"Aztán összegyűrt az élet" – Szécsi Noémi író

  • Orosz Ildikó
  • 2014.02.14 07:01

Könyv

Írói indulása óta műfajokkal kísérletezik: írt történeti szatírát, társadalmi lektűrt, irodalmi paródiát és rémhistóriát. Ifjúsági regénye tavaly gyerekkönyves sikerlistánk élénk végzett. A Gondolatolvasó egy trilógia második kötete, mely az 1848-as szabadságharc utáni emigráns magyarság körében játszódó Nyughatatlanok szálait viszi tovább.
false

 

Fotó: Simonyi Balázs

Magyar Narancs: A 19. századi magyar emigránsok élete nem túl frekventált irodalmi téma. Hogyan találtál rá?

Szécsi Noémi: Szerepet játszott ebben, hogy férjem (Hites Sándor - O. I.) irodalomtörténészként foglalkozott 19-20. századi emigráns írókkal, és ráláttam az anyagra. Másfelől engem mindig érdekelt Magyarország utóbbi kétszáz évének ez a párhuzamos történelme, a politikai, ideológiai, gazdasági okokból kivándoroltak sorsa. Ez jó alkalom arra is, hogy bizonyos távolságból tekintsek Magyarországra. A kívülállás, a kívülről szemlélődés nálam alapvető alkati kérdés.

MN: A Nyughatatlanok a romantikus kosztümös regényt pátosztalanítja. Főállású szabadságharcosok jönnek-mennek, diskurálnak, családi életet élnek. Milyen forrásokból merítettél a hétköznapi élet ábrázolásához?

SZN: Rengeteg magyar és idegen nyelvű memoárt, életrajzot, kultúrtörténeti esszét olvastam. Nagyon izgalmas például Effie Gray Ruskin levelezése, aki ekkoriban férje, John Ruskin angol esztéta munkája miatt Velencében élt, és császárpárti magyar arisztokratákkal bálozott. Imponált neki a konzervatív mágnások társasága, akik hevesen szidták a magyar lázadókat. Válása híres viktoriánus botrány volt, mert Ruskinnal öt év alatt sem hálták el a házasságot. Jó forrás volt Kászonyi Dániel, a Magyarhon négy korszaka szerzője, a regénybeli Fábián Dániel ihletője. A jómódú emigráns létből hazatérve teljesen elszegényedett, egy ideig német rémregények írásából tartotta fenn magát, majd csatlakozott a baloldali mozgalmakhoz, és az 1880-as évek elején az ős-Népszava szerkesztője lett. Érdekes egybeesés, hogy Kászonyi Rakovszky Zsuzsa VS-ében is szerepel.

MN: Rengeteg tabutémát érintesz: a korabeli szexualitás, a női testhez való viszony, fogamzásgátlás, angyalcsinálás - ezeket kiváltképp nehéz lehetett kikutatni.

SZN: Eredetileg angol-finn szakon végeztem, és az elmúlt években azért tanultam meg franciául olvasni, mert ezen a nyelven több forrás létezik. Egy brüsszeli ösztöndíjjal lehetőségem volt a Belga Királyi Könyvtárban kutatni, orvosi értesítőket, esetleírásokat böngésztem nőgyógyászati műtétekről, császármetszésről. Létezett titkos pornográf irodalom, de beszédesek a magzatelhajtó nők periratai és a különböző bűnesetek leírásai is. A gyilkosságnál számíthatott, ha a női elkövető menstruált, mert ez befolyásolhatta az elmeállapotát. A naturalista Zola-regényekből is kiderül egy csomó intim részlet.

MN: A Gondolatolvasó narrátora egy tehetséges, több nyelven író siket fiatalember, Fülöp. Egyes kritikák szerint nem hihető, hogy egy siket személy ilyen valóságérzékelésre képes.

SZN: Mindenekelőtt leszögezném, hogy ez nem dokumentarista regény, hanem erősen metaforikus történet. Amúgy szerintem ez egyrészt intellektuális adottság, másrészt oktatás kérdése. Sok memoárt olvastam siketektől, olyanoktól is, akik értelmiségiekké váltak. Fülöp közvetlen ihletője az orosz emigráns forradalmár, Alexander Herzen fia, Kolja. A család Franciaországban és Angliában élt, Bakunyin meg az orosz anarchisták rendszeresen a jómódú Herzentől lejmoltak pénzt. A siket Kolját taníttatták, de gyerekként meghalt egy hajószerencsétlenségben.

