A szovjet típusú rezsimek egykor oly sok minden mással egyetemben halálra ítélték az úgynevezett könnyed, lektűr típusú irodalom számos műfaját, többek között a kémregényt is. Mindezt az általános szocreál esztétikai megfontolások mellett a témával (hírszerzés, elhárítás) kapcsolatos csekista paranoia is indokolhatta. Az olvasói igény azonban korántsem halt el, még ha a hatalom jó ideig a kémsztoriknak csupán egyetlen típusát tárta is a nép elé. Ezek voltak a mindenkori cseka-ávó-stb. által írt és dramatizált, önkényesen kiválasztott (és előkezelt) áldozatokkal előadatott, sajátos népszínművek: az úgynevezett kirakatpörök, ahol a sikeres premier után a kémeket és árulókat alakító főszereplőket rögtön ki is végezték.
Kardos angyalom
Hruscsov és a mértékletes desztalinizáció kellett ahhoz, hogy a kémek és ellenkémek visszatérjenek a népszerű irodalmi művek lapjaira - itthon alighanem még mindig sokan emlékeznek a két (egykor saját kollégáik büntető kezét is megismerő) ávósból lett szerző (Berkesi András és a kiadófőnökké avanzsáló Kardos György - utóbbi a Rajk-pörben kivégzett Pálffy György helyettese volt a Katpolnál) Kopjások című művére, vagy az utóbb a Kádár-rendszer legnépszerűbb lektűrszerzőjévé lett Berkesi más könyveire (pl. Sellő a pecsétgyűrűn). A szervezettel való szorosabb-lazább kapcsolat alkalmasint elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy valaki efféle témához nyúlhasson - már csak a praxis és a terminológia pontos ismerete is megkívánta, hogy a szerző legalábbis konzultáljon képzett szakemberekkel. Aligha tett másképpen A tavasz tizenhét pillanata szerzője is, bár a KGB-vel (illetve a szovjet katonai hírszerzéssel, a GRU-val) való esetleges kapcsolata a még mindig titkosnak minősülő dokumentumok híján legfeljebb csak valószínűsíthető.
Julian Szemjonov (1931-1993) a maga idejében rajongott és irigyelt szerzőnek számított: olyan témákról írhatott (a 80-as évek végén például bizalmas KGB-aktákat publikálhatott), s egyben olyan helyekre jutott el (mint külföldi, illetve haditudósító), melyekről mások csak álmodtak. Mint magyar fordítója, Dalos György írja a nyáron a 2000 című folyóiratban publikált írásában (Stirlitz, a vicchős, avagy a homo sovieticus paródiája), Szemjonov már az 50-es években kabuli tudósítóként dolgozott Afganisztánban, később pedig számtalan háborús (többek között hírszerzési-elhárítási témákkal foglalkozó) könyv szerzőjeként ismerte meg a szovjet blokk olvasással is foglal-kozó közvéleménye. Művei közül előbb a Vihar őrnagy jelent meg magyarul. Ennek címadó figurája A tavasz tizenhét pillanatában is felbukkan: kollégájával és harcostársával, Stirlitzcel kettesben mentik meg az aláaknázott Krakkót a pusztulástól. A legismertebb és legnépszerűbb Szemjonov-regény sorsa is különös: már 1961-ben megjelent folytatásokban - erre az első folyóiratközlésre hivatkozik a Magvető Kiadó (vezetője: Kardos György) akkoriban (1971-ben) hihetetlen népszerűségnek örvendő Albatrosz sorozatában megjelent magyar kiadás is. (A cím itt ismeretlen okból a Stirlitz-dosszié, for-dította, mint említettük, Dalos György). Könyv alakban otthon is csak 1968-ban kerülhetett a szovjet olvasók kezébe, ám a siker ezt követően megállíthatatlan. Sorra kiadják a szatellitállamokban, s 1973-ban elkészül a Tatjana Ljoznova rendezte tévéjáték-sorozat. Stirlitzből egy csapásra népi hős lesz.
Berlin teniszbajnoka
A titok nyitja többek között Szemjonov sajátos szemléletmódjában és írói módszerében rejlik. Egyrészt a fekete-fehér történelmi alakokhoz és - az ehrenburgi hagyományokhoz méltóan - bestiális szörnyetegként bemutatott német és náci karikatúrafigurákhoz szokott olvasó számára meglepően differenciáltan ábrázolja történelmi szereplőkről mintázott kulcsfiguráit, Bormannt, Müllert, Kaltenbrunnert, Schellenberget. Az olvasót megragadja az is, ahogy Stirlitz, a szovjet felderítés Oblomovja folyton meditál, és parttalan belső monológokba bonyolódik. Bár ezek tartalma korántsem mindig érdekfeszítő, a szerző néha módfelett tanulságos, sőt néha kifejezetten szórakoztató (valós vagy valótlan, édesmindegy) információmorzsákat bír elhullatni Goebbels szerelmi kapcsolatairól, Göring szokásairól vagy Heydrich felmenőiről. A belső monológ módszerét ráadásul a főszereplőn kívül kiterjeszti ellenségeire, a náci vezetőkre, akik így - kielégítve a nagy bűnösök legbensőbb titkait firtató olvasói kíváncsiságot is - hirtelen maguk is gondolkodó, ravaszkodó, kombináló egyéniségekként tűnnek fel, az évtizedes dehumanizáló propaganda után hirtelen viszszanyerik gyarló, bár kétségtelenül dimenzióhiányos ember mivoltukat - elvégre bűnösök is csak emberként lehetnek.
