Könyv

Szétesőben

Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben

Könyv

Míg a norvég szerzőnek világsikert hozó, kevés szereplőt mozgató, szikár és gondosan felépített szerkezetű Lótolvajokat egyes kritikusai regényhosszúságú novellához hasonlították, a Férfiak az én helyzetemben inkább rövid történetek füzérének tekinthető. Az alig 300 oldalas regény követhetetlen logika alapján tagolódik hat részre és 30 fejezetre, a szakaszok között – sőt néha azokon belül is – az elbeszélés folyamatosan ugrál az időben, az olvasó nemegyszer szilárd tájékozódási pont nélkül találja magát, ha az események sorrendjét kutatja.

Az egészet a narrátor, Arvid Jansen személye tartja egyben, aki a jelenből (2018-ból) visszaemlékezve idézi fel, illetve a fikció szerint írja könyvvé a házassága felbomlása körüli hónapokat. 1992 szeptemberétől indulunk, Turid ekkor már egy éve elköltözött Arvidtól, s magával vitte három lányukat is, ám egy reggel váratlanul mégis segítséget kér volt férjétől. Arvid ezen impulzus hatására gondolja át éle­tének megelőző időszakát: az Oslo belvárosában átszenvedett egyéjszakás kalandokat és kocsmai verekedéseket, a Mazdája volánja mögött magányosan levezetett kilométereket és a lehajtott ülésen eltöltött éjszakákat – Petterson a könyv címével is azokra a férfiakra utal, akik Arvidhoz hasonlóan autójukban keresnek menedéket az egyre elviselhetetlenebbé váló hétköznapjaik elől.

Turid és Arvid konfliktusának mélységei az elvárhatónál kevésbé tárulnak fel a regény lapjain, annyit tudunk meg csupán, hogy a négy évvel fiatalabb Turidnak új barátai lettek, akiket öltözködésükre célozva „színeseknek” nevez a történtek idején a 30-as évei végén járó elbeszélő. De az is lehet, hogy a kapcsolat már a három gyerek érkezése előtt halálra volt ítélve; Arvid felidézi, ahogy egy korai veszekedés hevében ökölbe szorítja a kezét, felesége pedig gondolkodás nélkül gyomorszájon vágja. Ahogy nem értjük pontosan a házasság felbomlása mögötti mozgatórugókat, úgy Arvid belvárosi kalandjai is meglehetősen sekélyesek maradnak. A nők rendszeresen a semmiből csókolják meg és hívják fel magukhoz, valódi feszültséget csak a szomszéd Jondalnéval folytatott afférjában és egy temetői találkozásban fedezhetünk fel.

A temetőben Arvid a szülei és két fivére sírját keresi fel, akik a válása előtt egy évvel haltak meg egy hajószerencsétlenségben (Petterson is egy hajóbalesetben veszítette el szüleit, bátyját és egy unokaöccsét). A regény sikerültebb motívumai közé tartozik annak lebegtetése, hogy Arvid mizériáját mennyiben okozza a válás, és mennyiben e korábbi, mélyebb sebeket ejtő tragédia. Egy helyütt „aduászként” húzza elő a közvélemény előtt is ismert katasztrófát, ezzel magyarázza, miért nem tud teljesíteni az ágyban, máskor viszont azon tűnődik, „hogyan lehet a gyászt mérni, létezik-e mérőeszköz a gyászra, van-e például különbség aközött, hogy az ember egy vagy több hozzátartozót veszített el, mondjuk négyet, mint én, kimutatható-e a különbség mérőléccel vagy mérőműszerrel, és hogy azt a gyász ereje kiakaszthatja-e, mint például a Geiger–Müller-számlálót.”

A legizgalmasabb szál az Arvid és három lánya közötti kapcsolat alakulása, kár, hogy erre csak mintegy 100 oldal után fordul rá a szerző, amikor a legidősebb lány, a 12 éves Vigdis telefonon közli vele, hogy úgy döntöttek, véget vetnek hétvégi látogatásaiknak. „Vigdis megkérdezte: papa, ott vagy még, igen, feleltem, itt vagyok. De nem voltam ott. Valaki más volt ott helyettem.” A lányokhoz kapcsolódik a regény legerősebb jelenete is: az apa nem hajlandó elvinni őket a svéd kisvárosba, amelyet a válás után gyakran felkeres, és depressziója intim terének tekint; ellenkezésük láttán pedig annyira felzaklatja magát, hogy a Mazdával egy árokba csúszik, halálra rémítve a három gyereket.

Ehhez hasonló sűrűsödésekből akad még néhány, közéjük azonban egészen banális epizódok is beférkőznek, olyanok, mint amikor Arvid a villamoson szemez egy ismeretlen nővel, aki megsimogatja, majd azt mondja: „még nem állsz készen”. Petterson egy korábbi interjújában azt mondta, Arvid Jansen nem az alter­egója, hanem a kaszkadőre; bár nehéz megítélni, mennyi az önéletrajzi elem a könyvben, olybá tűnhet, mintha a szerző a Knaus­gård-féle kitárulkozással próbálkozna, ami azonban kevésbé passzol az ő takarékosabb, elhallgatásra, érzékeltetésre építő prózájához.

Hiányzik a Lótolvajok egyenletessége és szerkesztettsége, a narratív keret pedig semmit nem ad hozzá a regényhez; míg Petterson sikerkönyve finom dinamikát alakított ki az idős elbeszélő és a megelevenített kamasz fiú között, most nem derül ki, hogy a házassági válságáról 25 év elteltével könyvet író Arvidot miképp formálták az elbeszélt események. Arvid Jansen még legalább négy Petterson-regényben feltűnik (ezek közül csak az Átkozom az idő folyamatát jelent meg magyarul). Elképzelhető, hogy ezek ismerete új értelmezési horizontokat nyitna meg, illetve megmagyarázná a Férfiak… egy-két elvarratlan szálát, de minthogy nem folytatásos történetről van szó, elvárható lett volna, hogy a szerző ezen az egy regényen belül is kompaktabb világot építsen.

Fordította: Pap Vera-Ágnes. Scolar, 2020, 304 oldal, 3999 Ft

Neked ajánljuk