitűnő Grace Jones-átirat. Az irodalom a német Rebirth Brass Bandként vagy Leningrad Cowboysként hajlamos aposztrofálni; hát nem tudom.
A Mardi Gras a New Orleans-i karneválnak a neve, a másik vezető német rézfánfütyülő, a Schäl Sick Brass Band a kölni karneválon vált közismertté. Abban a városban, melynek egymillió lakosából kétszázezer a bevándorló. A Schäl Sick Brass Band zenéje sem kevésbé multikulturális jellegű, vele a Misérables Brass Bandet lehetne párhuzamba állítani. Majnoun című albumán polka és szamba, Drezda, Rio és Bulgária, Fela Kuti és Jacques Offenbach, indiai ütős és iráni énekesnő, legközelebb bizonyára csárdás is.
De most már tényleg álljunk tovább, mert kezdek szorongani, kevés lesz a hely.
A Balkánon
vagyunk tehát. Nagyjából hatszáz évvel ezelőtt érkezett ide az Indiából útnak induló cigányság, és hamarosan kitűnt kiváló zenei adottságaival. A különféle cigányzenei formák közül a brass a XIX. század elején, a török katonazenekarok mintájára terjedt el; azóta élő hagyomány, különösképp Szerbiában, Boszniában és Macedóniában. Ezek a roma muzsikusok nem feltétlen virtuózai a hangszerüknek, kiszolgált, ütött-kopott rezet fújnak, de borzasztó hőfokon, elragadó nyerseséggel és vehemenciával.
Brass bandben játszani nem újság ezen az égtájon, nincs anélkül magára valamit is adó falu. Persze tánczenéről van szó, a cocekről konkrétan, és ha nincs is hozzá nap mint nap menyegző, a kocsma azért nyitva. (Hogy az 1979 óta rendezett gucai brassfesztiválokról ne essék szó.)
Ennek a muzsikának egyetlen szépséghibája van csupán: lemezen nehezen hozzáférhető. Ami van, az nyugati portéka, a világzene iránti nyitottság erősödésének, illetve - ezen belül - a brass revivalnek köszönhetően. A szerb Blehorkestar Bakija Bakic egy német rádió felvételein hallható, a Jova Stojilkovic Brass Orkestar Blow Besir Blow című lemezét az angol GlobeStyle vette fel, a macedón Kocsani Orkesztarét (A Gypsi Brass Band) a francia Long Distance. A magyarországi boltokban még kínosabb a választék: egyelőre örülnünk kell, hogy Goran Bregovic Kusturica-filmzenéi (Underground; A cigányok ideje) kaphatók.
Bulgária északkeleti fertályáról olvasni jókat, ahány falu, annyi brasszenekar nyomja a horót. A bő hetvenből egyedül az Etropole Brass Bandet hallottam, az történetesen 1934 óta működik (ugyancsak lemez nélkül).
Romániából a moldáviai Fanfare Ciocarlia emelhető ki; mondhatni, a rezes Taraf de Ha•douks. Életkor huszonkettőtől hatvannyolcig, tánc a romántól a törökön át a macedónig, és ami még fontosabb: rokon a bősz indulat. Jövő januári debütálás a berlini Piranhánál: Radio Pascani.
Magyarországon
- miként a fúvósügyekben egyik legjáratosabb muzsikustól, ifjabb Mazura Jánostól megtudtam - a brass körüli izgalom elsősorban abban mérhető, hogy az utóbbi tizenöt évben a Zeneakadémián fokozódott a rézfúvósok iránti érdeklődés. A magyar népzenében azonban nincs ilyen tradíció, ha fúvósokat hallunk, az alighanem egy klasszikus kvintett lehet, amely alkalmasint könnyűzenei vagy dzsesszes kalandokba merészkedik. De a rezesekről leginkább a nagy fúvószenekarok jutnak az eszünkbe, a Pénzügyőrségé, a Belügyminisztériumé vagy a Tűzoltóságé, amelyek - egy feledésbe merülő monarchiabéli hagyomány alapján - egyszer-egyszer még nekiveselkednek térzenélni.
Marton László Távolodó
