A narratológiai zaklatottságot elsősorban a novellák én-elbeszélőjének defetizmusa felől szeretném megvizsgálni.
Defetizmusként értem itt azt a következetes - vagy inkább talán kényszeres - elméleti törekvést, hogy olvasóként folyton-folyvást szembesüljek a (többnyire elég határozottan női) narrátor polimorf és polifón jellegével. A szövegek beszélő énje(i) a feminista elméletek szubjektumfelfogásának azon tézisét mondja fel állandóan, amely a nőt a szétfolyó, rögzíthetetlen jelentésáradás sodródó szubjektumaként tekinti. Ezt a sztereotipikus nőszerepet erőlteti az elbeszélő, amikor
tézisszerűen kifejtett
mondatokban szólít fel arra, hogy semmiképpen ne keverjem össze az írót a narrátorral, hiszen hogyan is lehetnének azonosak, amikor már maga a nő az, aki sokan van. Ugyanakkor mind a hat novella kitart az egyes szám első személyű elbeszélőtechnika mellett. Sőt kettőben a szerző keresztnevének kezdőbetűje, N. is felbukkan (B., B. és B., illetve Elcserélt fejek, Olimpia). És mégis mégse.
Mindez rendben lenne, ha a szövegek nem erőltetnék ezt az elbizonytalanítást. A posztstrukturalista szerző halálán érlelt olvasói (ön)tudatom valószínűleg fenn sem akadna ezen, bizonyára eszembe se jutna, ha nem lenne olyan szembetűnően denegálva (!) minden azonosítási lehetőség. (Olvasóként ezért szinte megátalkodottan keresem a rejtett-eltagadott támpontokat, és nem átallok kapcsolatot tételezni aközött, hogy az utolsó elbeszélés képmániásának keresztneve - Tamás - azonos a fülön közölt, Kiss Noémiról készült fénykép készítőjének utónevével. És lám, mi van akkor, ha? Többnyire semmi.) Eltagadja, tehát védekezik. De minek? Egyfelől. Másfelől, ha olyan szórt és sokszoros ez (?) az én, akkor hogyan reflektálhat annyira pontosan és szigorúan a saját írástechnikájára, az "elbeszélés nehézségeire", amikor hol a feljegyzéseivel dokumentáló "rossz nyomozó" pozíciójába helyezkedik, hol a részt vevő megfigyelő kultúrantropológusi dilemmájáról ad számot, hol pedig az írás, a szavak pusztító erejétől való félelem hangján szólal meg. És így tovább.
Mindezek ugyanis egy roppant reflektív narrátori tudatra engednek következtetni: aki itt beszél, az tudja, mit miért mond vagy nem mond, akkor viszont miért hangoztatja, hogy nem is? Ez lenne a narratológiai zaklatottság, amelyről beszélek. És ezt erősítik az olyan - hadd mondjam így - tudatmódosító szólamok, mint a következő: "Sajnálom. Utólag sajnálom. Előtte viszont gyűlöltem, és semmit sem szerettem volna jobban, mint megszabadulni tőle. (...) De nem, egyáltalán nem sajnálom őt. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle. A határon könnyű elszökni. Szerettem, soha nem akartam elhagyni." Az én(ek) határán könnyű átszökni, és az író minden igyekezetével ezen is lenne, ettől viszont többnyire zaklatottá lesz a szövege, és nem annyira a nomád vándorlásaként íródik, hanem egy kényszeresen szökésben lévő szubjektum fixációjaként.
A kötet szerintem leggyengébb, Paróka című szövege a sokarcú nő, az áradó feminin sokaság tézisét parabolikus igénnyel fejti ki. A paróka mint az álcázás eszköze a női írás/olvasás metaforájává válik, és olyan feminista tézisszöveg áll elő, amely kiáltványszerűen definiálja a női írás mibenlétét. Ami ehelyütt (is) az én nem én vagyok elbeszéléstechnikai fixációjában merül ki. Erre hajt, ezt erőlteti, ezt sulykolja az olvasójába, belém.
A Mi történt alvás közben? talán épp azért a kötet legerősebb novellája, mert benne az én-elbeszélő roppant élvezetesen és
sikamlósan csúszkál
az álom és az ébrenlét különböző dimenziói között, és olvasóként szinte lehetetlen megállapítanom, mikor melyik síkon történnek az elbeszélt események. A szöveg éppen azt ábrázolja, ahogy az én képtelen önnön identitását rögzíteni. Nem elmondja, hogy ő végzetesen és soha nem önazonos, hanem bevon az önmagától való folytonos elkülönböződés folyamatába, és mintegy kiszolgáltatja magát (illetve engem) a jelentésáramlásnak. "Összevissza történik minden", de ez most itt nem az álnaiv elbeszélő átlátszó machinációja, hanem a szövegműködés dinamikája. (Bár kicsit mintha azért túl lenne pörgetve.)
Az utolsó elbeszélés (Elcserélt fejek, Olimpia) kísértetiesen E. T. A. Hoffmann Homokemberének kortárs remixe, de nem kell nagyon izgulni, chill out, a tévelygő Tamás, aki a nőkről alkotott hazug és megtévesztő kulturális reprezentációk vonzásában vergődő (poszt)modern férfi allegorikus figurájává válik, végül megtér egyetleNéhez, és viszonylag könnyedén visszatalál a normális életvitelhez, kivéve, amikor nincs jó napja, mert akkor a fejébe sulykolt "másik nőnek a vállán sír" (164).
És hát sírok vele én is, mivel kritikusi műanyag fejemmel jobbára mégis azt gondolom, hogy egy írónak az írás idejére mindenképp le kellene dobnia elméleti parókáját, és mintegy radikálisan transz-pozicionálva kiszolgáltatnia magát a szövegnek, az írás mindenkori kéjes fejetlenségének.
Magvető Kiadó, 2006, 166 oldal, 1990 Ft
