"Ki írta Shakespeare műveit?" - ez a Shakespeare-filológusok egy része szerint a Shakespeare-filológia alapkérdése. Más részük azt mondja, törődjünk a művekkel, és nevezzük a Shakespeare-művek szerzőjét (az egyszerűség kedvéért) Shakespeare-nek. Ugyanez a helyzet Schikanederrel, pontosabban A varázsfuvola szövegkönyvének szerzőjével. A nagy zenetudós, Robbins Landon így fogalmaz: "A mi szempontunkból lényegtelen, milyen szerepet játszott a darab keletkezésében Giesecke és egy Cantes nevű pálos atya, ezért nem igényli további vizsgálódásunkat." A filológusoknak egyetlen forrás áll rendelkezésükre pró és kontra: Julius Cornet 1849-ben megjelent feljegyzése, mely Giesecke egy 1819-es kijelentését vázolja, mely szerint Giesecke szerezte volna A varázsfuvola szövegét. Braunbehrens és pártja - az idézetből is látható - izmozik, "érveik" kapásból cáfolhatóak. Az egyetlen, másodkézből való, 30 évvel megkésett lejegyzésű forrás természetesen ahhoz sem elegendő, hogy Gieseckét elfogadjuk szerzőként vagy szerzőtársként, de kizárni sincs okunk ennek lehetőségét, eljátszani a gondolattal, ebből regényt írni pedig nagyszerű ötlet.
Uhrman György könyve ezt az ötletet valósítja meg (a Cornet hitele című fejezetben, a könyv legkiválóbb részletében az említett forrást is közli, magyarul elsőként). Ám egy másik, hasonlóan izgalmas ötlettel is eljátszik: megeleveníteni Mozart korát. A romantika egyénkultuszával szemben a közösség, az eszmékbe vetett hit, a sokszínű ember (a polihisztor vagy a szabadkőműves - a kettő gyakran egy) áll a középpontban: Giesecke, a mineralógus professzor, aki mellesleg költő, szövegkönyvíró és színész, és aki életében mindössze egyszer kottyantja el, hogy köze van A varázsfuvolához. De a könyv főszereplője Van Swieten vagy Born, Kazinczy vagy Haydn, és természetesen Mozart, aki a legjobban érti Giesecke és A varázsfuvola antik és egyéb utalásait.
A jellemábrázolás, a jelenítés a Mozart csendestársa? legnagyobb erénye. Amikor Uhrman szabadjára engedi fantáziáját, karakteres, szerethető alakot kreál gyakorlatilag bárkiből, a legkisebb mellékszereplőből is. A korrajz ugyanilyen találó, holott nem is egy korról van szó, hanem épp a változásról. Ebbe erősen belezavarnak a "jaj, a vesém" jellegű szappanoperai fordulatok (hogy lássuk ti., Mozartnak vesebántalmai vannak, mert - ha nem sejtenénk - meg fog halni). Talán túl erős olvasmányélmény lehetett A Tamás templom karnagya. Hasonlóképp az agyamra megy az áltájszólásban fonetikusan suksükölő Schikaneder. A "récit" bénasága mutatkozik ott is, ahol a szabadkőművességről esik szó: Uhrman úgy viselkedik, mint aki nincs beavatva, egyszersmind mint aki ennél sokkal többet tud, csak fél titkot elárulni - holott amit leír (és annak többszöröse), hozzáférhető mondjuk az Encyclopedia Britannicában. Persze kellő bizonyítékot kapunk arra nézvést, hogy A varázsfuvola szabadkőműves opera (ha eleddig nem tudtuk volna).
Problémák vannak a műfajjal is. Szerb Antal A királyné nyaklánca című műve mintául szolgált Uhrman könyvéhez - nekem sem az a bajom, hogy a Mozart csendestársa? regény is, esszé is, tudományos kutakodás is. Az sem akkora baj, hogy a mű a végén sem áll össze kerek egésszé - szerzőjének (1932- 2003) nem volt elég élete utolsó 25 éve, hogy rögeszméjét kerek formába öntse, de a könyv így is roppant értékes és érdekes. Adott tehát egy vegyes műfajú könyv, nagyrészt fikció, melynek komoly filológiai háttere van (és még egy szöveghelyes A varázsfuvola-fordítást is tartalmaz). Tudományosan azonban teljesen használhatatlan, ugyanis hiába van a nagydoktori értekezéseket megszégyenítően gazdag irodalomjegyzék, ha nincsenek jegyzetek, hiába a névmagyarázat, ha nincs névmutató. Uhrman küzd: elsősorban önmagával, kisebbségi érzésével. Régi, talán gyerekkori mániáját írja meg, mindent hozzáolvas, amit lehet - de mivel nem "céhbeli", nem mer sem kerek perec tudományosan állítani valamit, de igazán játékos sem tud lenni, eljátszani a "hátha mégis úgy lehetne" kérdésével, ehelyett összemossa a tudhatót a nem tudhatóval, közben olvasottságát bizonygatja. Így még az sem világos, volt-e a főszereplő Gieseckének naplója, melynek tényleg elveszett-e a számunkra legfontosabb kötete. Nem világos, az idézett dokumentumok melyike kitaláció (Da Ponte "elveszett naplójegyzete" bizonyosan az, de mi a helyzet a levelekkel?), így az olvasó a mű végén semmivel sem tudhat többet arról, ami a könyv tézise, mint az elején - a szerző ugyanis nem állít semmit. Jellemző Uhrman tudományosságára a következő mondat (392. o.): "A bécsi találkozás (részleteiben általam költött, ám lényegében tényekkel és adatokkal sűrűn kevert) leírása hiteles dokumentumon alapszik."
Uhrman műelemzése bele-beleszövődik a regénybe (többnyire Giesecke szájába vagy tollába adva). A könyv leghosszabb fejezete, a Xaver Mozartnak írott fiktív levél és körítése egybefüggő A varázsfuvola-elemzést állít elénk, de az opera keletkezésének sztorija is bőven rejt magában elmélyült filológiai utánjárást. Uhrman egy helyütt idézi is Aranyt ("gondolta a fene"). Magam Aranyhoz hasonlóan nem vagyok biztos abban, hogy A varázsfuvola szerzői - hasonlóan a Shakespeare-művek szerzőjéhez (bárkik lettek légyen is) - az összes antik görög, egyiptomi, ószövetségi és szabadkőműves utalás tudatában írták, amit írtak. Különösen az a fejezet "magas" ebből a szempontból, melyet végül Uhrman fia fejezett be vázlatosan ("A tanítás"), ha mégoly izgalmas is.
Az ilyen elbeszélői, műfaji - végső soron közlésfolyamat-beli, sőt identitásbeli - ügyetlenségek miatt nehézkes és körülményes Uhrman könyve, bizony ráfért volna egy jó adag húzás, ami szerkesztői feladat. A szerkesztő azonban Uhrman Iván, akinek a kezét az apja iránti tisztelet és kegyelet erősen megkötötte. A könyvet egyébként érdemes az ő utószavánál elkezdenünk. Mire odaérünk, megszeretjük a szerzőt, aki jócskán beleszőtte magát a műbe - az utószó pedig meghatóan igazolja ez irányú sejtéseinket.
Vince Kiadó, 2007, 584 oldal, 3995 Ft
