Magyar Narancs: Sisakrostély-hatás: mit jelent ez a Derridától kölcsönzött metafora, és miért ezt választottad az új köteted címének?
Vajda Mihály: Az igazat mondjam, vagy a hivatalos álláspontot?
MN: Mindkettőre kíváncsiak vagyunk.
VM: Az igazság az, hogy valami más címet adtam neki, de Kardos András, aki a kötet összerakásában segített, állította, hogy az nem lesz jó. Valami blikkfangosabb kell - mondta. Minden könyvet a címe miatt vesznek meg, leszámítva azt az ötven embert, aki azért nem vásárolja meg, mert úgyis kap a szerzőtől. De a sisakrostélyhatás jó választás, kifejezi a könyvben szereplő írások attitűdjét. Kik vagy mik azok, amik néznek engem a sisak rostélyain keresztül, már nincsenek, nekem nincsenek, de mégis kínoznak, nem tudok szabadulni tőlük. Személyes és kevésbé személyes kísértetek: a zsidóság, Lukács György, a Szellem, a Nyugat transzcendentális küldetése, saját halottaim, a felelősség kérdése, a halál. A zsidóságom azért nem hagy nyugodni, mert nem értem, hogy mi az, hogy zsidó, vagy mi az, hogy én zsidó vagyok. Annyira nincs bennem semmi vonzódás a zsidó vallás, a rítusok vagy kulturális egyesületeik iránt. Persze a zsidó kultúra nagyon is érdekel, de ez mindenkire igaz, akit érdekel az európai világ - független attól, hogy zsidó-e az illető. Ami Lukácsot illeti: máig is úgy tekintenek rám, és ezt vállalom is, hogy a tanítványa voltam. Bonyolult kérdés, hogy miként is voltam a tanítványa, de ennek ellenére lelkileg mélyen elkötelezett vagyok egy olyan ember iránt, akinek a későkori gondolkodásával nem tudok mit kezdeni.
MN: A Budapesti Iskola - a szellemi fészek, ahonnan indultál - csak a Szellemnek, az Eszmének, a mindent átfogó Rendszernek hódolt. Mikor és hogyan döbbentél rá, hogy ez a gondolkodásmód tarthatatlan?
VM: Elég korán, de a helyes válasz inkább ez: most már - ebben a könyvben is - szeretnék végleg szakítani a Szellemmel, de soha nem fog sikerülni igazán. Mert aki teljesen szakít mindenféle szellemiséggel, az feloldódik ennek a világnak az ürességében, a pragmatizmusában. Ez nekem sem szimpatikus, de nem is vetem meg. Nem szeretnék egy dichotomikus világot, ahol az egyik oldalon a szellem emberei állnak, akik valami igazán értékeshez kötődnek, akik tudják, mi az igazság, és vannak a szellemtelenek, akiknek semmi más nem fontos, csak az anyagi jólét, a divat, a túlélés. De azt sem szeretném, ha teljesen lemondanánk a szellemeinkről: a szép, néha rossz, kínos, keserves vagy akár gyönyörködtető tradícióinkról. Ugyanis a világ nem a Szellemből táplálkozik - amely mindig csak bajt okoz, valamit mindig rá akar erőltetni a világra -, hanem a különféle tradíciókból, amit szellemeknek nevezek. Ezek nem a Szellem megvalósulásai, ugyanis a Szellem hajlamos diktatúrát gyakorolni.
MN: Elválasztható-e a mindennapi gondjaival küszködő egyén az egyes és az általános közötti közvetítéssel próbálkozó filozófustól?
VM: Az ember és a filozófus lehet kettő. Persze teljesen nem választhatók szét, a kettő nem lehet teljesen más. De messze nem érzem magaménak a Budapesti Iskola pátoszát, mely szerint a filozófus az egyetlen, akinek muszáj az elveit megvalósítania a saját életében. A filozófus is lehet gyáva, gyenge. Heidegger egy nagy filozófus, akivel nem az a bajom, hogy egy időre elköteleződött a nácik iránt, mert sok nagy emberrel előfordult rajta kívül is, hogy egy totalitárius gondolat hívévé szegődött. A filozófia természetében van benne, hogy rá akarja erőltetni a világra az igazságot - ez a baj. Bár Heidegger soha nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, az írásaiból kitűnik, hogy később belátta: valamit alapvetően félrenézett. Lukács viszont a legvégén sem látta be. Pedig idős korában többször felvetette, hogy a kommunizmus mégiscsak zsákutca. Végül mindig oda lyukadt ki: ha zsákutca, majd újrakezdjük. Nem tudott elszakadni ettől a gondolatvilágtól, a Szellemtől.