MN: Mi a jelentősége, hogy az elbeszélő egy fogyatékkal élő férfi, miközben a közeg egyértelműen női: az apák, férjek állandóan távol vannak fontos forradalmi vagy nőügyekben.

SZN: Az érdekelt, hogy egy olyan korban, amikor a női és férfiszerepek erősen szétváltak, és a férfiak kötelessége volt az aktivitás, a függetlenség, mások eltartása, milyen lehetőségei vannak Fülöpnek, aki minderre nem vagy csak korlátozottan képes. Az ő környezetében a nők lesznek tevékenyebbek, a szerepek megcserélődnek. Másrészt nem akartam olyan történelmi regényt írni, mint Jókai, ahol a hősök mind pompásak és kiválóak. Ha egy 19. századi regényben, mondjuk, a nálunk kevésbé ismert Wilkie Collinsnál, megjelenik egy fogyatékos hős, az a végére "meggyógyul", a szegény meggazdagszik, a siket visszanyeri a hallását. Én a jelenből visszanyúlva olyan hőst akartam teremteni, aki élete végéig együtt él a fogyatékosságával, és ebből igyekszik a lehető legtöbbet kihozni.

MN: Sokáig védjegyed volt a szarkazmus, ami mára sokat szelídült. Belefáradtál a provokatív szerepbe, vagy úgy gondoltad, jó lenne egy kicsit több olvasóra szert tenni?

SZN: Egyrészt lehiggadtam, másrészt a téma is objektívebb megközelítést igényelt. A Gondolatolvasó az első pátoszosabb próbálkozásom. Lehet, hogy a korral jár: most jutottam el oda, hogy meg merem csinálni. Egyébként éppen ez a hang kevésbé kirívó a magyar irodalomban, mert bár vannak népszerű szatirikus íróink, azért nálunk alapvetően a komolyságot tekintik belépőnek a magas irodalomba. Engem mindig az ember- és társadalomábrázolás érdekelt, de nálunk a szocializmus a maga tömeges, jobbára hazug társadalmi regényeivel nagyon lejáratta ezt a műfajt. Talán ezért került előtérbe a rendszerváltozás után az alanyiság és a szövegközpontú irodalom. Én ehhez az első könyvemben, a Finnugor vámpírban kerültem a legközelebb, és ott ezt le is zártam. Az író feladatát egyfajta médiumszerepnek látom. Egyébként mintha most kezdene visszatérni a társadalmi regény, gondolok például a Nincstelenekre.

MN: Nemrég utaltál rá egy interjúban, hogy a pályád tele volt rossz kompromisszumokkal. Pontosan mire gondoltál?

SZN: Mielőtt az Európához szerződtem, több kalandom volt olyan kiadókkal, amelyeknek nem profilja a szépirodalom. Ezt a szerző mindig megsínyli. A másik, hogy mindig kívülálló voltam, nem kötődtem egyik szellemi-politikai közösséghez sem, ami sokáig nem okozott nehézséget. Adott egyfajta szabadságot, hogy azt írok és mondok, amit akarok. De az utóbbi időben néhányszor nagyon átéltem, hogy éppen a kívülállás miatt bizonyos helyzetekben nem áll mellettem senki. A tavalyi belgrádi könyvfesztivál után például határozottan úgy éreztem, hogy mindenki belém törli a lábát, a Magyar Narancstól a Balassi Intézetig. (A belgrádi vásárt Szécsi nyitotta meg. Erről lásd tudósításunkat: Felsült mangalica, Magyar Narancs, 2012. november 8. - a szerk.)

MN: Azért te is tettél azért, hogy kizárd magad bizonyos körökből. Mintegy tíz éve például a kortárs nőírókról szóló recenzióiddal több pályatársadat vérig sértetted ezeken a hasábokon.

SZN: Persze, én is tehetek róla. Ma már jóval kompromisszumkészebb vagyok, sok mindent másképp csinálnék. Nagy lendülettel, kackiásan érkeztem, aztán összegyűrt az élet.

MN: A jelenben játszódó társadalmi lektűröd, az Utolsó kentaur nem talált jó fogadtatásra, és igazából a közelmúlt politikatörténeti regénye, a Kommunista Monte Cristo is csak szűk körben vált ismertté. Ezért is váltottál a 19. századra?

