Pedig pont fordítva van: ahol nincs határ, ott már erdélyi irodalom sincs, pláne fiatal. Vonaton hazafelé alkotok, mondja a kolozsvári születésű Adorjáni Panna egy interjúban, mert ő is egy ideje Budapesten él, hát fülkékben ír. Ábécérendben jönnek az írók, négy lány és tíz fiú, mind Erdélyben születettek, legtöbben már nem ott élnek. De ha egyszer végigmennek a Napoca utcán, „megnyílik és virágzik majd a föld” (Horváth Előd Benjámin).
A legtöbb szerző várost váltott, iskolát, szerkesztőséget. A kötetben szereplő fiatalok közül többeknek van önálló kötete: Visky Zsolt, Váradi Nagy Pál, Potozky László, Varga László Edgár, Horváth Előd Benjámin. Nem a debütálás lelkes élménye hozta tehát össze őket, hanem az esztétikai tapasztalat. Régen olvastam ilyen egységes színvonalú antológiát, ennyi eredeti hangot. A kötet legfiatalabbjai persze a legpimaszabbak, ők 1992-ben születtek. Elmenni ma nagyon könnyű, mert nincsenek határok, vallják többen közülük. Jó kihívás a felnőtté váláshoz, sőt egy külföldivel is több kulturális közös lehet bennünk, mint akivel kényszerből együtt kell élnünk.
A határok már csak térképen és a néprajzkönyvekben éles vonalak. Erdély rapid sebességgel változik. A magyar irodalom meg amúgy is kicsi és belterjes, ezt mindenki tudja, de nem csak ez a baja. Azt is tudni, hogy az Erdély-toposz giccsé vált, csupa szép álom tapad hozzá, valóság már nem sok. Potozky László gyerekkori Szomszédok-élménye ezért is nevettetett meg úgy. Trianonért, faszkalap! – veri át a zsibárus a pesti aluljáróban a francia turistát, de fogalma sincs a mai Erdélyről, nevetséges imitáló lesz. A bajuszpödrés Budaörsön van, székely kapu meg kábé Szadán. Hát így mégiscsak benne van ebben a könyvben a képzeletbeli térkép: Bukarest, Kolozsvár, Gyulakuta, Marosvásárhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Margitta, Nagyvárad, Szatmárnémeti helyén állunk, de bejárjuk a Partiumot és egész Romániát, sőt Helsinkit is. Horváth Előd Benjámin Vér című, remek versében pedig egész Európát keresztül-kasul.
Üdítő és pimasz, ez jutott eszembe róluk, amikor elolvastam a szövegeket, van vers, próza, elégia, slam. Alkalmi dal és intertextuális irodalmi tér. A mítoszok és az európai topográfia szétírása. Érzelmi skálák tág tere, ahol feltűnően sok a szakítós vers, mely a tradíció mímeléséből indul ki. Vagy ha nem, akkor új, remek eszközökkel él, mint Visky Zsolt, Kulcsár Árpád vagy Székely Örs és Váradi Nagy Pál prózája. A legtöbb szövegben éreztem a fricskát, az erdélyi pszeudoszellem (ha van ilyen, szerintem van) iróniáját, önmarcangolását. Jó a válogatás, nem túl sok, nem is túl kevés, két-három jellemző írás egy-egy szerzőtől. Nyilván az alkotók küldték magukról – így állnak össze tükörré, vagy talán szilánkdarabokká törnek, ki hogy olvassa. Ezt a szót azért is használom, mert feltűnt a műfaji kevertség, a rontott vers, a rövid sztori, a töredezett nyelv. Nem is tudtam nem ironikusan kezelni az írásokat, és direkt nem írom a humort, mert a vicctől még nem jó az elbeszélés, annál több kell. A szerzők görbe tükröt tartanak nemcsak a mai Budapestnek, hanem az egész virtuális térnek. Ez pedig többnyire a szerelem és a szakítás földrajzi, ám sokszor rímkényszeres bája lesz, ahogy Láng Orsolya versében: „Azt hittem túl vagyok már rajtad, / miként te túl országhatárokon. / De napról napra felkelsz bennem újra, / veled tömöm ki éjjel vánkosom.” Vagy Győrfi Kata fogba vájó szakítósában: „becsúsztál a számba fürdeni, / a fogaimra teregetted a frissen mosott ruhád. (…) nem lehetett kényelmes sima arcom, / mert nem volt elég a hely / annak a sok dolognak, / amit hoztál magaddal.” (Elég a hely)
Szerkesztette: Gáll Attila. Fiatal Írók Szövetsége – Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség, 2014, 156 oldal, 25 lej
