Valójában a szerző előző könyve, az Aktív kórterem azonos című ciklusa duzzadt itt komplett kötetté. Hosszabb-rövidebb helyzetjelentések, naplószerű, részletező pontossággal rögzített megfigyelések ezek a versek. Valóban állapotok, minden értelemben, hiszen nem mozdul itt semmi, a stagnálás fülledtsége járja be a sorokat. Azonban az egzisztenciálisan gyenge költői én egy nyelvileg nagyon is erős versvilággal támogatja meg magát. Vérbeli alanyi költészet ez, önreflexív és önmagába zárt, ahogyan a költeményekből kibontakozó miliő is. Az önmagunktól való félelmet, a belső borzalmat énekli meg: "A legrosszabb: magunktól megijedni". Az önismeret túlzó rettenete ez. Az a pont, amikor már "nem engedhetem meg magamnak, / hogy rászabadítsam magam a külvilágra". A bezártság tébolyát erősíti a fullasztó forma is, melyben a rímek híján vannak minden játékosságnak. A tördelés, a frusztráló, egyszavas soráthajlások pedig csak erősítik a fragmentáltságot, a versek alcímben jelölt töredék voltát. Nem billenhet már helyre semmi, hiszen a megbékélés feltétele, hogy az események valami érthető egésszé álljanak össze.
Kalligram, 2011, 112 oldal, 2000 Ft
