Könyv

A lehetőségek könyve

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember

  • Bán Zoltán András
  • 2013.08.18 13:07

Könyv

Musil regénye köztudottan a 20. század szörnyetegei közé tartozik; sokkal többen tudnak róla, mint ahányan olvasták, és akik olvasták, feltehetően azok sem olvastak el belőle minden sort, bár egyes részeket akár tízszer is áttanulmányoztak - valami ilyesmit írt Roland Barthes a saját olvasói gyakorlatáról Proust-ciklusa esetében.

Vannak művek, amelyek voltaképpen megszüntetik a műfajukat, és amelyekből egy is éppen elég, hogy ezúttal T. S. Eliotot idézzem, aki Joyce-ot említi; mi, magyarok példának hozhatnánk Szentkuthy Prae című művét, vagy akár a Bevezetés a szépirodalomba című könyvet. De nem ez a helyzet az olyan, látszólag ártatlan regényekkel is, mint például a Don Quijote? Nem hiszem, hogy akad sok olvasó, aki még a benne szereplő szonettek tucatjait is átbúvárolta, és az is valószínűtlen, hogy Grimmelshausen Simplicissimus című (nálunk kevéssé ismert) remekművének minden kitérőjét betéve ismerik rajongói. Látjuk, hogy itt sajátos korrespondencia keletkezik a regény történetének realizmus előtti korszaka és a modernizmus nagy, átfogó művei között. Mindkét formálás jelentősen eltér a realista-romantikus időszak paradigmatikus műveitől, e valósághű, érdekes és plasztikus cselekményt kibontó, körüljárható alakok egész sorát felléptető regényektől, melyek még ma is meghatározzák a műfajról alkotott tudásunkat. Mondhatjuk úgy is, hogy a Simplicissimus még nem, A tulajdonságok nélküli ember már nem regény; és valami hasonlót gondolt Thomas Mann, aki a Doktor Faustus keletkezése című műhelynaplójában megemlíti, hogy manapság (vagyis az 1940-es években) csak az számít igazán komoly regénynek, ami voltaképpen nem is regény. Ezzel ajánlja Musil könyvét is, belefűzve a tőle megszokott Goethe-idézetet: "Mindannak, ami a maga módján tökéletes, túl is kell jutnia önmagán, és valami mássá, összehasonlíthatatlanná kell válnia." (Vas István fordítása)

Töredék

Ha ez így van, akkor már jobban érthető, miért nem zavaró voltaképpen, hogy a regény töredékben maradt. Hiszen ha eleve nem is volt szándéka a teljes lekerekítettség, a klasszikus tökély, akkor a nagysághoz éppen elég a sokféle lehetőség fölvetése vagy érzékeltetése, a könyv fő történetfilozófiai motívumának szellemében, miszerint "nem csak valóságérzék, lehetőségérzék is van a világon". A sejtés, hogy valami "az, és mégsem az" (az eredetiben: "seinesgleichen geschieht"), hogy minden (legkivált a "történelem") valamihez hasonlóan történt és történik, de voltaképpen egészen más is lehetett volna. Csak sejthetjük, mi lett volna a regény vége, de ez olyan vészesen mégsem érdekel. Amit a Musil életében megjelent két kötet, illetve a hagyatékból roppant (de nem feltétlenül megnyugtató eredményt hozó) filológiai fáradozások után publikált harmadik tartalmaz, az tökéletesen kielégíti lehetőségérzékünket. Musil kitalált valamit, amit előtte még senki, a tulajdonságok nélküli ember alakját, és a regény címe egyben a tartalma, végső jelentése, vagyis - sarkítva - a dimenziók megsejtéséhez ennyi éppen elég. Az esszéregény és a társadalmi szatíra keveredik itt, amelynek élvezetét talán éppen az tompítja, ami még a hagyományból mintegy üledékként megmaradt: a szélesen hömpölygő és átfogó cselekmény vagy legalábbis ennek látszata, intenciója. Ulrich és a párhuzamakció; Ulrich nyűgölődése különféle szeretőivel; Moosbrugger, a gyilkos kissé ponyvaízű története; Clarisse és Walter félresiklott házassága; Agathe házasságainak sztorija; végül Ulrich és Agathe vérfertőző szerelme - mind olyan elem, amely szinte csak karácsonyfadíszként van ráaggatva valami semmihez sem hasonlító formára, az Elbeszélő ("Musil") belső, filozófiai töprengéseinek naplójára: "Elbeszélek. Én. Ez az 'én' azonban nem koholt személy, hanem a regényíró. Dolgokban jártas, keserű, csalódott ember. Én. Én mesélem el barátom, Ulrich történetét." És noha e regényt (néhány társával együtt) általában az úgynevezett omnipotens elbeszélő eltörlésének tartják, ha mélyebben megvizsgáljuk, világos, hogy éppen az ellenkezőjéről van szó: az Elbeszélő itt totális teljhatalmat élvez, mert azzal ruházta fel Robert Musil, aki bizonyos értelemben önmagának mint nem koholt személynek adott megbízást erre a totális narratív hatalomra. E naplószerű áradásnak, folyamatos önvizsgálatnak és regénykutatásnak csak a halál vethetett véget, ráadásul olyan pillanatban, amikor az író úgy érezte, "nem megy tovább". Nagyon pontosan írja emlékezéseiben Ignazio Silone: "A tulajdonságok nélküli ember valódi ereje és méltósága maga a szerző, aki, utópiájával birkózva, élve eltemetett emberként nyugszik e művében."

