Az idei tábor története egy két évvel ezelőtti botránnyal kezdődött. A Tokaji Írótábor felhívása ugyanazokat az átgondolatlan, sértettségtől és politikai hitvallástól duzzadó lózungokat tartalmazta, amelyek a Fidesszel nyíltan szimpatizáló Írószövetség bármelyik rendezvényén hallhatók voltak már régóta, de ezen a szűk körön kívül senki nem foglalkozott velük. Schein Gábor irodalomtörténész azonban vette magának a fáradságot, és részletes bírálatát adta a szövegnek (Egy felhívásra, Élet és Irodalom, 2012. június 1.).
A 2012-es tanácskozás címe A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban, és a zavaros leírás valami olyasmit körvonalaz, hogy a kommunista rendszer által negligált írók
üldöztetése ma is tart,
mert a jelenleg is „utóvédharcokat” folytató szocialista kultúrpolitika a „posztmodern” teoretikusokkal szövetkezett „az irodalomtörténet és -tudomány legfelső szintjein a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására”, és együtt kialakítottak és fáradhatatlanul őriznek egy „nemzetközi hátországgal is bíró, szilárd és magabiztos, de végtelenül egyoldalú értékrendet”. Schein nemcsak ennek a homályos összeesküvés-elméletnek az abszurditását érzékelteti, hanem arra a jellemző és önleleplező hibára is rámutat, hogy a politikai elnyomás időszakainak felsorolása 1945–49-cel kezdődik, miközben „1945 és 1947 között, a többpárti koalíciós kormányzás idején nem volt példa szerzők kizárására, előzetes vagy utólagos cenzúrára, intézmények betiltására. Annál inkább 1945 előtt, főként Horthy kormányzóságának utolsó hét évében.” A felhívás, illetve a Schein írása után némileg felhabzó felháborodás oda vezetett, hogy az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete, a hazai irodalomtudomány egyik legtekintélyesebb műhelye, amely közéleti kérdésekben soha nem nyilatkozik, és ellenzékiséggel még heccből sem vádolható – mert például igazgatója a Fideszhez végletesen lojális Professzorok Batthyány Körének tagja, Kulcsár Szabó Ernő –, tehát ennek Intézeti Tanácsa kemény hangú közleményben figyelmeztetett, hogy „a hajdani, represszióra épülő szocialista kultúrpolitika hiteles bírálata nem mehet végbe ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a bírált rendszernek voltak a sajátjai”.
Egy évvel később a Tokaji Írótábor folytatta a téma boncolgatását, de leginkább azzal sikerült bekerülnie a hírekbe, hogy Csontos Jánosnak a tábor szlogenjével megegyező című, Magyar Nemzetben megjelent írása, az Eltiltva és elfelejtve újabb díszes foglalatát adta a fenti elképzeléseknek. A cikk Zalán Tibor szíves szóbeli közlésére hivatkozik, aki később természetesen cáfolta, hogy bármi ilyet mondott volna: „Aczél behívatta magához az új posztmodern irodalom üdvöskéit (köztük Esterházyt, Nádast, Parti Nagyot), s pénzt, paripát, fegyvert ajánlott nekik, ha Utassyéket (sic!) kiszorítják, letörlik a terepről.” Ha azt gondolnák, hogy a hirtelen felbukkanó békaemberek létezése mellett senki nem kardoskodott, akkor nem ismerik az Írószövetséget: az írást maga Mezey Katalin vette védelmébe, az MMA irodalmi tagozatának vezetője, egy ideig – illetve a honlapjuk szerint jelen pillanatban is – a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke. Esterházy és Nádas Péterek szellemesen felháborodott reakciójából többek között az is kiderül, hogy a két író kifejezetten szívélyes viszonyt ápolt Utassyval, de láthatólag se ez, se a történelmi tények nem számítanak már. Ahogy az sem, hogy egyikük sem volt éppen a rendszer kegyeltje – Nádas például azt írja: „A rendszerváltásig nem szerepelhettem rádióban, televízióban. Görömbei Andrást maga Pozsgay Imre rakta ki az Alföldtől, mert interjút készített velem. Levélben tiltakoztam. Máig várom a nagyúr válaszát. Darabjaimat csak stúdióban, csak éjszaka, csupán csökkentett nézőszámmal játszották. A rádió egyszerre két munkatársát bocsátotta el, mert nem tudtak a rám vonatkozó informális tiltásról s így tovább.”
Az idei tábor a háromrészes tanácskozás lezárása, de történetét kezdhetnénk a 2010-es kormányváltással is, amikor nem csupán az Írószövetség tagjai kerültek újra nyeregbe, hanem a kormány és értelmiségi holdudvara minden korábbinál nagyobb hévvel fogott hozzá a múlt domesztikálásához. Mindaz, amiről fent szó esett, és ami itt három nap alatt a rendszerváltásról elhangzott, hiba nélkül illeszkedik többek között abba a narratívába is, amelyet a Tokajban felszólaló Bíró Zoltán vezette Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet igyekszik kimunkálni a kormány szellemi és anyagi ösztönzésére.
