Magyar Narancs: Ön azt írja utolsó könyvében, hogy naiv volt, amikor még hitt abban, hogy Amerika egyszer humánussá és ésszerűvé válhat. Olyannyira fontos volt ez a generációjának, hogy ezért az álomért mentek harcba - sokan meg is haltak - a II. világháborúban. Hisz még Amerika küldetésében, hogy a világ többi országában is segítse a szabadság és a demokrácia kivívását?
Kurt Vonnegut: Ennél ma jobban érdekli az embereket, hogy meggazdagodjanak. Kevesen éreznek felelősséget az egész világ iránt. Fontosabb, hogy sok pénzt keressenek. Hajdanán a gyarmatosítók azt ígérték a bennszülötteknek, hogy elhozzák a kereszténységet, az áldott kereszténységet, anélkül, hogy elvennék az emberek tulajdonát. Van egy csodálatos történetem, igaz, nem angol, hanem spanyol telepesekről. Õk éppen arra készültek, hogy elégessenek egy indiánt, akinek a lelkét, mielőtt a máglyát meggyújtották volna, természetesen felajánlották Istennek. Az indián megkérdezte, hogy miért teszik ezt vele. Azt válaszolták: "Azért, hogy a mennyországba kerülj." "Vannak-e ott hozzátok hasonlatos emberek?" "Igen" - válaszolták. "Akkor én nem akarok odamenni" - mondta az indián. A II. világháborúban megpróbáltunk a szabadságért harcolni. A vietnami háború csak a milliomosokból csinált milliárdosokat. A mai háború Irakban a milliárdosokból csinál trilliárdosokat. A II. világháború után azt kívántuk, hogy a Varsói Szerződés országainak jobban menjen. Egyébként mi újság Budapesten?
MN: A választások két fordulója között vagyunk, valószínűleg egy szocialista-liberális koalíció alakul majd.
KV: Elárulom, én is szocialista vagyok.
MN: Ön nem sokra tartja az utolsó kétszáz év technikai vívmányait, kertelés nélkül úgy fogalmaz, hogy "az evolúció felőlem elmehet a pokolba", s azt jósolja, hogy "a Föld nevű bolygót hamarosan csontvázak és működésképtelen gépek alkotta kéreg fogja borítani". A mondat első felét illetően a dolgon aligha lehet változtatni, de hogyan lehet a további gépesítést megakadályozni?
KV: Minden, ami modern vívmány és amire büszkék vagyunk, az ásványi energiahordozókra épül, és ennek véget kellene vetni. Az ipari világ reménytelenül rászokott az ásványi energiahordozókra, amelyek nemsokára kimerülnek. Mindnyájan függők vagyunk tőlük, méghozzá a tagadás fázisában lévő függők. Én valószínűleg azért vagyok pesszimista, mert természettudományos képzést kaptam, majdnem vegyész lettem. Az ásványi energiahordozók és melléktermékeik felhasználásával annyira tönkretettük a bolygót, hogy az már az életet veszélyezteti. A légkör és a vizek annyira szennyezettek, hogy ezen már nem lehet segíteni. A történelemből azt szűrtem le, hogy úgy látszik, az emberiség addig nem érezte jól magát, amíg jó sok autóra szert nem tehetett. Én jeleket készítek, sok jelet festek a jövendő generációknak - "kérlek, bocsássátok meg nekünk, hogy kőolajéhségünk miatt tönkretettük a bolygót". 1922-ben születtem - akkorra az indusztrializmus már gőzerővel beindult. Mára egyetlen évszázadnyi közlekedési őrjöngéssel halálos sebet ejtettünk ezen a kedves, életadó bolygón.
MN: Egy világkormány sem segítene? Mennyi esélyt adna egy globális, kozmopolita demokráciának? Mi kell ahhoz, hogy egyszer létrejöhessen?
