*
Az ötvenes évek filmjeiben tűnt fel, amikor a kultúrpolitika seregnyi ártatlan, tiszta arcot használt el a maga piszkos céljaira. Fölöttébb balesetveszélyes üzem volt ez: utóbb az elhasznált színészek közül olyik öngyilkos lett vagy elitta az egészségét, míg mások disszidáltak, esetleg itthon szorultak a perifériára. Zenthe Ferenc megingás nélkül talpon maradt, igaz, szerencséje is volt, hiszen az első szerepét követő (Rákóczi hadnagya, 1953) valódi filmszínészi kiugrását egy szinte teljességgel politikamentes vígjátéknak (2x2 néha 5, 1954) köszönhette, amelyben ellenségek nem is akadtak, mindössze csak leküzdendő hibák. Karcos kettőse az izgalmas Ferrari Vilcsivel máig élvezhetővé teszi e filmet, még ha dalolásukhoz mások (Vámosi János és Vass Éva) is biztosították a hangzóanyagot. Később még számos jobb-rosszabb vígjátékban szerepelt, így például az 1957-es üde Csendes otthon címűben vagy az 1959-es Fapados szerelemben, rendszerint ugyanazt az egy, mindenkor derék, jó kedélyű és szeretetre méltó férfit alakítva. Ilyesformán lovagolt be 1963-ban a honi televíziótörténetbe is, mint az első igazi sorozatsztár, a hamisítatlan magyar tulipános Fanfan, valahonnan Siklós környékéről. Ez a tagadhatatlanul kissé szegényes sorozat azután több nemzedék serdülő ifjúságát látta el a kaland ártatlan illúziójával, meg persze példaképpel is.
A hatvanas évek múltával Zenthe Ferencet elkerülték a jelentősebb filmszerepek, s csak az 1983-as remek Jób lázadásában nyílt módja bizonyítani azt, hogy arca megtépázott öreg zsidóként legalább annyira hiteles, mint amilyen ifjú zeneszerzőként, pilótaként vagy kuruckapitányként volt. Ha bánta is a filmszerepek elmaradását, nem mutatta, annál is kevésbé, hiszen mindvégig elsősorban színházi színésznek tartotta magát. Hétévnyi vidéki színészkedést követően, 1952-ben szerződött a Madách Színházhoz, s mindhalálig ki is tartott választott társulata mellett. A Madách Színházban évtizedeken át valódi, zabolázhatatlan színészóriások között kellett bizonyítania, hiszen egy színpadon mozgott Pécsi Sándorral, Kiss Manyival, Márkus Lászlóval vagy épp az ugyancsak 1952 óta tag Psota Irénnel. És Zenthe bizonyított, mert jóllehet a Madáchban sosem ő volt a sztár, hamar megbízható, jó színész vált belőle, afféle nélkülözhetetlen csapatjátékos, aki nagy ziccerek nélkül is észrevehetővé tudta tenni magát. Ha kellett, föladta a poént, s ha úgy hozta a szereposztás, beérte néhány mondattal is. Kicsit színészi önmagát adta akkor is, amikor Gált, az örökös másodhegedűst játszotta Molnár Ferenc Játék a kastélyban című pazar színházi anekdotájában valamikor a nyolcvanas évek közepén. Gál zsörtölődve, de fegyelmezett alárendelődéssel tűrte életfogytig társszerzője, az ötletesebb Turai elménckedéseit, Zenthe Ferenc pedig a színészi alázat mintaképeként segítette át estéről estére az akkor már halálos beteg Márkus Lászlót szerepének buktatóin, mind gyakoribbá váló nyílt színi memóriazavarain.
*
Idős korának legemlékezetesebb szerepét egy kétségtelenül hanyagmód összegányolt televíziós sorozatban játszotta, amely mindazonáltal új tápot adott jól megérdemelt népszerűségének. Elpusztíthatatlan kedélyével és derűs tekintetével Zenthe Ferenc lakótelepi nyugdíjasként is pátriárkai bölcsességet sugárzott magából, s ezt a lenyűgöző hatást a szájába adott, panelelemekből összerótt mondatok sem tudták lerontani. Csak egyetlen hatalmas baj volt vele: bizony, nem igazán hasonlított egyik idős falszomszédunkra sem, nem hasonlított az istennek se! Mert morgolódó Taki bácsikkal tele lehetett ugyan az ország, de a szeretnivaló öreg Zenthe Ferencből csak egy volt. Most pedig vesztünkre már az az egy sincs többé!
