Rába Vagon- és Képtár

szerző
- vágvölgyi -
publikálva
1996/19. (05. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Április vége, elérkeztünk a magyar fesztiválnaptár tavaszi fejezetéhez, a függetlenek nagy gyôri/novákpusztai seregszemléjéhez.

A Mediawave-et támogatja az MMA, a Nemzeti Kulturális Alap, az MTM Kommunikáció és a bukaresti (!) Soros Alapítvány (a budapesti Soros nem támogatta), a gyôri önkormányzat és a budapesti Francia Intézet. Az jó, hogy ilyen jeles szervezetek támogatják az alternatív, inkább nevezzük így: párhuzamos kultúrát. Ez a gyôri fesztivál teljesen rendben van. A válogatás szempontjai teljesen korrektek politikailag, a PCness okán lehetne a program bármelyik kisebb amerikai fesztiválon is. Nôi filmek, kisebbségi szekció, sok kínai alkotás, latin-amerikai és indián filmek. A politikai korrektség persze olyan, mint a kevés koleszterin.

Korrektek a magyarok

(meg az európaiak általában), de úgy, a maguk módján. Olyan ez a politikai korrektség, mint a fesztivál alternatív falatozójának, a Szôke András filmrendezô vezette Népek Kocsmájának kínálata: bolgár laposkolbász, szentesi füstölt sonka, ízletes sódar, szlovák tekila, kazah viszki; felsikít a koszorúér, de legalább itthon vagyunk. Jó ötlet az Magyarban, hogy vetítsünk az indián szekcióban valami kellemes emlékeket ébresztô NDK indiános filmet, nézessük meg a kanadai mohawk filmes delegációval, "ilyet ôk még úgyse láttak", ami nyilván igaz. (Sajnos a beharangozott Osceola helyett minden Gojko Mitic-mozi legergyábbikát, a Tecumseh kópiáját sikerült beszerezni, de ezzel együtt, a derű, a derű.) Csak a záróünnepségen, mikor a Mediawave Alapítvány torontói (!) képviselôje, Bede-Fazekas Zsolt hirtelen ötletelt fesztiváldíjként átadja gyerekkori Ezüstpuskáját a mohawk vezetônek, na az. Szegény Daniel Hill meg indignáltan jegyzi meg: örül a díjnak, de ô azért azt remélte, ide filmkészítôként és nem "indiánként" hívták meg. (Jegyezzük meg e helyt, hogy az "indián" kifejezést a vonatkozó populáció sértésként éli meg, ôk a "bennszülött amerikai/kanadai" kifejezést használják, "indiánozni" olyan, mint "négerezni"; illetlenség. A magyar nyelvben persze nincs használható alternatívája az indiánnak, ezért is mondom, hogy nyelvünk olyan, mint a disznósajt: szemnek/fülnek ugyan nem kedves, ám ízei erôsek, zaftosak, cupákosak, mégis, valami immanens finomság fájóan hiányzik belôle. Tegyük hozzá, ez nemcsak nálunk van így, más disznóhúsevô népek is beleesnek, legyen szabad itt a gyôri Buster Keaton: Generális vetítéshez élô sramlijazz aláfestést szolgáltató bajor csapat, a Der Negerlander nevére utalni. Igaz, a bajorokról az a hír járja, hogy csak egy-két éves korukban döntik el, sertések lesznek-e vagy bajorok. Európa reménytelen hely, ilyenkor érti meg az ember, ha nem elôbb, az angolok ódzkodását.)

Filmek, díjesô

Nagydíjas lett A teknôcpónemű Dao mama (Mother Dao The Turtlelike), Vincent Mommikendam holland rendezô alkotása, egyfajta gyarmati forgácspéterizmus. Indonéziában 1912-33 között felvett amatôrfelvételek aszamblázsa: retikülnek, körömcipônek való krokodilok tömeges agyonverése, gyerekek bakaszivart vagy hasist szívnak, anyák állnak helyt, munka és szerelem, a holland kolonialisták fehér öltönyös élete, szép, lírai képek a hátsó-indiai hétköznapokból. Ugyancsak fôdíjas lett Thierry Knauf belga rendezô Baka című alkotása. A Baka szó "az ágat érintô madár mozdulata", és mikor a madár megette a gyümölcsöt, köszönésképpen "énekel a fának". Az antropológiai film gyöngyszeme, fekete-fehérben egy dél-kameruni pigmeus törzs hit- és életvilága.