MN: Lukácsot - ha jól értem a Kegyelemdráma című tanulmányod végkövetkeztetését - az Istenkeresése sodorta a kommunizmushoz, a félelem, hogy Isten halála után a szeretetetikának nincs semmi keresnivalója ebben a világban, és nem marad más helyette, mint a sivár, üdvösséget nem kínáló kötelességetika.
VM: Leegyszerűsítő ugyan, de erről van szó. Egyfolytában Istent kereste, hogy ne legyen magányos, és ne kelljen elégettetnie magát a máglyán. Csakhogy mindaddig nem találta Istent, amíg be nem jelentkezett ez a borzasztó keleti isten. Magával ragadta a narodnyikizmus, azt gondolta, hogy az oroszok nincsenek úgy kiüresedve, mint a Nyugat, hogy náluk nem az önzés mozgatja a világot, hanem az egymás és az egész - az Oroszország Anyácska - iránti szeretet. A lelki szegénységről című írásából pedig kiderül, hogy magát azok közé sorolta, akik nem képesek jól szeretni, így arra ítéltetett, hogy a Szellem embere legyen. Szinte mindegyik vallásról elmondható, hogy a szeretet szülte, de a Szellem végül átvette a hatalmat. Számára a kommunizmus az utolsó pillanatig vallás marad, amivel szemben egy olyan ízig-vérig kierkegaardiánusnak, egy olyan hívőnek, mint Lukács, soha nem lehet igaza.
MN: A Derridáról írt értekezésedben azt hangsúlyozod, hogy a Szellemet félre kell tolni, hogy a szellemeknek helyet adjunk. De ha nem kísért a mindenség megértését és megismerhetőségét ígérő Szellem, akkor a szellemek jelentőségét sem tudjuk értékelni.
VM: Fordítva. Nekem erről szól Derrida Marx-kötete. Marxnak igaza volt egy sor mindenben, igenis van kizsákmányolás, tömérdek igazságtalanság van a világon, de azáltal, hogy mindent bezsuppolt egy Eszme alá, a hagyományainkat, a konkrét kérdéseket halálra ítélte. Nem a husserli halhatatlan Szellem jelenti az európai kontinuitást, hanem a kísértetek, a sokszínű tradíciók. Ha ezzel szembe tudunk nézni, akkor megérthetjük, hogy Európa ezerféle, és abban a pillanatban létezni tudunk egy olyan világban, ahol van iszlám, Kelet-Ázsia, India és így tovább. Kommunikációképesekké válunk, engedni tudunk az igazságainkból, mert a Nagy Szellem senkivel nem áll szóba, csak magát valósítja meg - miként ez a hegeli szellemtől elvárható -, és mindent megsemmisít, ami a rendszer kereteit feszegeti.
MN: Ám ha nem kísért a metafizika, ha nem nézünk szembe újból és újból a veszélyeivel, akkor a totalitárius attitűd észrevétlenül viszszasettenkedik a gondolkodásunkba. Bár kevés olyan gondolkodót találunk manapság, aki hegeliánus lenne, virágkorukat élik a fundamentalista eszmék.
VM: Ez igaz. Nem véletlen, hogy a könyv azzal indít, hogy a Szellemmel kell szakítanunk. Az Egy és Megoszthatatlan mindig a szemünk előtt kell lebegjen, hogy ne hulljunk szét darabjainkra, de csak mint veszély, és nem mint megvalósítandó cél.
MN: Ha lemondunk a bizonyosságról, az igaz állítás lehetőségéről, akkor nem kell búcsút intenünk a Jónak, az erkölcsnek, etikának is?
VM: Nem szabad lemondanunk az ítéletalkotás lehetőségéről. Hogy nekem így van, és beszéljen bárki bármit, nekem így lesz. De nem azért, mert ez az Igazság, hanem mert én ezt az igazságot választottam. Ez vonatkozik a jóra és a szépre is. Nem azért jó valami, mert az abszolút Jó megtestesülése, és aki mást mond, azt lenyakazzuk, hanem mert ezt a jót választottuk magunknak, és a megvalósításáért, elterjedéséért hadakozunk is akár. Úgy tekintsük a másikat akár szörnyetegnek vagy elmebetegnek, hogy tudjuk, ő is ezt gondolja, gondolhatja rólunk! Lásd Derrida és Gadamer vitáját: meggyőződésem, hogy nem is az álláspontjuk volt gyökeresen más, hanem az attitűdjük. Gadamer ugyanis soha nem tudott beletörődni abba, hogy az Igaz, a Jó és a Szép nem csücsül a kakukkvárban - Derrida viszont ebből indult ki.
