Magyar Narancs: Elmore Leonardtól tanulta a krimiírást. Mit lesett el a detroiti mestertől?
Dennis Lehane: Úgy senki sem tud dialógust írni, mint ő. Egyedül talán Richard Price ér a nyomába. Leonard (interjúnk vele itt) nem egy sztoribubus, nem izgatja magát halálra a történet miatt. Én sem. Természetesen megteszem, amit megkövetel a regény, kell, hogy valami megtartsa a szereplőket, de ennyi, nem bonyolítom túl a sztorit. Ez a Leonard-iskola. A duma az, ami egy Leonard-könyv elolvasása után megmarad. Az a tíz-húsz aranyköpés, amiről az ember irigykedve azt gondolja: bárcsak én írtam volna.
| ||
MN: Leonard Detroit írója, ön Bostoné. Detroit ma egy csődbe ment szellemváros, de a hetvenes években Bostonra is rájárt a rúd. A fehér és a fekete lakosság között gyakoriak voltak az összecsapások - ezt ön gyerekként a saját szemével láthatta.
DL: A szegénynegyedekben tombolt az utcai erőszak. Megbocsáthatatlan volt, ami az oktatásban történt. Az ügy, hogy integrálni kell fehéreket és feketéket, nemes volt, a kivitelezés viszont maga volt a katasztrófa. Odáig fajult a helyzet, hogy fegyveres őröket kellett állítani az iskolákhoz. Mi az ír és lengyel bevándorlók környékén laktunk. Azt az erőszakot, amit kölyökként az utcán láttam, íróként sem felejtettem el soha. Nem volt egy sikertörténet, ami akkoriban történt, de hol volt ez attól, ami ma Detroitot jellemzi. Detroit jó ötven éve tart a veszte felé, és amikor az autógyártók elhagyták a várost, az volt a halála. Aki figyelmesen olvasta Leonard regényeit, azt nem érte váratlanul, ami történt. Nyilván nem egy krimiírótól várná az ember a pontos analízist, pedig ott van minden a könyveiben, ott van ennek a városnak az egész szomorú sztorija.
MN: Leonard figurái közül kik a kedvencei?
DL: Ernest Stickley Jr. a Swag című regényből. Nagyszerű karakter. Foleyt a Mint a kámforból (George Clooney alakította a filmváltozatban - K. G.) is nagyon bírom, és az Unknown Man #89 című könyv főszereplőjét is.
MN: A saját regényhősei közül melyikről állítaná, hogy Leonard hatása alatt született?
DL: A Titokzatos folyó egyik zsarufigurája feltűnés nélkül elvegyülhetne Leonard szereplői között.
MN: Vannak kontaktjai a rendőrségnél?
DL: Vannak a rendőrségnél és a városházán, a kerületi ügyészek köreiben és a tűzoltóság berkeiben. Ha kész a szöveg, de nem vagyok biztos a dolgomban, hogy ez vagy az valóban megtörténhet-e, velük ellenőriztetem, mikor épp kire, rendőrre vagy tűzoltóra van szükségem. A Titokzatos folyót azért kellett javítanom, mert a rendőrségi kontaktom még időben figyelmeztetett, hogy amit írtam, nem állja meg a helyét szakmailag.
MN: Mik a leggyakoribb sztereotípiák a bostoniakkal kapcsolatban?
DL: Hogy mind írek vagyunk, hogy mind vedelünk, mint a kefekötő, hogy mindenkinek van egy bátyja, aki börtönben ül, hogy a Red Sox nélkül nem élet az élet, hogy minden családban van valaki, akit pap molesztált, és hogy nem nap az olyan, amikor nem keveredünk verekedésbe. Attól tartok, a könyveim és a belőlük készült filmek is hozzájárultak a klisék fennmaradásához.
MN: Ha már a papokat említette, egy jezsuita iskolában érettségizett. Bentlakásos diákként milyen tapasztalatai voltak?
DL: Nézze, egy papok által vezetett fiúiskolába jártam, és ha személyesen nem is ismertem senkit, akit molesztáltak volna, pontosan tudtuk, kik azok a papok, akikkel vigyázni kell.
MN: A bostoni robbantások után többször is megszólalt a nyilvánosság előtt. Mit szólt, hogy a Rolling Stone a címlapjára tette az egyik robbantót, Dzsohar Carnajevet?
DL: Egy kicsit mintha fel lett volna fújva a dolog. Az egész sztori nem szólt másról, mint hogy mit meg nem tesz a Rolling Stone azért, hogy tényező maradjon a nem létező olvasói körében. Egyetlen fiatalt sem ismerek, aki Rolling Stone-t olvasna. Ön ismer egyet is?
MN: Egyszer láttam egyet, de ő már elmúlt harminc.
DL: Az csakis véletlen lehetett, mert a Rolling Stone-t pocakos ötvenesek olvassák. Végül is, bejött a húzásuk, kétszer annyit adtak el a robbantós lapszámból. Annyit sem ért az egész, hogy felhúzzam magam.
MN: Ami a reklámot illeti, önnek egyszer Clinton tett nagy szívességet.
DL: A jó öreg Bill, hiányzik is nekem! Az Air Force One fedélzetén készült egy tévéfelvétel vele, és hogy, hogy nem, jól kivehető volt, hogy az én egyik könyvemet, a Prayers for Raint tartja a kezében. A Kenzie-Gennaro-sorozat ötödik darabját. Azonnal megugrottak az eladások. Tudni kell Clintonról, hogy nagy krimiolvasó hírében állt, előszeretettel olvasott James Lee Burke-t, Michael Connellyt és Dennis Lehane-t is. Ezt onnan tudom, hogy többször is szerepeltem a nyári olvasmánylistáján.
MN: Bush és Obama is egyengette a karrierjét?
DL: Nem hiszem, hogy Bush bármit is olvasott volna. Nem rémlik, hogy az elnöksége alatt akár egyetlen könyvet is megemlített. A Biblián kívül persze. Obama nagy rajongója volt a Drót című sorozatnak, és ebbéli vonzódását nyíltan vállalta is; a Drótba én is bedolgoztam íróként, de arról nem tudok, hogy bármelyik más munkámat a szájára vette volna. Talán jobb is így, nem igénylem, hogy elnökök vagy koronás fők tudjanak a létezésemről.
