Mára felnőtt egy generáció, amelynek tagjai a rendszerváltás környékén voltak kiskamaszok, szerepjátszottak, Marvel-képregényeket olvastak tanulás helyett, és Lovecraft novelláin borzongtak a WC-n. Közülük néhányan írni is tudnak, és Szabó Róbert Csaba is ilyen. Tudja – talán leginkább Cortázartól –, mi az a novella, hogyan kell a legvégén elkezdeni a történetet, az olvasót becsalogatni a sűrű ködbe, ott tartani, hogy végül örüljön bármilyen segítségnek, amely kivezeti onnan. Tud szép, kerek, ízes mondatokat írni, megvan az érzéke és a kedve az atmoszférateremtéshez. (Ráadásul a negyedik könyvénél tartó szerző első magyarországi kötetének játéktere az olykor önmagában is ijesztő, különös hangulatú mai Románia és főként Erdély. Pluszpont.) Egyet viszont nem tud: horrort írni. Némelyik novellának a ritmusa nem jó (sokszor mintha túl hamar lőné le a poént), néha a történetek logikátlanok, egy-kettőben pedig olyan sűrű a körmondatok erdeje, hogy többszöri olvasásra sikerül csak felfognunk, mitől is kellene félnünk. A Fekete Dacia így nem lett emlékezetes horrorgyűjtemény. Talán az lett volna, ha pár evőkanállal kevesebb esztétikum keveredik bele. Vagy ha már ilyen markánsan szépirodalmi prózát akar és tud is írni – nyelvmágiával, kígyózó mondatokkal, sok metaforával és hasonlattal –, úgy ezen a cortázari nyelven nem lényegükben sokszor ötlettelen, egyszerű horrortörténeteket akart volna elmondani. Vannak kivételek, mint a hideglelés mesterét, Mándy Ivánt idéző Utolsó járat Monostorra. De bár többször sikerülnie Szabónak megbillentenie komfortérzetünket!
Már nem félünk magyar horrort írni, ami örömteli fordulat, ahogy az is, hogy a kiadók kezdik tudomásul venni az olvasói igények megváltozását. Talán egyszer azt is megérjük, hogy jön egy magyar szerző, aki jól ránk ijeszt. Szabó Róbert Csabának megvan minden esélye arra, hogy ez a valaki egyszer ő legyen.
Libri Kiadó, 2012, 210 oldal, 2392 Ft
