Hogy milyen okokból fixálódhatnak rá annyira a filmfogyasztók időről időre ezekre a látszólag szimpla, ám az undorkeltés és a kannibalizmus körein túl is számos (szimbolikus vagy épp merőben földhözragadt) munkakör betöltésére alkalmas monstrumokra, arra a szerzőpáros dupla rendezőportréja voltaképp megadja a választ – miközben az említett tévészéria különös módon mindvégig érintetlenül marad a szövegekben. Sajnos távolról sem ez a kötet egyetlen feltűnő hibája.
A tárgyválasztással kapcsolatban mindjárt az előszóban magyarázkodni kényszerülnek a szerzők. Fulcit és Romerót ugyanis tényleg csak az köti össze, hogy mindketten készítettek a pályájuk során zombifilmeket is – a szövegek ugyanakkor egyáltalán nem csak ezekről kívánnak beszélni. Orosdy Dániel Fulci-fejezete a 80-as évek videós hőskorszakában dilettáns mészárosként elhíresült olasz rendező emlékezetét szeretné helyreigazítani azzal, hogy rámutat az életmű műfaji gazdagságára – ami üdvözlendő erőfeszítés, figyelembe véve, hogy a maestro legjobb filmjei valóban nem a horror, hanem a western (The Four Of The Apocalypse) és a giallo (A Lizard In A Woman’s Skin) műfajában készültek. A szerző ugyanakkor többször is hangsúlyozza, hogy a jeles mizantróp jóval többre is vihette volna, amivel már nehezebb egyetérteni. Végül is a nyilvánvaló hibákkal együtt is izgalmas és sajátos műveket halmozó Fulci neve a mai napig elevenen él – ha csak szűkebb körben is –, és nem csupán azért, mert mindig volt valaki (tíz éve például Quentin Tarantino, aki a Kill Bill végén rótta le tiszteletét) vagy valami (újabban a Fulcinak is dolgozó Fabio Frizzi zenéinek újrafelfedezése), ami megmentette a felejtéstől. De ez legyen a legkevesebb. Jóval problematikusabb, hogy igyekezetében Orosdy a mester szinte összes filmjéről szót akar ejteni, miközben Fulci közel 60 játékfilmet rendezett. Az elengedhetetlenül nagyon rövidre húzott ismertetők nem sok újdonságra képesek rávilágítani azok számára, akik látták a szóba hozott filmeket, másra pedig ezek után alig marad hely és erő. A legfájóbb talán az a rész, ahol Fulci egyéb rendezőkre gyakorolt hatása kerül szóba: ez a potenciálisan igencsak izgalmas szakasz gyakorlatilag teljes mértékben nélkülözi az argumentációs részeket.
Schreiber András „csonka portréja” George A. Romeróról látszólag szintén beleesik a mindent érinteni akarás hibájába, de ő a rendező egyéb filmjeit is a Holtak sorozat darabjainak szűrőjén át szemléli. Schreiber Romero zombifilmjeinek különböző olvasási lehetőségeit villantja fel a filozófiaitól a biológiain át a politikaiig – a filmek formai jellegzetességeiről, recepciótörténetéről vagy egyéb lényeges vonásairól szinte semmit nem közöl, de a kiemelt szeletet alaposan körbejárja. Szövegében kicsit túlteng a névhajigálás (Thomas Manntól Király Jenőn át Francis Hutchesonig rengeteg tekintély úszik a képbe – utóbbi például igencsak feleslegesen), de a lelkes hang és a pontosságra törekvés inkább meghatározza az összélményt.
Horrorfilmekről magyar nyelven nem sok részletezőbb írást találunk, így a kötet kétségtelenül hiánypótló szerepet képes betölteni még úgy is, hogy büszkén törtető monstrum helyett csak egy szeretettel megidézett, féllábbal araszoló rémlátomást tisztelhetünk benne, amely elvesztette az egyik karját is – hiszen a kiadvány úgy, ahogy van, nélkülözi a képeket.
Kontraszt Plusz Kft., 2014, 288 oldal, 2690 Ft
