Napjaink meglehetősen specializált, témák és módszertani megfontolások szerint is szegmentálódott történészszakmájának elkötelezett művelője (és persze e munkák olvasója is) nap mint nap találkozik olyan kérdésekkel, melyeket a gondolkodás, a filozófia ún. nyelvi fordulata váltott ki. Meglehet, az efféle diskurzusok jóval gyakoribbak, mint a hatásukra születő konkrét történelmi munkák. De azért a szakma "bevált" normái szerint működő, konzervatív képviselőinek is szembe kell nézniük afféle kérdésekkel, hogy mennyiben befolyásolja, esetleg határozza meg munkájuk eredményét a tárgyuk leírására használt narratív szerkezet kiválasztása, illetve elválaszthatók-e erkölcsi, esztétikai ítéleteink és a "valóságra" vonatkozó ténymegállapításaink. S akkor még nem is szóltunk azokról (például Hayden White), akik szerint a történetírás eredménye maga is csupán afféle széppróza, ami leginkább szépészeti és erkölcsi szempontokból ítélhető meg.
Gyáni Gábor, a kiváló társadalomtörténész évek óta publikálja figyelemre méltó metahistóriai dolgozatait, amelyekben többek között épp e problémákkal, sokszor provokatív, de legalább enynyire gyümölcsöző felvetésekkel szembesíti olvasóit. Már új - eme írásokból összeállított - kötetének előszavában leszögezi: a történelem viszonylagosságáról szólva alkalmasint nem az úgynevezett valóság, hanem a róla való beszéd relatív igazságáról beszélünk. Amikor pedig teret engedünk az eltérő nyelvi formák, narratív struktúrák által befolyásolt alternatív elbeszéléseknek, s nem tételezünk egy igazi, autentikus, valósághű elbeszélést, amihez képest a többi csupán afféle játék, akkor számolnunk kell azzal is, hogy ennek kellemetlen következményei is lesznek.
Az új történetírás egyik legfontosabb jellegzetessége a korábban elkülönült diszciplínák közötti határvonal feloldódása - ez a fejlemény jól érzékelhető a kötet első fejezetébe gyűjtött tanulmányokban, melyek a kultuszkutatást járják körül. Magyarországon a történészszakma nagyjából egy időben szabadult meg a politikai indoktrináció terhétől és szembesült az új történeti és metatörténeti megközelítések jelentette kihívással. A kivételes helyzet nyomán született munkák mérlegét vonja meg Gyáni, azaz azt veszi szemügyre, miként próbálják értelmezni - mindenkor interdiszciplináris módon - a kultusz fogalmát az irodalomban és politikában, milyen eszközökkel ragadható meg leginkább a nagy írók, a karizmatikus vezetők vagy akár a szentek kultusza. Nem véletlenül említjük ez utóbbit, elvégre (eme cikkek tanulsága szerint) az előbbiek sem érthetők meg a többé-kevésbé szekularizált közönség transzcendencia utáni vágya nélkül. A Modernitás és hagyomány a nagyvárosi múltban című tanulmányában meggyőzően érvel amellett, hogy a Városról bennünk élő képzeteket számos rejtett kulturális, technológiai és politikai szempont befolyásolja - kezdve az önmagában is alig tudatosult építészeti (az épületek szerkezetében, stílusában megvalósuló) nyelvvel, s folytatva a politikai akarattal, amely a maga rítusaival átformálja (szakralizálja, vagy éppen profanizálja) a nagyvárosi teret.
Gyáni másik kedvenc terepe a történeti emlékezet formálódása - az egyéni szinttől kezdve egészen a vele szemben tételezett hivatalos, kanonizált múltverziókig. A szerző megközelítése szerint korábban túl sok jelentőséget tulajdonítottak ez utóbbinak, márpedig a hivatalos, ünnepekben, naptárakban és kötelező narratívákban megfogalmazódó múltkép nem feltétlenül határozza meg az egyének múltképét, amelyben egészen más logika szerint rendeződnek el a történelem eseményei. Pontosan ezért abszurd például az 1956 elfelejtéséről szóló, korábban oly közkedvelt retorikai fordulat - ennek használója rendre összekeveri az egykori hivatalos és éppen ezért hiteltelen narratívát az ettől függetlenül létező eleven, egyéni elbeszélésekkel. Másrészt éppen 56 nyújt szomorú példát arra, hogy még a nemzeti hagyományteremtő erőfeszítések sem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket - elvégre szorgalmas kísérletezés ide, ritualizált emlékezet oda, 56 mégsem vált konszenzusos nemzeti hagyománnyá. Ugyanakkor 56 képe igenis, aktívan él az egyéni elbeszélésekben, s az efféle forró emlékezet (állítja Gyáni Assmann nyomán) egymás mellé rendelten tartalmaz mítoszt és történelmet - éppen ilyen értelemben vált a forradalom egyfajta mítoszszá, amit vajmi kevéssé befolyásoltak a későbbi (hol 56 bemocskolását, hol felejtését, hol meg reszakralizálását célzó) emlékezetpolitikai erőfeszítések. A kötet utolsó fejezetében található írások közös jellemzője, hogy bennük a szerző számot vet a történettudományt ért posztmodern filozófiai kihívással. Mi több, él is az új megközelítések, szemléletmódok nyújtotta megújult eszköztárral, s ennek segítségével elemez történészek közötti diskurzusokat. Márpedig éppen az efféle viták nyomán merülnek fel olyasféle kérdések, mint hogy például megjeleníthető-e egy csata a maga teljességében a történetírás alkalmával használt standard nyelvi elemek, bevált narratívák segítségével - hogy szívünknek oly kedves témára térjünk: elbeszélhető-e például a mohácsi csata története? A téma nagynevű kutatóinak és narrátorainak írásait elemezve válik szembetűnővé, hogy a metatörténeti naivitás, a módszertanon is túlmutató filozófiai megfontolások figyelmen kívül hagyása révén lesz a nagy csatáról szóló diskurzus úgyszólván süketek (amúgy persze élvezetes) párbeszédévé. Egyben felveti azt is, hogy a nem teljesen tisztázott (s már nem is tisztázható) esemény (alkalmanként konkrét emlékezetpolitikai igényeket kielégítő) rekonstrukciója helyett ésszerűbb volna komolyan venni az egykori szemtanúk (bizonyára nem "szakszerű") elbeszélésében megörökölt emberi élményt, amelyből így is kirajzolódik a valóság egy szelete. Márpedig csak ennyit kaphatunk - sosem az egész tortát.
Typotex Kiadó, 2007, 297 oldal, 2900 Ft
