Kétségtelen tehát, hogy múzeumtörténeti időket élünk, amikor minden szakmai, politikai döntésnek többszörösen is súlya van, és minden perc számít, hiszen egy-egy most felújítandó kiállítás, épület és múzeumi struktúra valószínűleg hosszú évtizedekre konzerválódni fog. A muzeológusszakmára, valamint a kultúrpolitikára van bízva, hogy a múzeum továbbra is az elfojtott ásítások helyszíne marad, vagy egyre többen és többen fognak egyetérteni Ébli Gábor könyvének első tagmondatával, miszerint "múzeumba járni izgalmas".
A múzeumnak mint intézménynek és épületnek a városban és a társadalomban betöltött szerepét vizsgáló új muzeológia (new museology) Nyugat-Európában és Amerikában már évtizedek óta létező tudományág, amely - akárcsak maga a múzeum - részben a kolonializmus, részben a nemzeti (ön)reprezentáció terméke. Ébli Gábor is felhívja a figyelmet arra, hogy az új muzeológia megkérdőjelezi a nemzeti történelem narratíváiban meglévő nacionalista és rasszista elemek létjogosultságát. Elég csak a magyarországi cigányság múzeumi reprezentációjára gondolni, hogy belássuk, ezen a téren is van még mit fejlődniük a magyar múzeumoknak. Nálunk nem fordulhat elő az, ami például
Skóciában természetes,
hogy a nemrég elhunyt olasz származású szobrász, Eduardo Paolozzi készítse a Nemzeti Múzeum kimondottan egyedi tárlóit, amelyekben a skót nemzeti múlt legfontosabb régészeti emlékeit mutatják be, hiszen azzal is nehezen békélt meg a jó magyar, hogy a Honfoglalás című népnemzeti giccsfilmben egy olasz amorózó alakította Árpád apánkat.
Az új muzeológia pluralista, nemzetközi szemléletmódot igényel, és a kiállítási technikák megújítása mellett érvel. A szerző pedig amellett, hogy a művelt nagyközönség ne szent tehénként tekintsen a múzeumra, bátran szedje szét darabjaira, boncolja fel, mint biológiaórán a békát, hogy megértse a működési elveit. Sőt, a zoológiai hasonlatoknál időzve meg kell említeni, hogy a múzeum a magyar társadalom állatorvosi lova is egyben, hiszen a tüzetes vizsgálat jó néhány társadalmi problémára is ráirányítja a figyelmet, mint például a nem, a faj és az osztály kérdéseire.
A néprajzi, történeti, régészeti és művészeti múzeumok vizsgálata, a Magyarországon szinte teljesen ismeretlen folyamatos múzeumkritika számos országos botrányt kavart ügyről folyt diskurzusban, polémiában segített volna eligazodni, adott volna viszonyítási pontokat vagy terminológiai muníciót, hogy ne csak a levegőbe beszéljenek az érintett felek.
Ébli Gábor tanulmánykötetében az egyik legérdekesebb és legaktuálisabb kérdéskörrel, a kortárs művészet muzeologizálásával kiemelt terjedelemben foglalkozik. A modern művészeti alkotások már a múzeumi elhelyezés tudatában jönnek létre, sőt Duchamp piszoárja óta sok alkotó kimondottan a múzeumra kíván reflektálni műveivel. Ébli Philip Fischer amerikai professzor kifejezését használja, miszerint ezek a tárgyak "a jövő múltjai". Az olyan művészek, mint Mark Dion, Susan Hiller vagy Jenny Holzer, évtizedek óta az elavult múzeumi értékrend megkérdőjelezésével bíbelődnek. A nagy kérdés kapcsán, hogy mi is a művészet, Ébli megemlíti, hogy "az a salamoni, ám esztétikailag semmitmondó megoldás is felmerült, hogy nem is azért kerül egy tárgy múzeumba, mert (jó) műalkotás, hanem fordítva: azért tekintünk rá (jó) műalkotásként, mert múzeumba került".
A museum art egyik sajátos jelensége a Banksy-féle múzeumkritika, amely szerint egy tárgy úgy is bekerülhet az intézménybe, hogy szó szerint becsempészik oda. Banksy, a street art nemzetközileg is legismertebb és egyben legismeretlenebb figurája (az ügynökén kívül - mert az is van neki - senki sem tudja, kit rejt a név) a világ legnagyobb múzeumaiban helyezte már kéretlen letétbe műalkotásait, a teremőrök éberségét (?) kijátszva. Például a New York-i Természettörténeti Múzeum egyik termének falára
egy nagy bogarat
akasztott, amelynek a szárnyai alá apró, amerikai felségjelzésű műanyag bombákat erősített. A bogár latin neve: withus oragainstus.
Csakhogy nemrég Banksy is kvázi muzealizálódott, amikor az egyik londoni galéria meghívását elfogadva, teljesen hagyományos keretek között állított ki. Érthető tehát Ébli megfogalmazása, amikor a kortárs művészek múzeumi kontextusba kerülése kapcsán megszelídített lázadókról beszél, akik olyanok, mint a vadállatok az állatkertben.
"Ma a múzeumok már a modern művészet és a kultúra darabjait tálalják a kortárs vizuális kommunikáció szabályai szerint fogyasztásra a látogatóknak. Fogyasztásra. A múzeum ma a kulturális fogyasztás helyszíne"- írja Ébli, aki ma az egyik legérzékenyebb és legfelkészültebb ismerője e területnek, hiszen a szerző nem "csak" esztéta, mintegy mellékesen közgazdasági végzettsége is van. A kultúra és a pénz, a kommercializálódás, az állami és magánmecenatúra kérdései égetően aktuálisak ma, amikor egy olyan intézmény - nem mellesleg mindenképpen üdvözölendő - arány- és irányváltása zajlik éppen, mint a Műcsarnoké. Mert ha a magánszféra pénzét be kívánják vinni a Műcsarnokba, akkor az viszonossági alapon kérni is fog érte valamit. A függés és a függetlenség között majdan fellépő ellentmondást a múzeum menedzsmentjének profin kell tudnia kezelni, csakhogy erre Magyarországon nem alakultak ki követhető példák. Ébli Gábor kiváló történeti-gazdasági elemzésekben világítja meg e jelenség előnyeit és hátulütőit. A piacosítás, finanszírozás, menedzselés, marketing, művészetfogyasztás mind olyan fogalom, amellyel a múzeumi szakembereknek is minél hamarabb meg kell ismerkedniük.
Ébli Gábor könyve komoly szakmai arzenált vonultat fel: teljességre törekvő bibliográfia, bevezetés az alapfogalmakba és a legfontosabb kérdéskörök felvillantása, de természetesen ez nem helyettesíthet egy magyar nyelvű összefoglaló, rendszerező bevezetést az új muzeológiába, amely elősegíti a külföldi múzeumi diskurzus hazai megismerését, eredményeinek alkalmazását, hogy hatékonyabban lehessen majd összerakni az Ébli Gábor által szétszerelt időgépet, a múzeumot.
Typotex Kiadó, 2005, 338 oldal, 2250 Ft
