2028. Moszkva, a Nyugati Fal mögött. Oroszország Anyácska fiatal desperádói tíz-egynéhány éve átvették a hatalmat, s miután sikerült a(z országot) "felosztani és kiárusítani" terv meghiúsítása, végre visszatért (a Vörös, majd a Fehér és a Szürke Zavaros Idők után) a "a törvény és a rend". "Ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve" - jelenti ki az Uralkodó, s az alapok mindenek feletti fenntartását elsősorban privát hadseregére, az újra megalakított opricsnyinára bízza, akik tudják és teszik a dolguk, "Szó és Tett". Komjaga, az én-elbeszélő címszereplő tősgyökeres opricsnyik, így a keményebb (nagyobb megbízhatóságot igénylő) munkákat kapja, elbeszélt napjának reggelén egy
törzsökös nemes kivégzése,
házának felgyújtása, valamint feleségének rituális és csoportos meggyalázása az első feladat. És ez még csak a másnapossággal indított reggel.
Szorokin új regénye a negatív utópiák sorát szaporítja. A diktatúrák egymáshoz olyannyira hasonló működési elveiről, a hatalmi struktúrákról számtalanszor olvashattunk, voltaképp ebben nem hoz semmi újat a regény. Szatirikus tablóján felvonul a társadalmi hierarchia majd minden jellemző alakja és cselekménye, már-már azt gondolhatnánk, hogy nem is nagyon lehet e témában újat mondani (miközben voltaképp csak újat lehet).
Szorokin jelen víziója nyomasztóan reális, ami kevés "fantasztikumot" megenged magának, az sem egészen légből kapott, a korabeli high-tech eszközök leírásában egy leginkább racionálisan gondolkodó szerző tükröződik, semmi űrtéboly, semmi teleport, de még csak függőleges autópályák sem, mindössze a mai informatikai-technikai-biotechnikai trendek logikus továbbépítése. Annál is kényelmetlenebbé válik mindez, mert ezzel szemben a régi módi dívik, a Cáratyuska visszatért kultuszával együtt újra mindennaposak a nyilvános korbácsolások, a cenzúra működik, a szabadságjogok eltörlése és a rendi berendezkedés természetes. Hasonlóképp természetesek a rituális cselekvéssorok (pl. a kivégzésre ítélt törzsökös nemes kapujára háromszor kell ütni furkósbottal, "Pusztuljon ez a ház!" felkiáltással, mielőtt betörnek), illetve az is, hogy a nyilván szintén hipermodern fegyvereikkel szemben előnyben részesítik a "hagyományosabb" eszközöket, a dorongot vagy a kést. És bár vadonatúj, vérvörös Mercikkel járnak az opricsnyikok, azokra mégis (mindennap új) kutyafej van tűzve. A káromkodás ily mérvű tilalma is idegennek tűnhet (bármilyen) jövőképben, ám a regény végén az alaposan bekokózott, Papának nevezett opricsnyinavezér szónoklatában megkapjuk a "Szent Oroszország" identitásának és (számukra legalábbis) abszolút primátusának magyarázatát: "hiszen csak mi, pravoszlávok őriztük meg a földön az egyházat mint Krisztus testét, az egységes, szent, közös, apostoli és feddhetetlen egyházat (...), ezért építette fel a mi Uralkodónk a Nagy Falat, hogy elhatárolódjunk a bűzlő hitetlenségtől, az átkozott cyberpunkoktól, a szodomitáktól, a katolikusoktól, a melankolikusoktól..." (a felsorolás folytatódik, ám a jó ízlés miatt nem idézném tovább). E világképben tényleg természetesnek hat a kimondott szó (nagyjából mindenek fölötti) hatalma, és a közel teljes elzárkózás a világ többi részétől. "Szó és Tett" -- hangzik az opricsnyikok jelszava, s természetesen mindkettő az Uralkodó, az állam és az Isten szentháromságának érdekében. Egyéni érdekekről csak stikában lehet szó (mert, konyecsná, mindenkinek van egy kis vaj a fején), ilyen a már említett halacskázás, melyet közösen végez az opricsnyikkommandó, de főszereplő-elbeszélőnknek is vannak "titkos" útjai, például egy jósasszonyhoz, a vágy elérhetetlen tárgyaként megjelenő (mert "a gárdistákat jobban szereti, mint az opricsnyikokat"), nimfomán Uralkodónő újabb hódítása sikerének érdekében.
Mellékes információnak vagy idegesítő töltelék anyagnak tűnhet, amikor Komjaga a "modern" művészetet kárhoztatva pozitív ellenpéldaként Szurikov festményét, a Morozova bojárnőt idézi fel, ám az ehhez kapcsolódó gondolatai egyfajta kulcsot adnak saját és társai mentalitásához, mellyel szükségszerűen együtt jár a giccsbe hajló ömlengés: "Amikor nehéz a lelked, amikor lebírnak az ellenfeleid, amikor a rossz akaratú emberek körbefognak, beugrasz egy percre a Tretyakov Képtárba, odamész a híres festményhez, és csak nézed, nézed (...). És megcsap a képről Szent Oroszország levegője. Elfelejted a mindennapok nyűgét, bosszúságait. Tüdőd beszívja az orosz levegőt. És ennél nem kell több. Istennek legyen hála..." Eme leegyszerűsített (de nem nagyon leegyszerűsítő) képlet szerint éli le e napját az opricsnyik, amely nyilvánvalóan nem sokban különbözik a többitől - elég sok jel mutat arra, hogy e kiemelt (ám semmilyen módon sem konkretizált) nap épp olyan, mint bármely másik:
másnapos ébredés,
büntető körút, "intézkedések foganatosítása", vacsora a Papánál (esetleg bónusz gőzfürdő, csoportos férfiszerelemmel), elalvás előtt delírium.
A regény a visszatérő álom, a saját személyiségével azonosított fehér ló képének leírásával kezdődik, mely ló egyre csak szökik megfigyelője elől - e szintén a giccsel játszó, negédesen indított, önnön lelki nyomorára utaló kép a regény zárlatában a totalitásban oldódik föl: "élni fognak a lovak... mindenki élni fog, az egész opricsnyik kommandó..." - ez a most már majdnem gyomorforgató modorosság viszont szükségszerű az itt megszólaló szubjektum identitása és integritása érdekében, ily módon pedig talán a legnagyobb erénye a szövegnek. Ugyanis Szorokin az utópiák és a szatírák műfaji kliséit valóban szellemes ötleteivel oldja föl, miközben prózapoétikai eszközeinek mindegyikét (és ide kell sorolnunk a váratlan lírai betéteket, mint például a halacskázás kollektív víziója vagy épp a Papa gőzfürdőjében lüktető "hernyó" leírását, de még a delíriumokét is) e mondott szubjektum szolgálatába állítja - mindez még a fordításon is nagy erővel üt át.
Fordította Szőke Katalin. Gondolat Kiadó, 2008, 189 oldal, 2480 Ft
