Magyar Narancs: A Kitelepítés azoknak az éveknek a krónikája volt, amikor édesanyját, önt és a testvéreit a Duna-deltavidéken lévő lágerbe száműzték. Az Illegalisták viszont az édesapja regénye, Visky Ferenc börtönéveiről számol be költői és látomásos módon. Nehezebb volt megírni ezt a könyvet, ha ezeket az eseményeket csak elmondásból ismerhette, vagy a képzelettel kellett kipótolnia?
Visky András: Elkerülhetetlen volt a feladat. Meg persze izgalmas, hiszen a regény mégis a valóság rekonstrukciójának legfőbb eszköze, a költői képzeletnek pedig sokkal több köze van a valósághoz, mint a valóságnak önmagához, vagy ahhoz a hétköznapi percepcióhoz, ami csupán hitek és hallomások kibogozhatatlan elegye. Mindkét könyvem esetében a közelmúlt történelmének feltárása és megismerése érdekelt. A Kitelepítésben óriási segítségemre voltak a testvéreim, akiket felhívtam, kikérdeztem, lévén én a hetedik, legkisebb gyerek voltam az események idején, mindössze kétéves, amikor ránk törték az ajtót a hatalom bőrkabátos angyalai; az Illegalisták írásában viszont magamra maradtam. Ezt a magányt furcsa módon a román királyi és kommunista titkosszolgálatok anyagai enyhítették, amelyek a kezembe kerültek, és egyértelműen megmutatták – amit persze sokan tudnak, és én is édesapám történeteiből, mégis borzongató volt a saját szememmel meglátni –, hogy a rendszerváltások idején miként őrizték meg folytonosságukat ezek a szervezetek. A Vasgárda tagjaiból többen a kommunisták verőemberei lettek, elvégezték a piszkos munkát, hogy megússzák a felelősségre vonást.
MN: Olyan fejezetek ezek a román történelemben, amelyeket nem tártak fel eléggé?
VA: Inkább arról van szó, hogy a román történészek számára – akik közül sokan ma már a barátaim – két lábon járó lelet vagyok, vagyis inkább tanú. Hiszen gyermekkorom éveit olyan emberek között töltöttem a lágerben, akik az 1948 előtti történelem egész fejezeteit alkotják. Ismertem a fasiszta miniszterelnök feleségét és a Vasgárda alapítója, Corneliu Zelea Codreanu feleségét is, a királyi testőrség parancsnokát, a katonacsaládból származó Praporgescu ezredest, akinek apja szobrot kapott, éppen Kolozsváron. Ismertem Nadia Russót, a pilótanőt, akinek az életéből talán külön regényt vagy legalábbis színdarabot kellene írnom. Arisztokrata családból származott, saját repülőgépe volt, azon szállította a sebesülteket Szentpétervár és Bukarest között, és a mi családunkon is segített, mert látta anyámat, ezt a budapesti nőt, aki egy szót nem tudott románul, csak a gyerekek futkároztak körülötte éhesen. A román történelmet testi tapasztalatként ismerem, és nyelvi hangzásként, a kiejtés nehézségeként éltem át, mert románul szinte egy időben tanultam a magyar anyanyelvemmel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
