Egykoron a Monarchia korának avatott gazdaságtörténészeként ismerte meg a könyveit haszonnal forgató nagyközönség, a szakma, no és egyetemi tanítványainak generációi. A rendszerváltás után előbb a szokott politikai életrajznál sokkal szélesebben értelmezett, pszichobiográfiai és oral history megközelítéseket is inkorporáló Losonczy Géza-életrajzával szerzett elismerést. Makroszintű szociotörténeti perspektívánk épülésére Gyáni Gáborral ketten megírtak egy több kiadást megért, alapvető tankönyvet a modern magyar társadalomtörténetről, három éve pedig A tiszaeszlári dráma című könyvében – afféle totális megközelítést alkalmazva, a modern társadalomtörténet-írás szinte valamennyi alkalmazható módszerét bevetve – elemezte a vérvádügy bonyodalmasan egymásra rakódó rétegeit (lásd vele készült interjúnkat: A fehér kalapos rém akarata, Magyar Narancs, 2011. június 2.).
Új könyvében szabadon felhasználja korábban készült előadásait, publikációit, sőt a korábbi könyvei tárgyában azóta előkerült források aprólékos elemzéseit – ám a könyv korántsem afféle hagyományos tanulmánykötet, az írásokat ugyanis összeköti egy határozott narratív kapocs: valamennyien a személyes élményekből építkező biográfiák, történeti elbeszélések, a személyes történelem, azaz az oral history társadalomtörténeti szerepét tárgyalják.
S ebből a szempontból az egyes fejezetek egymás mellé rendelése és a szerkezetük sem véletlen, még ha az esettanulmányként szolgáló írások különböző alkalmakból születtek is meg: Kövért ugyanazok a komplex, a módszertani kérdéseken túlmutató, de azokra értőn referáló, néha szinte történetfilozófiai mélységű kérdések foglalkoztatták. A felvezető fejezet írásai igen alaposan járják körbe a modern magyar társadalomtörténet paradigmájának fontos témáit: a klasszikus 19. századi történetírói nemzedék nagy alakjainak önértelmezésétől jutunk el addig, milyen speciális és ravasz mikrohistóriai elemzésekkel élnek korunk kutatói, és milyen jelentős szerep jut mindebben a szigorú kritikával alkalmazott személyes emlékeknek, visszaemlékezéseknek, naplóknak, interjúknak, vallomásoknak, sőt akár az ideáltípus-alkotásra használható szépirodalmi munkáknak. A szerző meggyőződése (s ezt már a Losonczyról írott könyve kapcsán is hangsúlyozta), hogy még egy politikus cselekedetei sem értelmezhetők a karaktervonások és a karriermotívumok feltárása nélkül – ebből pedig egyenesen következik a pszichobiográfia és az oral history iránti erős kíváncsisága. Márpedig őt a gazdasági és társadalmi makrostruktúrák elemzése közben is foglalkoztatja, hogyan tudná eme, a leírás termékeiként keletkezett absztrakt szerkezeteket benépesíteni hús-vér szereplőkkel. Kérdéses persze az is, hogyan tud a makroszint felől induló társadalomtörténész az individuum szintjéig hatolni, és arcot adni a kisembernek – illetve inverz módon, miként lesz az arcok tömegéből önálló identitású társadalmi csoport.
De Kövér könyve nem csupán a metahistóriai megfontolások, az alkalmazott módszerek (ön)kritikus használata és határaik gondos kitapogatása miatt forgatható élvezettel – a nagy kedvvel összegyűjtött, kezelt és értelmezett források nyomán ugyanis életteli portrék, néha szinte filmbe illő alakok vagy éppen nyomasztó társadalmi drámák formálódnak a könyv lapjain. Kövér bepillantást enged a családi albumba is, hiszen elemzi édesapja 1914-es naplóját, ahogy sok mindet megtudhatunk a visszaemlékezések tükrében debreceni tanárairól,
Niederhauser Emilről és Ránki Györgyről. Kállay Béni, a tudós államférfi, néhai közös pénzügyminiszter naplójából például a fontos ember többé-kevésbé reflektált, bonyolult társadalmi térben zajló, vérbő részletekben gazdag nőügyeire és kalandjaira derül fény. A történetírás többé-kevésbé nyomozás, amelynek végén néha már-már megtudjuk, ki a „gyilkos” – mondjuk, aki ezt várta volna Tiszaeszlár-könyvétől is, annak nyilván csalódnia kellett.
Kövér e mostani kötetben is képes hozzátenni figurái amúgy bonyolult, többrétegű portréjához: Scharf Móric, a tiszaeszlári ügy néhai koronatanúja kétséges hitelességű önéletírásának kapcsán elmélkedhet a személyes és közösségi identitásváltás bonyolult útjairól – amit megtesz később is, az utóbb bárósított Szterényiek (eredetileg Stern család) által választott különböző „bekeresztelkedési” stratégiákról. De gondos elemzőmunka nyomán rekonstruálja a közhit (továbbá
a családja és a hatóságok) által őrültnek beállított Lovassy László valódi portréját, ahogy nagy gondossággal, a források sűrű elemzése nyomán tárul fel a saját családjuk által, kisemmizésük szándékával tébolydába juttatott s ott „sikerrel” hospitalizált Figdor nővérek rémregénybe illő története. A Sasku Károlyhoz vagy Bencze Mihályhoz hasonló, szinte mikszáthi figurák felbukkanása pedig szinte csak mellékszál ebben az elemzésekben, elméleti megfontolásokban és tanulságos, izgalmas sztorikban is gazdag, jó tollal írt kötetben.
Osiris, 2014, 436 oldal, 4480 Ft
