Magyar Narancs: 1913 – Az évszázad nyara című munkájában Florian Illies azt demonstrálja, hogy még a kor legnagyobb koponyái is vakok voltak a világháború közelgő tragédiájára. Az ön könyve hasonló szerkezetű; de miért választotta épp az 1947-es évet?
Elisabeth Åsbrink: Eredetileg Per Engdahl svéd fasiszta vezetőről terveztem írni. Egy vele kapcsolatos adatot kerestem, valamit, amiről tudtam, hogy 1947-ben történt. A kutatómunka során két napilap összes számát átnéztem 1947-ből, az első naptól az utolsóig. Bár a keresett információt nem találtam meg, ráébredtem, hogy 1947 fantasztikus év volt, csupa olyasmi kezdte foglalkoztatni a közvéleményt, amiről a mai napig beszélünk: menekültek, emberi jogok, iszlamizmus, feminizmus, a palesztin konfliktus. Amikor kiléptem az archívumból, arra gondoltam, valaki már biztosan megírta az év krónikáját, de nem találtam egyetlen kimondottan 1947-tel foglalkozó könyvet sem. Így szántam el magam erre a vállalkozásra.
MN: A könyvben számos példát hoz arra, hogy az európai államok mennyire nem tudtak mit kezdeni a zsidó menekültekkel a második világháború után. Lát párhuzamot azzal, ahogy Európa ma a kontinensen kívülről érkezőkhöz viszonyul?
EÅ: Nem azzal a céllal kezdtem el dolgozni, hogy párhuzamot vonjak a mával, írás közben eszkalálódott a szíriai háború. De persze az újabb menekülthullám visszhangozza a háború utánit. 1947-ben az emberek az USA-ba és Nagy-Britanniába akartak menni, de egyik ország sem fogadta őket szívesen. Bizonytalan, köztes állapotban tengődtek, ahogy sokan ma is.
MN: A 2015-ös menekültválságban a lakosságszámhoz viszonyítva Svédországba érkezett a legtöbb menedékkérő. Elégedett azzal, amit a svéd társadalom és kormány a befogadásuk, integrációjuk érdekében tett?
EÅ: 160 ezer ember érkezett egy év alatt. A befogadás menetével nem lehetünk elégedettek, még akkor sem, ha őszinte volt a segítőkészség. Svédország infrastrukturálisan nem volt felkészülve ennyi menedékkérőre, és a kormánynak sem sikerült megteremtenie a szükséges feltételeket. Az ország megosztottá vált, sokan dühösek a menekültek miatt, ugyanakkor máig aktív egy alulról építkező önkéntes mozgalom is. Középkorú párok, akiknek a gyerekei már elköltöztek, menekülteket fogadnak az otthonukba. A bevándorlásellenesek kerültek szembe a szolidaritásukat hangsúlyozókkal.
MN: 2015 előtt nem létezett ez a megosztottság? A szélsőjobboldali párt, a Svéd Demokraták már a 2014-es választáson 13 százalékos eredményt ért el.
EÅ: A Svéd Demokraták népszerűsége abból táplálkozik, hogy a kisebb településeken élők egy része úgy érzi, kimaradt a globalizációból. Természetesen a bevándorlást, az idegenektől való félelmet is mindig felhasználják szavazatszerzésre, és 2015 kapóra jött ennek a soviniszta retorikának.
MN: Könyvében sok szó esik Per Engdahlról és a háború utáni fasiszta szervezkedésről. Lát folytonosságot ezen figurák és a mai Svéd Demokraták között?
EÅ: A folytonosság ténykérdés. A Svéd Demokraták elődjének számító pártot Per Engdahl közvetlen köréhez tartozó személyek alapították. A norvég vagy dán jobboldali populista pártok többé-kevésbé demokratikus alapító ideológiára épültek, a Svéd Demokraták alapítása viszont egyértelműen antidemokratikus elveken nyugodott. Egy bizonyos fokig változtattak politikai nézeteiken, de ideológiájuk magját ma sem tekintem demokratikusnak.
MN: Az antiszemitizmustól a muszlimellenesség felé fordultak.
EÅ: Bármilyen pozíciót képesek felvenni, ha szavazatokat remélnek tőle. Ma elsősorban a muszlimokat lehet veszélyként felmutatni a társadalom széles rétegei előtt. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a zsidógyűlölet ne férne meg a Svéd Demokraták sorai közt. Legfeljebb nem hangoztatják.
MN: 1947 hozta el a világháború utáni multilaterális világrend felépítésének első lépéseit vagy az Európai Unió gondolatának első megfogalmazásait. Ezek az eredmények ma sokak szerint nagyobb veszélyben vannak, mint valaha.