KV: Álmodom róla. Egyfolytában erről álmodom. Nem tudom, hogy létrejön-e, állandóan ezen gondolkodom. Igen, talán lehetséges - jó szándékú és nagyvonalú emberek kellenek hozzá. Valószínűleg arra van szükség, hogy nagyon lelkes emberek kerüljenek hatalomra. Bárcsak így történne. Tudja, mondtam, hogy többé nem írok a Bush-adminisztrációról, foglalkoztat, de nem akarok többé írni róla, hiszen hiábavaló bírálni őket. Övék minden hatalom, minden pénz, és az övéik a televíziók és a rádióállomások is. Kapzsi emberek igáztak le minket. Nem a Föld miatt utálom az életet, mert ez olyan hely, ahol nagyon jó lenni, hanem bizonyos emberek miatt.
MN: Egyes kritikusok azt állítják önről, hogy elveszítette érdeklődését az írás iránt, ezért fordult a grafika felé. Valóban?
KV: Nos, ami azt illeti, én már öreg vagyok és elfáradtam. 83 éves vagyok, és az irodalomtörténetből azt szűrtem le: mindegy, hogy az illető férfi vagy nő, de a legjobb munkáikat 35-40 évesen írták. Azért szerencsém van, mindig kaphatók a könyveim.
MN: Már az előző, Fates Worse Than Death (A halálnál is rosszabb) című önéletrajzi kollázsában és A hazátlan emberben is a "nagycsaládok" hiányával magyarázza, miért ilyen magányosak és depressziósak az emberek. Utóbbiban azt írja, hogy "a legtöbben, ha megházasodunk, csak egy új társat jelentünk a másiknak", s hogy "egy férj, egy feleség és néhány gyerek - ez nem család. Ez csak egy rettenetesen sérülékeny túlélési egység."
KV: Úgy gondolom, hogy mint emberi lényeknek, szükségünk van a nagycsaládokra vagy adott esetben törzsekre, hogy boldogok és egészségesek lehessünk. Arra lenne szükségünk, hogy támaszkodhassunk egymásra, de manapság ez nincs így. Nos, egy gyereket váró nő írt nekem egy levelet, amiben azt kérdezte, hogy nem borzasztó dolog-e egy ilyen édes és ártatlan teremtésnek életet adni ebben a szörnyű világban. És tényleg szörnyű. Azt válaszoltam, én azért találtam úgy, hogy szinte érdemes élni, mert vannak szentek. Ezek a szentek olyan emberek, akik a világon bárhol megtalálhatóak, s akik tisztességesen viselkednek egy tisztességtelen társadalomban. És sokan vannak ilyenek - engem ez éltet. És a szépség. Ha látok egy szép művészeti alkotást, bármilyet, a szépség még mindig, újra és újra meg tud lepni. Azt mondtam, hogy a síremlékemre csak ez legyen írva: "Egyetlen dologra volt szüksége, hogy higgyen Isten létezésében: a zenére." És tudom, hogy Magyarország nem kevéssel járult hozzá a zene világához. Hallottam, hogy Budapesten vannak a legszebb nők a világon - sajnos ezt nem állt módomban személyesen is megerősíteni.
MN: A hazátlan emberben "lemond az emberiségről", akárcsak élete végén az ön egyik kedvenc írója, Mark Twain. Mégis ajánl valami "apróságot", ami "nem sokkal több, mint a semmi", "az igazán modern hős" eszméjét. Példának Semmelweis Ignácot választotta. Miért éppen az ő személyében találta meg a modern hőst?
KV: Szülész lett, ami már önmagában is elég lehetne ahhoz, hogy modern hős legyen. Életét a csecsemők és anyák egészségének szentelte. A bécsi szülőotthonban gyanítani kezdte, hogy az orvosok viszik át a fertőzést az egyik betegről a másikra, amikor a hullaházból boncolás után egyenesen a kismamákhoz mennek. Ezért azt javasolta, hogy kísérleti jelleggel mossák meg a kezüket, mielőtt hozzáérnének az anyákhoz. Ennél nem mondhatott volna sértőbbet az orvosoknak, akik rangban fölötte álltak. Nem bécsi volt, nem voltak támogatói az osztrák nemesség körében. Sokáig nem fogadták meg a tanácsát, de Semmelweis továbbra is makacsul kérte a kollégáit, hogy mossák meg a kezüket. Gyúnyolódtak rajta, ő mégis ragaszkodott az igazsághoz, és ez az igazság rendkívül hasznosnak bizonyult: több millió ember életét mentette meg. Rengeteg ember van, aki kellemetlennek találja az igazságot.
