Simone de Beauvoir is lassan besorol a – legalábbis nálunk – feledésbe merülő szerzők közé, és ebben nem kis része van a szocializmusba mint jövőképbe vetett hitének, amely inkább idegesítő, mint megmosolyogtató. Egyszerűen képtelenség ugyanis elfelejteni, hogy egy aljas, hazug, kegyetlen társadalmi gyakorlat körüli okoskodásról van szó. A világméretű önképzőkörnek Beauvoir éppen úgy résztvevője volt, mint férje, Sartre, és nem igazán érdekel, ki mikor mit bánt meg vagy revideált.
Ugyanakkor az emlékeimben
Beauvoir igen éles eszű, a hangulatteremtésben világos beszéddel jeleskedő alkotóként maradt meg, és ez ebben a kisregényben is tetten érhető. Egy idős házaspár utazik Moszkvába, mert ott él a férfi korábbi házasságából lett felnőtt lánya, a szovjet viszonyokhoz képest önálló, öntudatos, derűs nő. A látogatás során egyrészt az évek múlásával, másrészt társadalmi eszményeinek kiüresedésével kell szembenéznie a két embernek, ami a hétköznapjaikat meg-megkeseríti, hiába a szórakozóhelyek, ahová – csodák csodája – mindig különösebb nehézség nélkül sikerül bejutniuk. És hiába írunk 1966-ot, soha, sehol fel nem bukkan a külföldi vendégek körül sompolygó rendőr, kirendelt besúgó.
A szerző által eredetileg egy kötetbe szánt, majd kihagyott írás nemcsak nálunk, Franciaországban is jelentős késéssel jelent meg, amikor már kissé avíttnak tűnnek az efféle mondatok: „Nem lesz könnyű megszabadulnotok ettől a nacionalista szemlélettől (…). (…) amit az imént mondtál, mintha azt jelentené, hogy többé nem vagytok forradalmi ország, és hogy ez jól is van így.” Ilyen súlyú provokációt nem lehet eltűrni, úgyhogy a megszólított frappánsan bonyolult választ ad – ha nem is felel ezzel a kérdésre. Erőteljes hangulatú kordokumentum: ennek mondható a könyv.
Fordította: Takács M. József. Jaffa, 2015, 159 oldal, 2490 Ft
