magyarnarancs.hu: Írt egy novellát, melynek hőse rovarrá változik. Tudja, mit szoktak mondani az olyan írásokról, ahol a hős rovarrá változik?
Joe Hill: Csak nem Kafkát szokták emlegetni? Amit én még Kafka mellett emlegetnék, mert persze, Az átváltozás alapmű számomra is, az az ötvenes évek komcsi paranoiával átitatott B filmes vonala. De beszélhetnék én most önnek mindenféle magasztos ihlető erőről, irodalmi és filmes előképről, de az igazság az, hogy a közvetlen kiváltó oka a novella megírásának egy szerencsétlen baleset volt: Floridában járva hívatlanul betoppantam egy vöröshangyabázisra. Ez mindkét fél számára váratlan esemény volt. Nekem is, aki véletlenül rálépett az otthonukra, és nekik is, akik e váratlan támadást támadással viszonozták. Képzelheti, mit éltem át: mintha felgyújtották volna a lábamat. Kafkánál, ugye, szegény Gregor Samsa meglehetősen passzívan tűri féreggé válásának következményeit. Látva és a lábamon érezve a vörös hangyák harcias kedvét, arra gondoltam, persze csak miután elült a fájdalom, hogy mi történne Gregorral, ha nem adná át magát a sorsának. Mint a floridai vöröshangyák. De azért az ötvenes évek óriás szörnyekkel riogató filmjei is ott motoszkáltak a fejemben Samsa mellett.
| ||
magyarnarancs.hu: Az óriásbogaras filmek közül melyektől rettegett gyerekként?
JH: A műfaj legjobbja nem is lehet más, mint a Them!, Gordon Douglas óriáshangyás filmje 1954-ből. A 20th Century Ghosts című novelláskötetem (ebben található a sáskává válós You Will Hear the Locust Sing című írás is – a szerk.) tele van filmes utalásokkal. A kötet címadó sztorijában egy halott lány kísért egy kisvárosi moziban. Azért kísért, mert nem nézhette végig az Óz, a csodák csodáját – ugyanis még a vége előtt elhalálozott szegény. A Bobby Conroy Comes Back From the Dead pedig a Holtak hajnala című Romero-klasszikus forgatásán játszódik és a hetvenes-nyolcvanas évek zombifilmjeinek állít emléket. A zombik, a zombi-apokalipszisek ma már külön fejezetet követelnek maguknak a popkultúrában. A sztori főszereplője egy statiszta, aki az egyik zombit játssza a Romero-film forgatásán. Megint csak jöhetnék az intellektuális magyarázatokkal, hogy az érzelmek feltámadásáról akartam írni a zombik feltámadása közepette, és ez igaz is, de az még inkább igaz, hogy gyerekfejjel én magam is játszottam George A. Romero egyik filmjében: én voltam Billy, a kisfiú a ’82-es Creepshow-ban. A Creepshow-ról a személyes érintettség okán nem akartam írni, de arról nagyon is, hogy Romero és Tom Savini, a zombifilmek koronázatlan maszk- és sminkmestere (mellesleg színész, kaszkadőr, rendező és all around kultfigura – a szerk.) miféle gerillafilmezésre vetemedtek az ősidőkben.
| ||
magyarnarancs.hu: A Creepshow forgatókönyvírója elég ismert név a szakmában…
JH: Hát, igen, mivel Stephen King írta a forgatókönyvet, Stephen King fiaként nem volt nehéz megkapnom a szerepet. De talán az is mellettem szólt, hogy alkalmas voltam a szerepre. Na jó, ennyi év távlatából ma már tudom, hogy nem voltam valami nagy szám mint gyerekszínész, de nekem nagy élményt jelentett. Különösen az, hogy a forgatáson töltött hetem alatt Tom Savinivel lóghattam. Harminc éve is úgy festett a motoros bőrdzsekijében, mint egy rocksztár, és ma is úgy fest. Úgy is néztem fel rá, mint egy rocksztárra. Ő volt az isten, ő jelentette számomra a belépőt a szörnyfilmek trükkmestereinek varázslatos világába. Ő és a vallásos áhítattal olvasott Fangoria magazinok. Savini, Rob Bottin, Stan Winston – számomra ezek a fickók voltak az istenek.
magyarnarancs.hu: Minden idők legjobb szörnyfilmje?
JH: Nálam A cápa az abszolút favorit. Tudom, tudom, Spielberg Cápáját nem szokás a szörnyfilmek közé sorolni, de szerintem igazi szörnyfilm, hiszen a főszereplő legalább kétszer akkora, mint a természetben fellelhető nagy fehér cápák. De értem a kérdést, nyilván az óriásbogaras kedvenceimre kíváncsi, az óriáspókokra vagy más ízeltlábúakra, amelyek felfalják fél Las Vegast. A Them!-en kívül az ötvenes évek másik nagy klasszikusa, amit nagyon csípek, az Amikor megállt Föld – jó, hát ez sem egy óriásbogaras film, viszont nagyon szeretem. Aztán ott van A testrablók támadása – természetesen az eredetire gondolok 1956-ból.
| ||
magyarnarancs.hu: Az ötvenes években a vörös veszedelem és az atompara okozott tömeghisztériát Amerikában, és jelentett remek táptalajt a horrorszerzőknek. Ma mik a legkurrensebb amerikai félelmek?
