"Csak rutin és előítélet a mostani színház. Ha felgördül a függöny, és ezek a nagy tehetségek, a szent művészet papjai, egy háromfalú szobában, esti világításban azt utánozzák, hogyan esznek, isznak, szeretnek, járnak az emberek, hogyan hordják a kabátjukat; ha e bárgyú jelenetekből és mondatokból morált iparkodnak kicsikarni - azt a házi használatra szánt, közérthető, sekélyes morált; ha ezer változatban mindig ugyanazt, ugyanazt és ugyanazt tálalják elém - akkor én menekülök és menekülökÉ Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi."
(Csehov: Sirály)
Az európai színház legutóbbi 110 évének nagyjai egytől egyig követték Csehov teremtményét, Kosztya Trepljovot. 'k a nagy menekülők: Sztanyiszlavszkij, Mejerhold, Craig, Brecht, Artaud, Brook, Wilson, Mnouchkine, Grotowski, Barba. A sekélyes morál elszánt ellenségei, a bárgyú konformizmus bátor kritikusai, az unott formák szétrobbantói.
Szerencsésebb országokban mára az ő követőik alkotják a helyi színházi világ egy jelentős szegmensét. Magyarországon ők struktúrán kívüliek. Szebb szóval alternatívok.
'k találkoztak tizenhatodszor Szegeden.
*
Az alternatív színház (nevéből és kiszorított helyzetéből adódóan logikusan) sokáig a hivatalos színház ellenében fogalmazta meg önmagát. A 16. THEALTER számomra legfontosabb tanulsága az, hogy ez a helyzet megszűnt. A mai legjobbak - Pintér Béláék, a Hólyagcirkusz, az Andaxínház és hát persze a korábbi fesztiválokon fellépő Krétakör - már nem akarnak antitézis lenni. Egyszerűen olyan színházat csinálnak, amit jónak tartanak. Nem akarnak megfelelni semminek és senkinek, csakis saját maguknak. Belülről vezérelt, szabad emberek önként vállalt fegyelemben dolgoznak, általuk választott társakkal alkotnak csapatot. Nincsenek hátsó szándékaik a színházzal.
Ezért minden mozdulat, minden gesztus hiteles - még a gyengécske előadásoknak sincsenek kínos, hazug pillanatai. Mindenkit lehet szeretni.
Ez a szabadság sugárzik ki az arcokra is, tessék körülnézni.
*
Kosztya persze felfogható szimpla kamaszlázadónak is. Szembefordulása a felnőtt világ puszta tagadása, ő még nem alakította ki saját szuverén világképét, csak Arkagyina és Trigorin ellenpontjaként tudja megfogalmazni önmagát.
Nem arról van-e szó az alternatívok esetében is, kérdezték a hivatalos színházak szócsövei évtizedeken át, hogy mindössze a befutott, sikeres színházak iránti irigység táplálja őket? Hogy minél hangosabb, zajosabb NEM-et mond valaki, annál sikeresebb a szubkultúrában?
Mint minden rágalomban, ebben is van valami. Mindenhol vannak epigonok; le lehet venni az avantgárd játék legfeltűnőbb elemeit (feszített izomtónus, artikulálatlan üvöltés, genitáliák, vér stb.); még egyszerűbb beszerezni a külső kellékeket (Paál Isti-csizma, Cseh Tamás-kalap, revolver, kevert, fekete címkés cseresznyeÉ). Láttunk mi már két hónapnyi tréning után készült mozgásszínházi forradalmat, Artaud-val, Zadekkal beetetett rajongó tiniketÉ A dilettáns epigon ugyan egy kalap alá veszi magát Zadekkal (őrült beszéd, tehát van benne rendszer), a konzervatív kritika pedig Zadekékat és a többieket azonosítja a lila dilettantizmussal (őrült beszéd, tehát nem lehet benne rendszer), de nem nehéz belátni, hogy mindkettő ostobaság.
*
A fesztivál legüdítőbb nóvuma számomra éppen a komor kosztyai gőg hiánya, nincsenek (na jó: alig vannak) elfehéredett ajkú hitvallók, magabiztos világmegváltók. Lelkesen égő szemek vannak - de ez kiegészül az (ön)ironikus félmosollyal. Ami szerencsére elveszett, az a saját igazság kizárólagosságába vetett feltétlen hit.
Korábbi amatőr- és alternatív fesztiválok legkarakteresebb figurái a karizmatikus, súlyos sámánok voltak. Ma a klasszikus szereplő a clown. Sőt a clownduó - négy változatban is: Priznic, Vol Plané, Jack és Joe, Oleg és Peró. Meg a sok clown a Hólyagcirkuszban, a TÁP Színházban.
'k voltak a kedvenceim.
Mert nemcsak az univerzum tragikus mélységeivel szembesítenek minket, hanem a sekélyességével is. Egyszerre láttatják a dolgok színét és a fonákját. Nem a sírás helyett, hanem amellett röhögtetnek. Nézz rá például Oleg Zsukovszkij arcára - látsz benne mindent.
Erre az oda-vissza játékra építenek Pintér Béláék is. Könnyű nekik: ők kitaláltak egy olyan nyelvet, amelyben a megemelt, távolságtartó stilizáció és az erős érzelmi jelenlét nem kizárja egymást, hanem felerősíti (Brecht vagy Sztanyiszlavszkij helyett Brecht és Sztanyiszlavszkij).
A Vol Plané zseniális színészei (Alexis Moati és Jerőme Beaufils) is ezt a kettősséget aknázzák ki, csak míg Pintéréknél a stilizáció fő eszköze a beszédmód, a tánc és az ének, addig ők akrobatikus mozgással, aprólékos gondossággal megkomponált gesztusokkal, a tárgyakhoz való abszurd viszonynyal érik el a távolságtartást.
