Tán nem is akad ember, akit ne érintene meg az éjszakai tiszta, csillagfényes égbolt látványa: van, aki megelégszik az amorf ragyogással, legfeljebb választ egyet-egyet a soros Erzsikének, s van, aki bele szeretne látni a mélységbe - egészen a galaxismagokig és a csillagközi porfelhőkig. Dana Berry, a sajátosan, viszont kifejezően magyarított mű (eredeti címén: Smithsonian Intimate Guide To The Cosmos) szerzője a NASA csillagásza és űrgrafikusa: tudja, hogyan kell lerajzolnia azt, amiről még a mai szuper űrtávcsövek korában is csak halovány sejtelmünk lehet. Ugyanakkor tisztában van az asztronómia, az asztrofizika, az asztrobiológia eredményeivel, s képes ezt a jó értelemben véve népszerűsítő módon, közérthetően, a rengeteg űrfotó és -grafika segítségével módfelett szemléletesen átadni. Ráadásul a kötet szerkesztése is világos és átlátható: az általános kérdésektől kiindulva mintegy a Földről startol, majd sorra veszi a bolygókat, Napunkat, a Naprendszer külső, alig feltárt terrénumait (Kuiper-öv, Oort-felhő - innen érkeznek a hosszú keringési periódusú üstökösök), majd jön
saját bejáratú galaxisunk,
a Tejútrendszer, annak sötét magja (mely, megerősítve némely ősi legendákat, állítólag tényleg rúdszerű), a szomszédos galaxisok, meg a sötét anyag és a sötét energia - úgy is, mint korunk űrfizikájának legnagyobb talányai. Sok finom észrevétel akad a könyvben, mely mintegy közelebb hozza az olvasót az amúgy is érdekfeszítő tárgyhoz - tudták például, hogy a Merkúron hosszabb egy nap, mint egy év (a legbelső bolygó hamarabb kerüli meg a Napot, mintsem megfordulna a tengelye körül), vagy hogy az Uránusz forgástengelye csaknem egybeesik a keringési síkkal? Dana Berry elemében van akkor is, amikor a Földön kívüli élet esélyeit firtatja, ebből a szempontból rendkívül tanulságos ama általa is leírt eset, amikor (egészen pontosan 1990 decemberében) a NASA ráállította a Földre a Galileo űrszondát, amely sok érdekes adatot összegyűjtött a bolygónkról (már amennyit 55 ezer kilométeres magasságból egyáltalán be lehet gyűjteni), ám az adathalmaz még arra se szolgáltatott egyértelmű bizonyítékot, hogy van-e egyáltalán élet a Földön, arra meg pláne nem, hogy van-e értelmes élet a bolygón.
Amint távolodunk Földünktől, egyre több segítséget nyújtanak a közelmúltban felbocsátott, nagy teljesítményű űrtávcsövek, mint a Hubble-űrteleszkóp vagy a még rejtélyesebb Chandra Röntgen Obszervatórium képei - utóbbi segítségével az űr eddig sötétségben, illetve takarásban lévő pontjairól is lenyűgöző, sokszor szinte félelmetes képeket kapunk. S néha nem is ezek a látványos, nagy teljesítményű projektek szolgáltatják a legérdekesebb, világképünket is befolyásoló adatokat: a világegyetem koráról és egyelőre nehezen megmagyarázható szerkezetéről például először a Wilkinson mikrohullámú anizotropikus szonda révén szerezhettünk tudomást (ha valakit érdekelnének a részletek: a világegyetem négy százaléka atomokból és egyéb, jól ismert korpuszkulákból áll, 23 százaléka sötét anyag, a maradék 73 százaléka pedig sötét energia ohne Darth Vader). Amit pedig csillagbölcsőkről, kozmikus délibábokról (lásd: Einstein-kereszt - érdemes utánanézni!), karambolozó galaxisokról, a közelünkben készülődő szupernóva-robbanásról, leginkább pedig a fekete lyukakról megtudunk, az lélegzetelállító - aki eddig nem értette, mi az a szingularitás, s hogy mi zajlik az eseményhorizonton belül, az ezek után sokkal tájékozottabban néz szembe a témába vágó űrhorrorfilmek rettenetével. A könyv számos érdeme mellett csak néhány (esetleg fordítási) hiba említhető (pl. a 81. oldalon olvasottakkal ellentétben a guanin, az adenin, a citozin és a timin nem fehérje, hanem a nukleinsavakba beépülő egyszerű bázis - ejnye!), így azután bízvást ajánlhatjuk a természettudományok rajongóinak és laikusoknak egyaránt. S az olvasottak, látottak nyomán csak egyet tudunk érteni a lelkes szerzővel: a csillagászat tényleg új aranykorba lépett.
Fordította: Nagy Mária, Nagy György; Scolar/Madison Press Books, Budapest, 2005, 176 oldal, 3900 Ft
