A versek alapélménye leginkább panteisztikus. Hangvétele többnyire patetikus, amit - a tematikában is domináns növényzethez hasonlóan - burjánzó képi világ és mondatszerkezet is erősít, és ennek a modalitásnak a működtethetősége látszik a másik súlypontnak. Ha pedig még a metszetszerű (és szimmetrikus) ciklusépítésre is utalunk, az öt ciklusban 11-11-9-11-11 számozott prózaverssel, látható, hogy igen precíz kötet A beat tanúinak könyve.
Azonban a különböző tematikus rétegek és formai-strukturális megoldások alatt a neuralgikus pontnak tekinthető személytelenség csupán rejtőzködésként, kiismerhetetlenségként tapasztalható, és nem izgalmas és jövedelmező poétikai eszközként érvényesül. Van, ahol kalandot és folytonos szembesülést kínál a szöveg (újra)olvasása (II. 2.: "minden szobában lesznek, akik inkább álomba nevetik, minthogy a változásra tegyék képessé magukat, holott tudják, hogy az eljövők nem mártírokat csinálnak az alvókból, hanem öntőformát"; IV. 5.: "Mindenki hite, és nem érdemei szerint részesül a kegyelemben."), ám többször felmerül a gyanú, hogy takargat-e valódi mélységet a csörtető artisztikum, a tapintatlan ínyencség (II. 8.; V. 7.). Utóbbi esetekben a komolyság inkább csak teátrálisnak hat, ezek könnyen fordulhatnak önparódiába, ezért épp a Pohárutcából is ismerős önirónia hiányzik fájóan ebből a kötetből.
Libri, 2013, 72 oldal, 1490 Ft