JH: Érdekes, a fegyverektől nálunk senki sem fél, pedig hetente tömegek vesztik életüket lőfegyverek által – ehhez képest szinte eltörpül, amit például az ebolavírus okozott Amerikában. Talán ha egy ember halt meg ebolában Amerikában, az ebolától való félelem mégis tömeges méreteket öltött. Ellenben a fegyveres erőszak senkit sem érdekel. A vírusok, a test leépülése mindig is sokkal nagyobb rettegésben tartotta az amerikaiakat, mint például egy halálos tűzpárbaj a szomszédban. A zombifilmek is ennek köszönhetik nem múló népszerűségüket. A The Walking Dead nézettségében ott van ez is, az amerikaiak félelme a láthatatlan vírusoktól.
magyarnarancs.hu: A szextől is nagyon félhetnek az amerikaiak. Bár a Valami követ című horror ismételten bebizonyította, hogy a szex és a horror jó ágyastársak, ám ettől még Hollywood ugyanolyan prűd maradt, mint amilyen mindig is volt.
JH: A Valami követ igazi remekmű. Ami pedig a szexet illeti, nos, az számomra is rejtély, hogy ha egy filmben mindenki szeme láttára, jó közelről lefejeznek valakit, az enyhébb korhatár-besorolást kap, mint az a film, amiben, urambocsá!, kivillan egy női mell. Persze lehet ilyenkor Amerika puritán gyökereiről papolni, de elég gyenge lábakon áll azért az effajta érvelés. Némi elmozdulás azért történt mostanában, ámbár nem vagyok biztos abban, hogy a jó irányba. Fene se tudja, hogy A szürke ötven árnyalata a jó vagy a rossz irányt jelenti. Ugyanakkor vonakodnék csatlakozni a regényt leszólók kórusához. Hogy ezek a könyvek egy bántalmazó kapcsolatnak csinálnának reklámot? Hát, nem tudom. Szerintem csak egy egyszerű felnőttfantáziáról van szó, ami azért nem ugyanaz, mint a valós hálószobai gyakorlat, de ehhez annyira nem értek, nem mennék bele mélyebben.
| ||
magyarnarancs.hu: A hétköznapi életek hétköznapi zűrjeibe viszont nagyon is belement mélyebben. Kezdő íróként horrortalanított történeteket írt, sehol egy kísértet, sehol egy zombi. Dacolt a családi hagyományokkal?
JH: Szépírói ambícióim voltak kezdetben, a negyvenes férfiak dilemmáiról, a megcsalt házastársakról, a kudarcos családi életekről, a hétköznapi élet apró-cseprő dolgairól írogattam nagy elánnal. Technikás, de felettébb unalmas sztorikat gyártottam. Aztán a kezembe került Bernard Malamud novellája, A zsidómadár, amiben egy Schwarz nevű beszélő holló a főszereplő. Malamudot amúgy is szerettem, de ez az írása mindennél jobban hatott. Nézzenek oda, egy beszélő madár egy komoly, irodalmi írónál! A zsidómadár felnyitotta a szememet. Most már csak az kellett, hogy elolvassam Malamudnak azt az írását is, amelyben azzal érvel, hogy mivel minden fikció a fantázia szüleménye, miért ne írhatnánk szellemekről, sárkányokról vagy éppenséggel beszélő madarakról! Ennél jobb felhatalmazás nem is kellett nekem. Mintha felszabadultam volna. Végre azt írhattam, amit valóban szerettem volna, noha korábban elhatároztam, hogy nem tévedek apám birodalmába. Tudja, az egyetemi éveim alatt két fontos döntést hoztam: az egyik az volt, hogy nem írok Joseph King néven, mert nem akartam, hogy Stephen King kicsi fiaként ismerjenek meg. Az első tíz évben sikerült is titokban tartanom a családomat. Nem akartam, hogy azért adjanak ki, mert Kingre végződik a nevem. A másik fogadalmam az volt, hogy nem írok fantasyt és horrort. Malamud madara azonban mindent megváltoztatott.
magyarnarancs.hu: Azóta két novellát is írt Stephen Kinggel közösen.
JH: Nem volt ellenemre a dolog, elvégre nagy Stephen King-rajongó vagyok. Épp Floridában voltunk, épp két regény között mindketten, hát megírtuk az In the Tall Grass című négykezes novellát. Az apámmal való írás olyan volt, mint a prérifarkas a Kengyelfutó gyalogkakukkból, aki egy rakétán lovagolva igyekszik beérni a kakukkot. Mintha egy rakétán lovagolnánk. Néhány évvel korábban már írtunk egy rövid történetet közösen: a Throttle című sztorival Richard Matheson előtt emeltünk kalapot. Spielberg Párbaj című filmje Matheson írásán alapszik. A Throttle a Párbaj előtti főhajtásunk. Én is, apám is nagy Matheson-rajongók vagyunk.
| ||
magyarnarancs.hu: És nagy motorrajongók is. De mintha lenne egy kis feszültség önök között motorilag, a NOS4A2 című regényének utószavából mintha ez derülne ki…
JH: Apám harleys elkötelezettségű, nekem egy Triumphom van. Ő a Harleyt isteníti, nekem a Triumph jön be. Ahogy azt írtam is, egy délután kimotoroztunk, kellemes délután volt, remekül éreztük magunkat, noha az apám becsmérlőleg megjegyezte, hogy jó kis motor ez a Triumph, még ha a hangja olyan is, mint egy varrógépnek. Tudja, súlyos anglofíliában szenvedek, a klasszikus Triumph a szívem csücske, de nem tartom kizártnak, hogy a következő motorom egy Harley lesz. Nyugdíjaztatom a Triumphot, és beszerzek egy nagyobb és jobb roadbike-ot.
magyarnarancs.hu: Mi a motoros sebességrekordja?
JH: Volt, hogy 100 mérföld/órára is felmentem. De ne mondja el az anyámnak, kérem, mert kapnék a fejemre.