Ám a regény főhőse mellett ők is csak mellékszereplők. Otto von Stirlitz látszólag magas rangú SD-tiszt (Sicherheitsdienst, az SS biztonsági szolgálata), az RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. hivatalának (SD-Ausland, azaz a hírszerzés) vezető beosztottja, SS-Standartenführer (ezredes). Káderjellemzése szerint "valódi árja, jelleme északnémet, kitartó (...) A birodalom ellenségeivel könyörtelen. Kitűnő sportember, Berlin teniszbajnoka. Nőtlen, kompromittáló kapcsolatra nem derült fény. Viseli a Führer érdemérmeit és a birodalmi SS-vezető kitüntetéseit."
Ám Stirlitz voltaképpen szovjet felderítő, eredeti neve Makszim Iszajev őrnagy, fedőneve Justas, aki folyton a lebukás szélén egyensúlyozva kulcsfontosságú információkkal látja el Moszkvát, és sorban elszabotálja látszólagos munkaadói és felettesei operatív akcióit. A regényben (mely közvetlenül a hitleráj bukása előtt, 1945 februárjában- márciusában játszódik) például fő feladata, hogy meghiúsítsa Himmler, a birodalmi SS-vezető különbéke-tárgyalásait Alan Dullesszal, az OSS, az amerikai elhárítás svájci rezindensével (akiből később a CIA szovjetek által gyűlölt és félt vezetője lett). Ez persze alighanem a KGB saját dezinformatív fikciója, amit Szemjonov készséggel oszt meg olvasóival - többek között talán ez lehetett az ára annak, hogy a Szerv kulcsfontosságú dokumentumokat és mesterségbeli tudást adjon át a szerzőnek. Szemjonov célzatos történelmi fikciók iránti vonzódása még erősebbnek bizonyul a regény konjunkturális igényeket is kielégítő, 1984-es folytatásában (magyarul: A tavasz megszépíti Berlint). Ebben Müller Gestapo-főnök és Martin Bormann reichsleiter, a birodalmi kancellária vezetője létrehozza a nácimentés titkos szervezetét, az ODESSA-t, majd a történet végén egy tengeralattjáró gyomrában a vérbe és tűzbe merülő Németországból egyenest Argentínába lépnek le. Csak éppen az a helyzet, hogy mindez a korábbi szovjet állásponttal szembefeszülő félhivatalos verzióként jelenik meg a könyv lapjain - miközben Szemjonov sugalmazóinak tudniuk kellett, hogy ez is csak dezinformáció. Bormann maradványait állítólag 1972-ben találták meg Nyugat-Berlinben, mások szerint jóval később halt meg; megint más források szerint a reichsleiter a háború alatt mindvégig szovjet ügynök volt, míg többen Müllerről is tudni vélik, hogy végül az oroszok szolgálatában fejezte be életét. A könyv itt-ott már túl is lépi az önparódia határát, s a szerző, kissé bátortalanul ugyan, de mintha bele is építené művébe a közben önálló életre kelt Stirlitz-folklór némely elemét. ("Stirlitz belépett az ismerős szobába. Megállt a küszöbön, és mosolyogva felemelte ökölbe szorított bal kezét. - Rotfront, Gruppenführer! - köszönt a német kommunisták üdvözlésével. - Üdvözlöm, Stirlitz elvtárs! - mondta Müller a szokásos joviális mosolya nélkül.")
Az idő, soha, soha
A Stirlitz-mondakör folklorizálódásához természetesen döntően járult hozzá a tévéváltozat, Ljoznova tizenkétszer hetvenperces, pergő ritmusúnak semmiképpen sem nevezhető adaptációja. A mai tévénéző számára néha túlságosan is vontatottnak tűnő széria a maga idejében szokatlan sikert aratott, köszönhetően főleg a remek szereplőgárdának. Vjacseszlav Tyihonov Stirlitz szerepében még mai szemmel is elementáris - eszközszegényen, mégis találóan formálja meg a filozofikus hajlamú "vakondot". A sok remek karakter között feltétlenül említést érdemel a színészkirály, Oleg Tabakov, aki Stirlitz közvetlen felettesét, Schellenberg SS-Brigadeführert alakította. (A magyar néző számára legalább ilyen fontos a tradicionális szinkronhang is: ha Stirlitz, akkor Bitskey Tibor, ha Schellenberg, akkor Cs. Németh Lajos, ha narrátor, akkor Both Béla.) A sorozat számtalan repetitív képi elemmel dolgozik: Stirlitz szótlanul maga elé meredve meditál, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt; szelíd örömmel figyeli a természet ébredését; a narrátor közvetíti Stirlitz, illetve ellenfelei belső monológját. Közben korát megelőző sötét, atmoszferikus elektronikus zene szól, ami 1972-höz képest remek teljesítmény. A főcímzene maga is karakterisztikus, bár a fülbemászóan szentimentális, melankolikus dalocska magyar fordítása igencsak elborzasztóra sikeredett.