SZN: Biztosan volt ebben valami menekülés. Az Utolsó kentaur után tényleg úgy éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam. Általában a távolságot keresem, és a jelennel kapcsolatban nem volt meg a kellő távolság. Nemcsak a kritikák voltak rosszak, de olyan politikai gyűlölethullám követte, ami igazából nem nekem szólt. Tanultam belőle, igyekszem a politikától távolabb kerülni. Utólag azt gondolom, nem is baj, hogy a Monte Cristót nem olvasták széles tömegek, mert esetleg ennek kapcsán is megindult volna a politikai fröcsögés. Így viszont csak azokhoz jutott el, akik megértették, hogy miért nem egy oldal felől közelít, miért váltogatja a nézőpontját.

MN: A 2002-es Finnugor vámpír viszont valóságos sikersztori: közel tíz év után újra kiadta az Európa, több nyelvre lefordították. Sikere volt külföldön?

SZN: Jól fogadták, pontosan értették, hogy ez irodalmi paródia, és az angolszász utalásokat még jobban is vették, mint a hazai közönség. Az angolszász országokban egyébként is nagyobb hagyománya van a szatirikus stílusnak. Különösen érdekelte őket, hogy a magyar szövegből nem derül ki a főhős neme. A szexuális orientáció és a nemek határainak képlékenyebbé válása még inkább rezonál a mai nyugat-európai állapotokra, mint a regény megjelenésekor. Persze az indoeurópai nyelvekben nem lehet lebegtetni a nemet, a fordításokban Jerke női identitást kapott.

Kritikánkat a könyvről itt olvashatják.

Neked ajánljuk

Elveszve az éjszakában

  • Bacsadi Zsófia

Igen szerencsétlenül végződik egy kis színházi társulat éjszakája, amikor a takarítónő hamarabb hazamegy, és magával viszi az öltöző kulcsát.

Tuti Tati

Hatalmas a tülekedés Wes Anderson új filmjében, a korábbiaknál is nagyobb, pedig már A Grand Budapest Hotelben is annyi volt a sztár, a szín, a szimmetria – ó, az a híres andersoni szimmetria és keretezés! –, hogy alig látszott ki a sztori.

Elég ez?

  • Puskás Panni

A Kabarét az 1976-os magyar bemutatója (Ódry Színpad) óta közel negyvenszer mutatták be a hazai színházak. És vannak rendezők, ilyen az ősbemutatót jegyző Szinetár Miklós, de Alföldi Róbert és Bozsik Yvette is, akiket az anyag nem hagy nyugodni, és többször is színpadra állítják.

Újrarendezés

  • Erdei Krisztina

Az idei Fotóhónapról néhány hete még alig volt elérhető információ. A kivételt épp a ki­emelt eseményről, a kanadai Margaret Watkins kiállításáról szóló hír jelentette.

Hamis minden ízében

  • A szerk.

Október 23-án elfogtunk egy marslakót, körbeálltuk, és megkérdeztük tőle, mi jó honfiak: no, szemüveges barátunk (kicsinyded, szemüveges ürge volt, mondhatni nyüzüge), mit ünneplünk mi itt ma ilyen nagy sokadalomban?

0:1

  • A szerk.

Múlt pénteken a Kúria elkaszálta a kormány legújabb propagandamutatványának, a „gyermekvédelmi népszavazásnak” az egyik kérdését, azt, amelyik arról kérdezte volna az ország polgárait, támogatják-e, hogy „kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nem­átalakító kezelések”.

Sokan, mégis kevesen

  • Lannert Judit

A két pedagógus-szakszervezet négy pontban foglalta össze a napokban legfőbb követeléseit, ezek közt szerepel a pedagógusok bérének emelése és a munkaterheinek csökkentése is.

Postatiszta nemzeti vagyon

Pár hete derült ki, hogy az állam 42 milliárd forintért vette át a Bélyegmúzeumot a Magyar Postától. Arról nem esett szó, hogy miért ennyiért és miért most, de arról sem, hogy a valóságban mi is az a Bélyegmúzeum, és milyen értéket képvisel.

„Az államnak van életvédelmi kötelezettsége”

  • Bányai György
Vajon bíróság elé citálható-e az állam akkor, ha nem tesz semmit a járvány megfékezése érdekében? Vagy ha épp túlzott agilisságával, lezárásaival és tiltásaival okoz elkerülhető károkat? És ki lehet a felperes? Maga az állampolgár? Vagy egy másik állam?

Lépegetve, lopakodva

  • Molnár Róbert

Szlovákia csendben elviselte, hogy hosszú éveken át támogatások érkezzenek Magyarországról az országba különféle csatornákon, ám a magyar állam nagyszabású termőföldvásárlási terveit már nem hagyták szó nélkül.