A Retörki kiadványairól írott kritikánk (A rábeszélés nehézségei, Magyar Narancs, 2014. augusztus 14.) összegző megállapításai érvényesek a Tokajban is uralkodó retorikára, amelynek lényege az ún. liberális ellenzékiek és írók kiretusálása, ha úgy tetszik: elhallgatása, és velük szemben az ún. népi írók felmagasztalása. Petrik Béla jogász és irodalomtörténész terminológiája szerint a nemzetietlen „demokratikus ellenzékkel” szemben a „népi-nemzeti radikális ellenzék” jelentette az igazi veszélyt a kommunizmusra. De előbbiek szerepét Petriken kívül más nem kritizálta – mivel egyszerűen szóba sem kerültek. Akármilyen valószínűtlen, ebben a közegben és beszédmódban tényleg úgy lehet, sőt, úgy kell elmesélni a rendszerváltás ellenzéki csoportosulásainak és irodalmi mozgásainak történetét, hogy abban nem szerepel, teszem azt, Göncz Árpád, Konrád György, Mészöly Miklós, Petri György – és senki más sem, aki a Fidesz és szellemi vonzásköre számára kellemetlen lehet. Hangsúlyozom: a válogatás alapja nem a rendszerváltás idején játszott szerep, a bármikori világnézet, vagy – ad absurdum – az írói életmű kvalitása, hanem élet és mű beilleszthetősége a jelenlévők politikai alapon szerveződő közösségének önképébe.
„A múltban minden megtörténhet”
– vágja ki az aforizmát Lezsák Sándor, és ezt a tételt a konferencia meggyőzően bizonyítja. A parlament alelnöke a jó ég tudja, hányadszor feleleveníti Lakitelek emlékét, méltatja saját teljesítményét, és kiemeli Pozsgay Imre szerepét. Aki közben meg is érkezik, és joviális mosollyal köszönti a „sok kedves ismerős arcot”, akik valóban érzékelhető örömmel fogadják. Pozsgay sem esik az álszerénység hibájába, anekdotikus formában mutatja be, hogyan bomlasztotta a rendszert, hogyan készítette elő a rendszerváltást kulturális és államminiszterként. Jellemző momentum, hogy Pozsgay az Írószövetség 1981-es közgyűléséről annyit mond, hogy ott „nyíltan és nyilvánosan kijelentették, hogy az öncenzúra helyett legyen hivatalos cenzúra”. A forradalmi közgyűlés valóban bővelkedett eseményekben, például az írótársadalmat jelenlétével megtisztelő Pozsgay Imre – akkor éppen – művelődési miniszter és Aczél György – többek között – miniszterelnök-helyettes állítólag a színfalak mögött csatározott, de erről nem hallunk semmit. És való igaz, hogy sokan sok mindent kijelentettek akkor, de speciel a cenzúra bevezetését nem közfelkiáltással kérte a sokszínű társaság, hanem Eörsi István kezdeményezte ironikus felszólamlásában. Akinek a neve azonban, természetesen, tabu. Igen nehéz lehet úgy történetet mesélni, ha közben folyton cenzúrázni kell magunkat… És ki tudja, tán tiszteletre méltóan hajlott kora, esetleg bámulatra méltóan hajlékony gerince teszi, de Pozsgay szemmel láthatóan nem érzékelte, mennyire kompromittáló még a leggondosabban kiválasztott anekdotája is. Például az a minden elemében kínos sztori, amely szerint „Nagy László kiállt a Béres-cseppek és Béres-ügy mellett, és mindenképpen szerette volna elérni, hogy azt a kuruzslás kategóriájából kiemeljék. Mondtam neki, Lacika, ehhez arra van szükség, hogy eljöjj velem az Aczélhoz. Mire ő azt mondta: megesküdött, hogy annak az embernek a szobájába be nem teszi a lábát. Akkor elmeséltem neki, hogy Barbarossa Frigyesre is felesküdtek a milánóiak, de amikor azt kérdezték tőlük, miért szegték meg esküjüket, azt válaszolták, hogy arra nem esküdtek meg, hogy be is tartják.” A közönség ezen nagyot nevet, és Pozsgay folytatja, hogyan járultak végül ketten Aczél színe elé, mert Nagy László félre tudta tenni „saját görcsös esküjét a haza érdekében”.