A cselekmény mintegy előlegezi a későbbi vicceket. Stirlitz úgy tesz, mintha vérivó náciként utolsó leheletéig szolgálná a Birodalmat, miközben felettesei úgy tesznek, mintha nem vennék észre, amit már a legtufább tévénéző is tud: de hát ez egy szovjet kém! A megvalósításban van valami határozottan kafkai: ahogy a beosztottak, közöttük Stirlitz az RSHA-központban merev arcú, géppisztolyos, fekete egyenruhás őrök között bolyonganak, ahogy rejtélyes csomagokat visznek egyik helyről a másikra, ahogy szófukar emberek gyanakodva-gyűlölködve méregetik egymást: Ljozova atmoszférateremtő ereje kétségtelenül figyelemreméltó. A kémszakmai szempontból naiv megoldások nyilvánvalóan abból adódnak, hogy elkészültekor a háború nagy hírszerzési és elhárítási titkait még nem kötötték a nagyközönség orrára (sokakat máig sem), így azután Stirlitz addigra már rég elavult módon kódol és dekódol. Ha tényleg így volt, nem csoda, hogy a Gestapo úgyszólván minden németországi szovjet ügynököt leleplezett a háború alatt. Käthe, alias Kátya, a rádiós, Stirlitz kémtársa úgy bukik le, hogy szülési fájdalmai közepette oroszul kiáltozik - ez a motívum az egészséges népi gonoszkodás által eltorzítva később számtalan viccben fordul elő.
Úgy illan, tovaszáll
Ami viszont hiányzik a tévészériából és az eredeti regényből is, az az egészséges erotika: Stirlitz, ha csak teheti, a nyíltan felkínálkozó fiatal nők birtokbavétele helyett inkább rádiózik egy jót Moszkvával, ami akkor és azóta is csak gúnyos asszociációkat vált ki a nézőkből.
A filmsorozat dekonstrukcióját máig ható érvénnyel a Brezsnyev-kori szovjet alattvalók végezték el, ennek végeredménye Stirlitz-viccekként került be az orosz, majd a kelet-európai (ezen belül a magyar) folklórba. Főhősük a szovjet ember, aki Nyugatra kerül - a 40-es évek náci Németországának filmbéli rekonstrukciója még a hetvenes években is a fejlett Nyugatot idézi a lepattant szovjet valóságban élő bennszülöttek elé -, ám ott folyton kibukik belőle a "szovjet ember", s ez hol segíti, hol meg gátolja munkáját. A viccek szerkezetének megalkotásához döntően járultak hozzá A tavasz tizenhét pillanatának dramaturgiai megoldásai: állandóan bemondják a pontos időt; rögvest megtudjuk, mit gondolnak a szereplők ("Stirlitz sétál éjszaka a Tiergartenben, és megpillant egy villogó szempárt. A kurva anyád, Müller! - gondolja Stirlitz. A kurva anyád, Stirlitz! - gondolja a bagoly"); némely tévéfilmbéli fordulat (például: "Stirlitz tudta, hogy az emberek mindig az utolsó mondatot jegyzik meg") pedig egy az egyben került be a Stirlitz-viccfolklórba. A viccek hol a fejesekkel dacoló s primitív ravaszsága és abszurd logikája segítségével diadalmaskodó kisembert látják Stirlitzben, hol meg a fatökű szakbarbárt, akinek legfontosabb szerve a szovjet elhárítás. Mindez idővel mind abszurdabb irányba fejlődött: Stirlitz már nem is tagadja, hogy szovjet kém, igaz, ezt meg nem hiszik el neki hazugsághoz szokott felettesei. Mi több, a tévéfilm náci német valósága folyton összekeveredik a Brezsnyev-kor szovjet életvilágával: Stirlitz hol a kommunista szombat, hol meg a krumpliszedés alól akar kibújni, akár még dekonspirálódás árán is. Később a tréfák élményanyagába beépült a gorbacsovi peresztrojka, sőt a szovjet birodalom összeomlása is - mindez pedig azt sejteti, hogy a tradíció még mindig eleven, és ma is születhetnek újabb Stirlitz-viccek.