A TÁP csetlés-botlásának csúcspontjain (Keresztes Tamás, Kovács Lehel, Kamarás Iván és Tamási Zoli jeleneteiben) pedig olyan - blamázsnak álcázott - gátlástalan feltárulkozást láthatunk, olyan erős színházi pillanatokat, amilyenre a kőszínházi lélekbúvárok hosszú évekig várhatnak - gyakran hiába.
Hozzájuk képest az artaud-i kegyetlenség ellenpontozás nélküli alkalmazása hidegen hagy; még akkor is, ha azt olyan artisztikusan, erősen, pontosan teszik, mint Urbán András szerbiai társulata.
*
Ha valakinek a családjában felül van reprezentálva a gender studies, akkor annak kötelessége beszélni arról, mennyire férfiközpontú ez a világ is. A föntebb fölsorolt négy bohócpárosban nyolc férfi van. A TÁP másfél tucatjából három a nő. Jó, a koncerteken dominálnak a nők vezette zenekarok - de akkor is! Még a női rendezők is pasikat küldenek előre.
*
Ha egy alter szabadcsapatnak kis szerencséje van, időt, lehetőséget kap képességei kifejlesztéséhez, és akkor (belső kohéziója, fegyelme, szakmai alázata és újra: szabadsága révén) bizony leiskolázza az ún. kőszínházi profikat - lásd a Krétakör és Pintérék sikereit a POSZT-on. És nem feltétlenül azért, mert tehetségesebbek náluk, hanem mert töredéknyi pénzből is sokkal jobb alkotói (nem működési, alkotói!) feltételeket teremtenek, mint a nagy repertoárszínházak.
Nem véletlen, hogy elindult az áramlás visszafelé is. Nemcsak az alternatívok válnak professzionálissá, a profik is egyre gyakrabban szeretnék kiélvezni az alternatív lét szabadabb légkörét: Vajdai Vilmos Katona-béli csapata a TÁP-ban, Hajduk Karcsi az Andaxínházban, Gőz István és Kövesdi László Szabó Réka társulatában, vagy a Krétakörből Csákányi Eszter, Gyabronka József.
Drámai tagozatos tanítványaim is egyre gyakrabban látják be: nem a színi pálya a lényeg (kőszínházban, havi fixért, alkalmazottként várni a rendezőt, aki fantáziát lát benned): hanem színházat kell csinálni. Ehhez persze kell egy csapat.
H
Ha már belekezdtünk a Kosztya lelke-alternatív színház metafora taglalásába, akkor ne legyünk restek.
Egyik kedvenc elméletem szerint kétféleképpen lehet elbliccelni a felnőtté válást. A könnyebbik az, ha eleve nem is ambicionáljuk, benne maradunk a régiben, úgy ahogy van, elutasítjuk a felnőtt kócerájt. A másik meg, ha színleg felnövünk, de mivel minden kérdésben alkalmazkodunk az úgynevezett realitásokhoz, mindig pontosan azt tesszük, amit elvárnak tőlünk, sikerül megóvnunk magunkat a valódi döntések felelősségétől. Valóban felnőttnek az tekinthető - így a teória -, aki képes megtalálni az egyensúlyt saját személyes szükségletei és a lehetőségek között. Aki nem utasítja el a valóságot, de nem is veszíti el magát benne.
Metaforánkban - ugye világos - a két pólus a meg nem értett önsorsrontó zseni egyfelől, a bulvárcímlap-, talkshow-sztár üdvöske másfelől.
Kosztya meg, a mi Kosztyánk, nos, ő a felnőtt.
ikerfesztiválok
A szegedi MASZK Egyesület (Magyarországi Alternatív Színházi Központ) az 1991-es megalapítás óta változatlan alapcéllal rendezi a THEALTER-t: független, kísérletező, a színházi munkát és műhelygyakorlatot életformaként választó, de a hivatásos, állami vagy kommersz magánszínházi struktúrán kívül álló alkotókat lát vendégül, elsősorban Dél- és Kelet-Európára koncentrálva - eddig 27 ország több mint 130 színháza mutatkozhatott be Szegeden, több közülük első ízben Magyarországon.
Az Alternatív és Független Színházak Szövetsége 2003-ban döntött úgy, hogy az addig évente Pesten zajló alternatív szemlét (SZASZSZ - XII. Alternatív Színházi Szemle) a THEALTER társfesztiváljaként rendezi.
Az ikerfesztivál költségvetése 2004-ben 22 millió forint volt, tavaly 26 millió, idén 36 millió. Ebből az összegből csak 6,5 millióra van 2008-ig érvényes szerződés a szegedi önkormányzattal, a további költségek fedezetét a két szervezet évente újra benyújtott pályázatokból nyeri - vagy nem nyeri. A fantasztikus légkörű, de katasztrofálisan ellátott Régi Zsinagógán kívül minden játszóhelyet bérelnek, akárcsak a színpadi infrastruktúrát. A költségvetés nagy részét így a fizikai helyszín biztosítása teszi ki.
Július 17. és 23. között 4 fő és több alkalmi helyszínen több mint 40 program zajlott. Szakmai kísérőrendezvényként kísérleti bábelőadásokat, fotókiállításokat, mozgás- és fotós workshopot, nemzetközi kritikusszemináriumot és szakmai beszélgetéseket is rendeztek. A szegediek naponta láthattak színházi filmeket, utcaszínházi előadást, éjszakánként pedig koncerteket. A fesztivál ingyenes lapjából, a THEALTER Rádióból és a www.thealter.hu-n vezetett napi blogból is képet nyerhettek az érdeklődők a hangulatról, a háttérről.