A „Nagy jövő mögöttünk” szlogen alá szervezett konferencia három ülésén elhangzott számos előadás mindegyikét már csak azért sincs értelme ismertetni, mert nagy részük kimerült a frusztrált névsorolvasásban, a zaklatott politikai-történeti fejtegetésekben, illetve az üres nagyotmondásban. Például a betegsége miatt távol maradó Alföldy Jenő rövid tanulmánya, a belőle részleteket felolvasó Vasy Géza közlése szerint, 85 olyan író nevét tartalmazta, akiket a „nemzetietlenek elhallgatnak” a mai napig. Szőcs Géza előadásából kétszeri meghallgatás után se tudok mást kiemelni, mint hogy régen az írókat megfigyelték („talán ma is”), amitől fontosnak érezték magukat, illetve hogy az elzártság miatt saját belső hangjukat követték, ma viszont a külföldi divatokat. Az általános paranoiát jelzi, hogy a Securitatéról és az erdélyi teológusok megfigyeléséről előadó újságíró, Tófalvi Zoltán bármilyen ellenvetés nélkül állíthatta előadása végén, hogy jobb, ha mindannyian tudjuk: most is megfigyelnek minket, ahogy itt hallgatjuk őt. Nehéz helyzetben volna a tudósító, ha megpróbálná az egyes előadások summázatát adni, hiszen még a saját frakcióján és az Írószövetség körén belül kiemelkedően felkészültnek számító L. Simon László államtitkár se nyújt többet egy csokor Kornis Gyula-idézetnél, némi kultúrpesszimista kesergésnél (a fantasy, a slam, a vámpíros könyvek kártékonyak, mégis az kell a népnek), és régi mantrája újbóli eldarálásánál, miszerint az önérvényesítésre képtelen, a politika számára érzékelhetetlen írótársadalomnak össze kell fognia. Sajnálattal jegyzi meg, hogy érdemben nem sikerült az írók helyzetén változtatnia a kormánynak, bár az Írószövetség és a Tokaji Írótábor támogatását szerencsére azért megemelték. Továbbá liberális szellemi terror van stb.
A legizgalmasabbnak egy délutáni szekcióülés ígérkezett, ugyanis a levezetésre nem kisebb ember, mint a Fidesz fő ideológusa, a tusnádfürdői beszéd ihletője, Tellér Gyula vállalkozott. Itt lépett volna fel Kukorelly Endre is, de az egész rendezvény egyetlen nyíltan kormánykritikus résztvevőjét – amint az közismert – előző este egy dalos kedvű novellista
hirtelen felindulásból
arcba verte. Tellér azonban nem egészen levezető ülnökként viselkedett, amikor a három fellépő rendelkezésére álló bő kétórás időintervallumból másfél órát kihasított nagy ívű eszmefuttatásának (lásd online felületünkön), amelyet nyugodtan nevezhetünk a tábor egyetlen eredeti gondolatokat tartalmazó, ijesztő csúcspontjának. A végig idült mosollyal bólogató Ferdinandy György utána dühös kirohanásban közli, hogy őt a politika nem érdekli, majd politikai hátterű anekdotákat fűz össze a nyugati emigrációról. Elek Tibor az utolsó megszólaló, egyben az üdítő kivétel: nem erőltette meg magát a politikai költészetről szóló előadása megírásakor, de az legalább tartalmazott érveket, megjelenített problémákat és megemlített nem szigorúan jobboldali neveket is – és a háromnapos találkozó egyetlen vitaszerű helyzetét is megteremtette. Ugyanis itt tényleg bárki mondhatott bármit, arra se a közönség, se a levezető elnök nem reagált sehogy, főképp kritikusan nem, ahogy az előadók egymással sem léptek párbeszédbe, már amennyiben egymás fényezését nem tekintjük párbeszédnek. Elek Tibor szerény, szinte félős, finom gesztusa volt az egyedüli érdemi reakció: mosolyogva átnyújtotta Tellér Gyulának azt a konferenciakötetet, amely a rendszerváltással kapcsolatos szépirodalmi művek hosszú sorát elemzi – pedig ilyen művek Tellér előadásának egyetlen irodalmi vonatkozású állítása szerint egyáltalán nem születtek.
Ezenkívül számos ártalmatlan, bár kevés izgalmat tartogató programot élvezhetett minden délután és este a nagyszámú (állítólag 300 fős), túlnyomórészt idős közönség, s készséges és figyelmes szervezők szolgálták ki őket három napon keresztül. Borkóstolót tartott a tokaji polgármester, megemlékeztek a 25 éve elhunyt Ratkó Józsefről, felavatták Weöres Sándor és Határ Győző emléktábláját, és valami rejtélyes okból kifolyólag előre megünnepelték a jövőre 20 éves Parnasszus folyóiratot, s e jeles alkalomból együtt lépett fel, mások mellett, Szentmártoni János, az Írószövetség és a tábor kuratóriumának elnöke, valamint egy slammer és egy táltos – gondolom, ilyen se volt még.
Míg a Parnasszus estjére vártam, megálltam a főtéren, és figyeltem, ahogy a tábor résztvevői átbandukolnak a tömegen. Szabó Balázs Bandája a színpadon éppen egymás után játszotta egy-egy nem különösebben erős Grecsó Krisztián- és Radnóti-vers érzelmes feldolgozását, amelyet a fiatal közönség lelkes összekapaszkodással, dülöngéléssel és fátyolos tekintettel honorált. És ahogy ezt a megkapó képet néztem, nem tudtam szabadulni a giccses gondolattól, hogy az egész tanácskozás, az egész múltátírós-önigazolós társasjáték avíttsága, keserűsége, haszonleső erőlködése mellett mennyire egyszerűnek és természetesnek tűnik, ahogy az élő kultúra hatni tud.
Tokaj, augusztus 13–15.
