Hogy az általában vett szellemi és morális kiválóságnak, szűkebb értelemben a filozófusi létnek milyen társadalmi megítélése és fogadtatása van manapság, az érzékelhető, tapasztalható. De hogy ez alapvetően régebben sem volt másképp, azt kiválóan példázza az elmúlt hetekben megjelent nagyszerű olvasmány, egy 18. századi filozófus könyve.
Shlomo ben Joshua, ismertebb nevén Salomon Maimon csodagyerek volt, már tizenegy évesen rabbi. Nevét szellemi példaképe, a 12. századi filozófus, Moses Maimonidész után vette fel. Lengyel–litván környezetben lévő stetlben született az 1700-as évek derekán. Párját ritkító géniusza, szubverzív szelleme és igazságszerető, autonóm személyisége sajátos elegyének köszönhette, hogy végül szülőfaluja babonás, félbarbár, előítéletektől terhes féligazságainak lápvidékéről indulva a német szellemi elit körében találhatta magát – Kant például benne vélte felfedezni A tiszta ész kritikájának legjobb értőjét.
Az Életem története leginkább az önéletrajzi regény műfajába sorolható. Maimonra egész életében jellemző nyíltsággal, ugyanakkor nem kevés iróniával beszéli el a filozófus kalandos, hányatott sorsát. Egyszerre emelkedett és szomorú, szórakoztató és komoly könyv, amelynek elevenségét hűen tolmácsolja Uri Asaf és Rácz Péter ragyogó fordítása, míg Salamon János utószava Maimon filozófiatörténeti jelentőségét taglalja.
Szerb Antal írja, hogy minden jó cselekedet elnyeri méltó büntetését. Ez a kesernyés, illúziótlan kijelentés csengett a fülemben Salomon Maimon élettörténetét olvasva, aki viszont „mindig is úgy gondolta, hogy az emberi cselekedeteket pusztán az igazságosság szabályai kellene meghatározzák”. Ha nem firtatjuk, hogy az igazságos cselekedet mennyiben jó cselekedet is, akkor Maimon élete masszív visszaigazolása a Szerb Antal-i mondatnak. Hogy miért? Olvassák el a könyvet!
Fordította: Rácz Péter, Uri Asaf. Kalligram, 2015, 174 oldal, 2990 Ft