Mindez magyarul

Tandori Dezső Musil-fordításával kapcsolatban két közhiedelem él a mai magyar irodalmi világban. Az első, a negatív szerint Tandori fordításának kevés köze van az eredetihez; önkényes és a szó rossz értelmében szabad(os); hemzseg a tévedésektől, ráadásul már nem tolerálható mértékben formálja át a maga művészetének és nyelvének képére Musil szövegét. A másik vélekedés részben elismeri ezen aggályokat, de a szöveget magát olyannyira öntörvényű, rendkívüli nyelvi leleménnyel megalkotott műalkotásnak tartja, hogy úgy sejti, ez semmissé teszi (vagy legalábbis erősen enyhíti) a kifogásokat. Durván leegyszerűsítve: az első ragaszkodik a kötet fordítás mivoltához, és ennek folyományaként úgy tartja, hogy azt fordításként is kell megítélni, a másik felfogás a könyvet részben Tandori Dezső saját művének tekinti, akárha, teszem azt, versfordításról lenne szó, ahol köztudottan kisebbek a szorosan vett szöveghűség követelményei, és ahol nagyobb tér nyílik a fordító saját hangjának megszólaltatására. Akár mindkét nézet elfogadható lehetne, ha képviselői közül lett volna akár egy is, aki az eredetivel a kezében valóban átnézett volna legalább egyetlen fejezetet a szövegből, és ennek alapján hozta volna meg ítéletét. (Lehet, létezik ilyen elemzés, de én eddig még nem találkoztam vele.) Magam megtettem ezt, de persze csak szúrópróbaszerűen, vagyis ott vetettem össze az eredetivel, ahol valami gyanúsnak mutatkozott; egy teljes lektorálás alighanem fél évet venne igénybe, amire persze megvolt a lehetősége kiadóinknak, elvégre az első magyar kiadás 1977-ben jelent meg, de, úgy tűnik, nem éltek vele. E rövid vizsgálat eredményeként arra jutottam, hogy az igazság valahol a két szélső nézet között áll, bár inkább az első felé billen a mérleg nyelve. Kétségtelennek tűnik, hogy nem kis számban akadnak olyan részletek (és ilyennek tartom például az I. kötet 19. fejezetét, Ulrich apjának levelét; vagy az egész első fejezetet), amelyek a magyar prózafordítás ormaihoz tartoznak; ez esetekben mind a szöveghűség, mind a magasabb értelemben vett stílus, az eredeti elbeszélői szólam tolmácsolása kiállja a próbát. És az is vitán felül áll, hogy Tandori jó esetben helyes arányban keveri a saját és az idegen hang megszólalásainak alkotórészeit. Ilyenkor valóban azt érezhetjük, hogy csakis az újabb kori magyar irodalmi nyelv (Weöres Sándor melletti) legnagyobb megújítója lehetett képes ennek az ördögien nehéz szövegnek az interpretációjára. De éppen eléggé vészes számban akadnak olyan helyek is, ahol elfogja a saját művészetének hübrisze, mely a legönkényesebb, olykor már dadaista jellegű megoldásokra vezeti. A legmeghökkentőbb, amikor nem állja meg, és a vers rímes húrjaiba csap: "Apja valahogy így fogalmazta meg volna a dolgot: Aki mindig azt tenné, amit akar, hamar nyakát szegné annak e zűrzavar." (I. kötet, 21. o.) Szabadjon megjegyezni, hogy Ulrich apja sosem fogalmazta volna meg falvédőversikékben életfilozófiáját, e ferdítés valamiféle tiszteletre méltó idiótának feketíti be a jeles jogtudóst, ami végképp nem állhatott Musil szándékában. Még ennél is nyaktörőbb és nyelvtörőbb példa: "...törtetőként kell kezdenünk, hogy azután a siker éveiben meg nem törhető őr-tetők lehessünk, kegyeinkkel a lent csörtetők új ifjú nemzedékét emelve magasunkba." (I., 48. o.) Még egy szép eset: "...ezért tehát jöjjön ki-ki bifszteke és még sok más ösztöke." Ezek kínos dolgok, bár elismerem, hogy bizonyos szerencsés esetekben talán némileg szellemesek. Ugyanakkor azért mindennek van határa.