EÅ: Én is így látom, pedig a balkáni háborút leszámítva Európában béke honol 1945 óta, az európai gondolat legfőbb célkitűzését sikerült elérni. Az euroszkeptikusok azt is elfelejtik, mennyi pénz áramlik a gazdagabb országok, például Svédország felől Görögországba vagy Magyarországra. És ez jól van így, mindannyian nyerhetünk a folyamaton, még ha az EU nem is tökéletes. Javítani mindenen lehet, de az EU-ellenes, populista politikusok nézeteinek gyakran semmi közük nincs az EU-hoz, egyszerűen belpolitikai haszonszerzésre, az emberek megosztására használják az unió pocskondiázását.
MN: A The Guardianben megjelent írásában mintha összekapcsolná a svéd szélsőjobboldal erősödését azzal, hogy a társadalom nem nézett szembe a múltjával.
EÅ: Norvégiában és Dániában is vannak bevándorlásellenes pártok, de ezek nem fasiszta gondolkodásúak, mint a svéd szélsőjobb. Ennek történelmi oka van. Norvégiát és Dániát megszállták a nácik, voltak kollaboránsaik, a háború után jogi eljárásokban és morális viták során dolgozták fel a közelmúltjukat. Nácinak lenni stigmává vált; egy ember nem lehetett egyszerre jó dán és náci. Svédországban semmi ilyesmi nem történt, pedig a felsőbb osztályokban sokan erős szimpátiát mutattak Németország, a nácizmus és Hitler iránt. Nem volt igazi náci mozgalom, de erős hálózatok alakultak, például Per Engdahl vezetésével. A háború után ezek kissé visszahúzódtak, de a náci szimpátiának semmifajta jogi vagy morális következménye nem lett, ezért amikor az idő megérett rá, újra felbukkanhattak. Elengedhetetlen, hogy egy nemzet tisztában legyen múltjának sötét oldalával, mert akár akarjuk, akár nem, ez nagyon is befolyásolja a jelent.
MN: Édesapjának, Fenyő György magyar holokauszttúlélőnek a történetét is elmeséli a könyvben. Fontos volt önnek, hogy megszülessen a magyar kiadás?
EÅ: Nekem és apámnak is nagyon sokat jelent, hogy a család története visszatér abba a nyelvi közegbe, amelyben lejátszódott.
MN: A könyvben azzal ér véget az apja története, hogy az ansbachi cionista táborból hazatér Budapestre. Mikor került a család Svédországba?
EÅ: 1956-ban. Apám 20 évesen disszidált, fiatal menekültként érkezett Svédországba. Megtanulta a nyelvet, egyetemre járt, és egész életében sebészként dolgozott.
MN: Beszéltek otthon a háború alatt történtekről?
EÅ: Igen, bár időbe telt, amíg feltettem a kérdéseket. A bármilyen traumát átélt családokban a gyerekek szavak nélkül is érzik a tragédiát a háttérben, és próbálják védelmezni a szüleiket azáltal, hogy nem kérdeznek. Felnőttként azonban úgy éreztem, részleteiben is meg kell ismernem apám történetét, és a megörökítésével gondoskodnom kell a múltjáról, ahogy egykor ő gondoskodott az én jövőmről.
MN: Könnyen áldását adta a könyvre?
EÅ: Könnyen, mert egyfajta emlékműnek látta. Soha nem járhatott meggyilkolt családtagjainak, apjának és nagyanyjának a sírjánál, hiszen a holokauszt számos áldozatához hasonlóan nincsen sírjuk, nem tudjuk, mi lett a testükkel. A könyv szolgálhat az emlékezés helyeként. Íróként nem kővel vagy fával dolgozom, szavakból építek emlékművet.
MN: Legújabb könyve a svéd identitással foglalkozik, és egy teljes fejezetet szentel az IKEA-nak. Megrázta a svédek önképét, amikor részben az ön kutatásainak hatására fény derült az IKEA-alapító Ingvar Kamprad náci múltjára?
EÅ: Nem igazán. Kamprad náci múltja jobban érdekli a külföldieket, a svédek továbbra is ikonként, szent figuraként szeretnék látni. Ha el is ismerik, hogy hibázott, könnyen megbocsátanak neki. Sokan megharagudtak rám azért, amit Kampradról írtam, azt mondták, többet tett Svédországért, mint amennyit én valaha tehetek. Talán igazuk is van, de ezzel együtt nem lehet tagadni, hogy Kamprad tagja volt a náci pártnak, hosszabb időn keresztül lojális volt a fasiszta mozgalomhoz, és amikor 2010-ben meginterjúvoltam, azt mondta, továbbra is kitart amellett, hogy Per Engdahl nagy ember volt. Ha valaki ismeri Engdahl nézeteit, ez elég sokkoló nyilatkozat.
