Neil Gaiman: Óceán az út végén

Szakszóval szívásnak mondják, ha az ember hetedik születésnapi zsúrjára egy lélek sem jön el - ezzel a felütéssel Gaiman máris felhelyezte hősét a magányos születésnaposok komoly irodalmi hagyományokkal bíró polcára, de mivel Gaimanről van szó, valahol a kert végében már mocorognak a nem evilági hatalmak, hogy kezelésbe vegyék a szívóágon lévő születésnapost.

Aki ismeri Gaimannél a járást, annak természetes, hogy egy óceánnyi világ könnyedén elfér egy vödörben, s minthogy a szerző nem ma kezdte az emberek felett/alatt uralkodó erők - legyenek istenek, szellemek vagy ezek szorzatai - feltérképezését sem, az sem érheti váratlanul az olvasót, hogy hősünk hamarosan egy emberi ésszel felfoghatatlan s legfeljebb egy gyermek számára természetes, titkos világba csöppen. Olyanba, ami már rég megvolt, amikor a miénk még csak pajzán gondolatként létezett. Gaiman sosem finomkodta el a meséit: e kisregénnyi lidércnyomásban természetesen a szülők a legijesztőbbek, még ha idegen erők befolyásolják is őket. Támadhatnak szívet tépő éhmadarak, ám mi ez ahhoz képest, amit egy apa okoz azzal, ha pusztán pedagógiai céllal víz alá nyomja a gyermekét. Gaiman olyan jól ír apákról, anyákról és gyerekekről, hogy szinte nincs is szükség lidércekre. Nélkülük persze oda a fantasyszerző titulusa. Pedig az lenne csak a nagy kaland, ha Gaiman egyszer tartózkodna a más világoktól, és csak erre itt, erre a varázstalanított, szürke micsodára koncentrálna. Az lenne az igazi bűbáj.

Fordította Pék Zoltán. Agave, 2013, 192 oldal, 2880 Ft