Gondolhatnánk, lerágott csont, ám egyfelől Győrfi puritán versbeszéde, másfelől autopoétikus reflexiói garantálják, hogy ne romantizált, lila ködös giccset olvassunk: „úgy fekszünk egymás mellett, / mint két azonos értelmű szó. […] éppen annyira fedjük egymást, / mint aki tudja, mit jelent a másik. / én a bal karom, te a jobb térded, / és ha elalszom, ébren leszel, / ha elfáradsz, megébredek, / míg én téged, te engem húzol magad alá” (éppen annyira).
A legizgalmasabbak az első ciklus (azt képzelem, hogy egyedül vagyok) nyelvi metareflexiói, melyek némelykor kiterjedtebben, allegóriaszerűen alkotják a verset, mint az iménti idézetben, máskor jól idézhetően, aranyköpésszerűen színezik át a verseket: „ha te sem vagy körülöttem, / mint egy mondat, / mást jelentek” (az ágyhoz képest); „átmegyek hozzád / többes számban ébredni” (nadrágban táncolok).
Győrfi kötetét olvasva a kortárs líra ismerőiben határozottan idéződhet fel Sirokai Mátyás egy verse. A beat tanúinak könyvének III. 9. darabja így zárul: „[A]hol ketten alszanak, az előbb ébredő megvárja a később elalvót”. Győrfi is azt a (poszt)telepes költői köznyelvet beszéli, amit bő tíz éve majdnem mindenki. Hogy ezt az ő tollán mégsem érezhetjük fáradtnak, annak kétségkívül a szerző mértéktartása a záloga. Nemcsak egy-egy jellegzetes erdélyi szóválasztás (pl. a felébredtem helyett a megébredtem) dinamizálja a szövegeket, hanem az is fontos, hogy Győrfi ódzkodik attól a tragizáló-önsajnáltató párkapcsolati („nálad hagytam a pulcsim” © Szálinger Balázs) lírától, ami az utóbbi időben eluralkodott. Ami fontos: Győrfi lírai énje egyenrangúként, a másikkal együtt alkotja meg magát. Veszekedés után azt mondja: „úgy fekszel mellettem ilyenkor, / mint egy megbánt mondat utolsó szava” (mellettem ilyenkor). S talán az egyik legszebb szöveghely: „megálmodtam a nyakadon a bőrt. / valaminek az árnyékában feküdtél mellettem, / elfordított fejjel, mert a hátam mögött ment le a nap […] a hajam a fűben közöttünk. / a kezed a hajamon a fűben közöttünk […] felemeled a fejed, a csigolyáid kiduzzadnak, / a lapockáid meghegyesednek, / és a nyakadon a bőr három sávba gyűrődik, / mint akárki másnak” (a nyár, amit megálmodtam). Megkapó, ahogyan a másikról, illetve a kettejükről tett egyszerű észrevételek létrehoznak valami sajátszerűt, hogy aztán az (ön)reflexív zárlat („mint akárki másnak”) azt eltörölje, és általánossá tegye.
A második ciklusban (ne ijedj meg, nincs itt senki) kaptak helyet azok az álomversek, amelyek határozottabban mutatják a (poszt)-telepes hatást: jellemzőjük egyfajta testpoétika, a természettudományos észrevételeken alapuló képalkotás (spektrumlíra), illetve egyfajta thrilleres, lynchi paráztatás. „amikor már elég mélyen meleg, / lecsatlakozik minden érintkezési felületről, / a bőröm mély álomban, / oxigénmolekula forrásponton” (én és a bőröm); „közvetlenül elalvás előtt / már becsukott szemmel magamhoz / húztam térdem, / a bal kicsiről letéptem a körmöt, / és most már emlékszem, / hogy az utolsó gondolatom az volt, / ébredéskor akarom megtudni, / hogy vérzik-e” (ébredéskor).
A kötet harmadik ciklusának (azt várod, hogy megébredjek) darabjai töredékes, álombeli road movie-vá állnak össze. A ropogott a bőr című vers szépen játssza ki egymás ellen a realitás és az álom tudattartalmait. „álmomban mindig is tudom, / hogy nem tudok vezetni. / kinyitottad az ajtót, / és ropogott a bőr az ülésen, / amikor leültem. / álmomban tudtuk, / hogy mindjárt ki fog törni egy hóvihar, / de te azt hiszem, ittál, / és én készültem vezetni”. Különösen figyelemre méltó a jelentésváltozás, ami a baljós cím és a verskontextusban regisztrált egyszerű körülmény között megy végbe – ez a mozzanat nyitja meg a vers távlatait.
Ugyanakkor Győrfi álomverseinek variatív, rekontextualizáló ismétlődései a kötetben haladva sajnos kiismerhetőkké válnak: „délután lehet, és tudom, hogy engem viszel valahova, / hogy neked amúgy nem lenne utad, / nem kéne vezetned, / itt sem kéne lenned […] felnézek egy kisvárosi vasútállomás épületére, / amit telibe süt a nap, / és biztosan tudom, hogy engem viszel valahova, / hogy neked amúgy nem lenne utad” (rokonok vagyunk). Az apróbb egyenetlenségek ellenére is a kötet tudatos felépítését mutatja, hogy az utolsó vers zárlata egyben a poétikai csúcspont is, az álomleírások, a párkapcsolati és a nyelvi reflexiók végül egy grammatikailag többrétegű, realitást és fikciót, idősíkokat keverő verssorban találkoznak össze: „úgy tűnt, te tudod, mit csinálsz, / és az álmom meghasadt: / az egyikben tolattunk a töltésen; / a másikban az arcod élén / húztam végig az ujjam, / a szemedtől a füled előtt az álladig. / egymással szemben feküdtünk, / és a világnak soha nem kezdődött el vége lenni” (a hegyen lefelé).
Jelenkor, 2019, 56 oldal, 1499 Ft