Cristián Galaz chilei rendezô Ember a Holdon című kisjátékfilmje nyerte a fikciós zsűri díját, nagyon korrekt kis film 1969 nyaráról - feltételezésem szerint a rendezô akkor lehetett annyi, mint filmbeli öt-hat éves hôse -, mikor Neil Amstrong személyében elôször ugrált ember megmosolyogtatóan a Hold egyhatodnyi gravitációjában. A papa a kertben az El Mercurióval a hasán szundít (címlapon: Hombre en la Luna!), a mama meg a cselédlány csirkét vágni készül a vasárnapi ebédhez, a bakfiskorú nôtestvér útját látjuk az öngerjedelemtôl a szexuális interakcióig, a baromfiudvarban a csirkék kukacok után kapdosnak, kukacos a zsenge kukorica is. A kissé túlkorosan még mindig cuclizó fiú kiköpi a cumiját, felszedi ismét, az elmebeteg és infernális küllemű nagyi segítségével kiengedi a baromfiakat, megpofozza a mama, aztán lefejezi a csirkét, fôznek, tálalva van, a kisfiú a családi asztalnál az ima után lehányja a sült csirkét. Banális történet, erôs, expresszív képek, a banalitás magikó-realizálása, él a mozi.

Az elôzsűri - melynek döntésében nehéz nem észrevenni barátunk és volt kollégánk, Bakács Tibor Settenkedô keze nyomát - díját a House of Pain című kanadai opus kapta. Mike Hoolboom AIDS-fertôzött művész alkotása négy tételben a szexualitás témáját járja körbe. Jack Smith Flamming Creaturesének nyomdokain haloványan haladva a nekrofília, nekro- és koprofágia, a szodómia és az incesztus területén kalandozik. Jellemzô képsor: egy házaspár eltévelyedése, a férfi lukat fúr egy primôr karfiolba, szexuális viszonyt létesít vele, ezenközben a feleség orálisan elegít ki egy kerékpárt. A kritikust viszont méltán tölti el a hiányérzet, szebb, kerekebb lehetett volna a narratíva, ha a férfi és nô, hm, nevezzük így: újbóli egymásra találása után a besameles karfiol sem egy madárkalickában landolna, hanem a biciklivel találkozna a boncasztalon.

Eljött Gyôrbe

a Dér-Hartaiból a Hartai, vagy legalábbis a filmje, amivel most egyénileg próbálkozik, mérsékelt sikerrel. A Mediawave hullámvasútjának alsó állomása volt a film Peter Ogi (Hegedűs Péter a hajdani szebb emlékű Spionsból) elôzenéjével, pontosabban jelenléti playbackjével elviselhetetlenné tett este. Az, hogy Ogi klasszikus nyálzenét játszik, még hagyján, de beszél is, ami nagyobb baj, mert verbális kommunikációja, mely a magyaron már túl ("khérhek egy új májkrofonállványt, merht ehhez fél métherht kell lehaladnom a számmal"), az angolon még innen ("disz iz ö kájnda, szó, ö kájnd of múvi, vell, szó itsz ö múvi vics hez ö kájnda sztori"), amúgy nem bátorítja ôt, hogy Kellér Dezsôt óhajtsa lekonferansziézni a világot jelentôrôl. Olyan képek alá játssza úgynevezett zenéjét, melyek szemérmetlen és felháborító módon - tehát nem ironikusan - képsorokat idéznek a Psychóból és az Utolsó tangó Párizsban-ból, az "ö kájnda sztori" nem sztori, de legalább banális, a képek sekélyesek, viszont Hartai egy Hi8-as werkfilm kópiájával házal egy rendes költségvetésre, ami nagyon korszerű módszer, és ha nincs szerencsénk, meg is szerzi, de szerencsénk van.

Volt még egy csomó jó dolog - mert igenis rossz filmet látni is jó dolog, egy mozi után sem ordítottak annyian, sehol több duplaviszki nem fogyott, mint Hartai produktuma után -, és ez jó. Angol, amerikai, ausztrál kisjátékfilmek, ukrán dokumentaristák és román animátorok. Volt Buster Keatontól A Generális és legutolsó filmje, a Railrodder. Volt Lajkó Félix, meg mexikói táncosnô tánca a mágikus gombák okozta hallucináció ihletésére, Rona Hartner román dizôz, díva és delnô, fellépett DJ Palotai és a Csókolom. A zsűrielnök korábban lelépett, de nyilván faxolt, a nagydíjas holland rendezô történelem elôttinek nevezte a fesztivált - bizonyos szempontból! -, amiben persze nem volt igaza, mert az ilyen low-budget indie-fesztiválok elôremutatóbbak sok kiglancolt genny-show-nál, sôt!

- vágvölgyi -

szerző
- vágvölgyi -
publikálva
1996/19. (05. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...