MN: Kamprad múltjának sötét foltjairól már a ’90-es évek közepén cikkeztek. Mit adtak hozzá a képhez az ön eredményei?
EÅ: A fasiszta kapcsolatai ’94-ben váltak ismertté, náci párttagságára azonban nem volt bizonyíték. A titkosrendőrség róla vezetett, korábban ismeretlen aktáját dolgoztam fel, ebből derült ki, hogy a 4014-es számú tag volt a svéd Nemzetiszocialista Egység pártjában, és hogy leveleiben további elvbarátok toborzásáról értekezett. De az új információknak szinte semmi hatásuk nem volt a svédek önismeretére. A Kamprad-dossziét is bemutató könyvemben írtam a svéd kormány háború alatti tetteiről is, ennek kibeszélésére már nagyobb nyitottságot mutatott a társadalom.
MN: Milyen háborús politikákra gondol?
EÅ: Svédország semlegesnek mondta magát a háborúban, jóllehet a kormány több területen együttműködött Hitlerrel és a náci Németországgal. Vasat és más nyersanyagokat exportáltak Németországba, ami segített a hadiipar működtetésében. Engedélyt adtak német katonák átvonulására az országon, így lehetett fenntartani Norvégia megszállását. Ebből sok pénzt csinált az ország, miközben Európa romokban hevert, Svédország egész jó állapotban volt. A másik vonulat a menekültpolitika: 1943-ig Svédország hevesen ellenezte zsidó menekültek befogadását. Svájccal együtt a svédek követelték ki Németországtól, hogy pecséttel lássa el a zsidók útlevelét, akiket így vissza lehetett fordítani a határról. Mindez élesen ellentmond a humánus, jó országról szóló képnek, amelyet Svédország a háború után igyekezett kialakítani magáról.
MN: A klímaváltozás elleni küzdelem viszont nem mond ellent ennek. Mit gondol, Greta Thunberg is svéd ikonná, a svéd identitás részévé válhat?
EÅ: Már ma is svéd ikonnak számít, és fogadni mernék, hogy száz év múlva is emlékezni fogunk rá. Egy év alatt képes volt átalakítani a világ gondolkodását, és elindított valami nála sokkal hatalmasabbat. Azt hiszem, nem véletlen, hogy éppen egy svéd lánynak volt bátorsága ehhez. Astrid Lindgren gyerekkönyvíró karaktere, Harisnyás Pippi nagy hatással volt a svéd társadalomra, különösen arra, ahogy a gyerekekre tekintünk. Pippi erős, jóakaratú lány, aki ugyanakkor hajlamos a szembeszegülésre, nem hajlandó azt csinálni, amit a felnőttek mondanak neki. Lindgren és Harisnyás Pippi nélkül talán Greta Thunberg sem lenne az a Greta Thunberg, akinek ismerjük.
| Névjegy Elisabeth Åsbrink (1965) svéd író, újságíró. Och i Wienerwald står träden kvar (És a Bécsi-erdőben a fák megmaradnak) című munkájáért 2011-ben elnyerte a rangos svéd August-díjat non-fiction kategóriában. A történet 500 levélen alapul, amelyet a nácik elől Svédországba menekült fiúnak küldött Bécsben maradt családja, de Åsbrink ebben a könyvében ír Ingvar Kamprad múltjáról is. Legújabb könyve, a Made in Sweden: 25 ideas that created a country (Svéd gyártmány: 25 eszme, amely megteremtett egy országot) a svéd identitás meghatározó elemeivel foglalkozik. A Park Kiadónál megjelent 1947 – Újrakezdés a háború után hónapról hónapra veszi végig az év krónikáját. Åsbrink főleg a politikai eseményekre koncentrál: a zsidó menekültek sorsára, a nürnbergi perekre, India felosztására, az izraeli–palesztin konfliktus kezdeteire; de nem marad ki a kultúrtörténet sem, bepillantást nyerhetünk, mit csinált abban az évben George Orwell, Simone de Beauvoir, Paul Celan vagy Thelonious Monk. Fenyő György, az édesapa története a kronológiába illesztve indul, aztán a kötet közepén Åsbrink nagyobb időbeli kitekintéssel külön fejezetet is szentel családja háborús éveinek. |