A másik vonulat a túlfordítás. Tandori ritkán éri be az eredetivel, nem bízik Musilban, úgy véli, hogy nem árt rátenni még egy lapáttal, és ez Kosztolányi kleptomániás műfordítójára emlékeztet, aki sokallja az eredetiben szereplő 1500 fontot, és helyette 150-et magyarít. Tandori fordítva jár el; neki szinte semmi sem elég. E téren a legjellemzőbb: "Goethe korában a szövőszékek zakatolása még fülsértő zaj volt" (I., 39. o.), miközben a németben mindössze a neutrális "Störung" szó áll fülsértés helyett. Tandorinak többnyire kevés egy jelző, hozzátesz még kettőt, egy húsz mellékmondatot görgető körmondathoz odabigy-gyeszt még egy közbevetést, és nincsenek aggályai, ha úgy véli, még egy csavar nem árt, hanem egyenesen használ Musilnak. Egészen szemtelen, hiszen a filozófiai gondolatot kifacsaró és súlyosan sértő túlfordítás az a rész, amikor Ulrich elképzeli, hogy Aquinói Szent Tamás valami "csodás kegyelem jóvoltából fiatal marad, s íme, sok-sok fóliánssal a hóna alatt kilép félköríves kapuján, s akkor az orra előtt, mit tesz isten, elrobog egy villamos" (I., 65. o.). De mit tesz isten, pontosabban Tandori, a "mit tesz isten" fordulat természetesen nem szerepel az eredetiben. Musil nem harsány, hanem kifinomultan szellemes szerző.

Vannak aztán egészen vad dolgok is, ami már nem is túlfordítás, hanem félreértés. Csak egy példa a tényleg rengeteg közül. A III. kötet 59. fejezetében (melynek a címe részben megint túlfordítás; az eredetiben "Scheusal" áll, ami egyszerűen szörnyeteget, visszataszító alakot jelent, Tandorinál ez "szenny-zsák", ki tudja, miért) Ulrich a következőt mondja: "Pompás, hetvenkedő szópárt találtam ki: az 'egocentrikus'-hoz a 'geocentrikus'-t társítottam." Aztán beszél még az egocentrikus és az altruista ellentétéről, majd definíciókat ad: "Egocentrikusnak lenni azt jelenti: úgy érezzük, mintha saját személyünk középpontjában hordoznánk a világ középpontját. Geocentrikusnak lenni pedig, ebben az értelemben azt: hogy már egyáltalán nincs középpontunk." Első ránézésre is látszik, hogy ennek semmi értelme, hiszen hogyan is lehetne az egocentrikus ellentéte a geocentrikus, pláne középpont nélkül, hiszen a geocentrikus világkép éppenséggel a Földet állítja középponti szerepbe. De persze nem is ez áll a németben (felteszem, Tandorit elragadta az "ego" szócskából permutálható "geo" lehetősége, és szokása szerint nem tudott ellenállni egy újabb brillírozásnak). Musilnál az allocentrikus ("allozentrisch") elnevezésű pszichológiai fogalom szerepel, ami annyit jelent: az ismeretlen dolgok iránt érdeklődő, kalandra szomjazó stb. Olyasvalaki, akinek, ellentétben az egocentrikussal, a középpontja nem a saját lelkében vagy énjében található. Így persze rögtön világossá válik Ulrich gondolatkísérlete.

"Meg kell valósítanom a zeneszerző elképzeléseit, azon átszűrve, amit én gondolok" - határozta meg Keller András e lapban ("Egy élő hagyomány része vagyok", Magyar Narancs, 2013. június 27.) az előadói művészet lényegét. Ahogy elolvastam, rögtön az jutott eszembe, hogy ez ráillik a műfordításra is. Úgy vélem, Tandori annyira átszűrte a német szöveget, hogy a végén már szinte csak a magáét adta elő. Nem oszthatom jelenkori germanistáink egyik legjobbja, Györffy Miklós véleményét, aki a regény sorsáról remekül tájékoztató utószavában "klasszikus, nemzeti irodalmi értéknek" nevezi Tandori munkáját. Magam azt gondolom, ez voltaképpen nem is annyira fordítás, mint inkább olykor lenyűgöző, máskor félresiklott variációsorozat Robert Musil témáira (melynek valóban nagyszerű hozadéka a fordítás ihlette versciklus, A tulajdonságok nélküli ember múzeuma). Ebben az értelemben valóban gyarapodott nemzeti irodalmunk. Ám ezért komoly árat fizetünk.

Fordította: Tandori Dezső. Európa, 2013, 1-3. kötet, 747+421+683 oldal, 8900 Ft

Neked ajánljuk