MN: Miképpen szerethetjük a másikat, ha mindenki csak a maga igaza után lohol? Vagy valóban igaza lenne a fiatal Lukácsnak, aki szerint ha Isten - vagy a Szellem - halott, akkor nem létezhet semmiféle emberi közösség?
VM: Nem értek egyet Lukács tragédiaelemzésével. Sőt. Amit ő a kötelességetikáról ír, az egy olyan gondolkodásmód túlfeszítettsége, amely szeretné megtalálni a végső igazságot. Szerintem viszont szerethetünk akkor is, ha egyetlen árva jele sincs Isten létezésének. Miért ne?
MN: Az üdvösségről való lemondás a többség számára vállalhatatlan, a nihil korában az egyén közösség helyett tömegbe verődik.
VM: Hát az emberiség többsége soha nem tudta vállalni a végességét. Ezt tudomásul kell vennünk. Én nem a haláltól, hanem a meghalástól félek - azt hiszem, sokan összekeverik a kettőt. A meghalás lehet csúnya, láttam embereket meghalni. Nem a semmitől, a megsemmisüléstől félek, csak azt sajnálom, hogy ezt a néha nagyon is undorító világot nem fogom többé látni. Igen, ebből a szempontból jó dolog a keresztény tanítás: meghalunk, de utána még van esélyünk összejönni a haverokkal megbeszélni a világtörténelem alakulását. Ha megsemmisülök, akkor nem lesz kielégítve a kíváncsiságom. Ez a bajom az öregséggel is - egyre több dologról kell belátnom, hogy már nem tudom megtanulni, ez-az nekem már nincs, nem lehetséges. Pedig egy csomó minden iszonyatosan izgat még, például zavar, hogy már nem lesz fekete bőrű szeretőm (nevet).
MN: Ha véget ért az általánosról szóló locsogás, akkor mi marad a filozófiából?
VM: Megpróbálják beszűkített szakkérdésekre redukálni a filozófiát. Én nem akarok meghalni az unalomtól, ezért nem ezt csinálom. Ma minden főiskolán van legalább egy filozófia tanszék, és annak legalább tíz munkatársa. De csak nagyon kevesen vannak elkötelezve annak, amit a késői Heidegger vagy Hannah Arendt - szemben a megismeréssel - gondolkodásnak nevezett. Megoldható feladatokat keresnek maguknak, és meg is oldják. Én szerencsés ember vagyok, nem kellett végiglépkednem az egyetemi ranglétrán, nem kellett alkalmazkodnom egy korszellemhez, egy céh szelleméhez. Éppen ezért sokan úgy tekintenek rám, mint aki jópofákat, szellemeseket ír, de fogalma sincs arról, hogy mi folyik ma igazából a filozófián belül, nem tudomány, amit művel. Hát tényleg nem az, hál' istennek.
MN: Arendt szerint a valódi tartalommal bíró politikai élet az "egyívásúak", a szabad és öntudatos polgárok gyülekezete, amely sem a hatalomra törő, ügyeket intéző államférfit, sem a magányában valamifajta elvont igazságot kutató filozófust nem ismerte. Arendt szabadságideája a könyved legfontosabb kísértete. Valóban csak kísértet?
VM: Rengeteg ember van, akiket kínoz, fáraszt a teljes elvtelenség, a hazudozás, az eszeveszett háborúskodás - napjaink politikai élete. De nincs fórum, ahol az "egyívásúak" ezt kibeszélhetnék, és a cselekvésről még nem is beszéltünk. Nyugaton is ez van, csak nálunk primitívebben megy. A mozgalmak kora is lejárt, legfeljebb lobogtatják a zászlóikat, egyenruhában masíroznak, de ebben nincs semmi új, nincs benne ötlet. Itt megint csak Heideggerre hivatkozom: élete vége fele megértette, hogy egy számára elfogadhatatlan világot nem lehet politikai mozgalmakkal megváltoztatni, mert a mozgalmak mint mozgalmak eleve ugyanazt a világot képviselik, mint ami ellen harcolni akarnak. Valami radikálisan új kell. Talán egy hirtelen megjelenő szemléletváltás, mint a maga idejében a kereszténységÉ
MN: Búcsút intesz a Szellemnek, az Észnek és Európának, rosszak a múlt századból, a jelenből szerzett tapasztalataid, mégis hiszel az emberben?
VM: Az emberben nem. De hiszek számos eleven emberben, még ha nem is mindig megtestesülései annak, amit én Igaznak, Jónak és Szépnek tartok.
