Könyv

Két éven át rendes hisztéria övezte a Frankfurti Könyvvásárra való felkészülésünket - hogy tehát október 13-18. között mi leszünk a világ legnagyobb ilyen rendezvényének középpontjában -, a célegyenesbe érve azonban a külső szemlélőt egyre inkább a normalizálódás tényeivel tömik a szervezők. Hogy a múlt heti sajtótájékoztató Gundel-falatjairól és minőségi borairól ne is szóljunk.

Idén áprilisban Kell-e kultúrát közvetítenie a televíziónak? címmel rendezett a Teleki Alapítvány Budapesten médiakonferenciát. A kérdés provokatív jellege és tartalmi sugallata, azon túl, hogy bármely kulturális területen dolgozó szakembert érzékenyen érint, arra a bizonytalanságra utal, ami nemcsak az utóbbi évtized szűkebb kulturális médiapiacát, hanem a kultúra jelenlegi magyarországi helyzetét is jellemzi. Szükség van-e egyáltalán kulturális műsorokra a televízióban? Ha igen, milyen "szervírozást" igényel a magas és az alternatív kultúra ebben a rapid szellemi, mentális paradigmaváltásban, ami a kilencvenes évek világfalujának magyar dűlőjén zajlik? Levonhatók-e a médiapiac fogyasztói ítéletéből a kulturális műsorokra és a kultúrára vonatkozó messzemenő következtetések?

Valószerűtlenül vékony, animált nőfigura veti magát a Lido hullámaiba, mely persze a csupa nagybetűs MOZI zavaros, partjanincs óceánja. Az idei, 56. Velencei Filmfesztivál logójának sellője azonban nagy biztonsággal talál rá arra a néhány ázott filmkockára, amire a száz éve tartó filmáradatból egyáltalán emlékezni érdemes. A decensül kivitelezett emblémafilm arról is szól, hogy ha valakik, hát a velencei szervezők és zsűrorok - már csak a fél évszázados rutin okán is - igenis kipecázzák az egyre dagadó celluloidóceánból a filmértékeket.

Az elmúlt hetekben szó szerint utcára penderítették, majd szavakban kistafírozták a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratot. A nadrág két szára: a galádságot a lap által használt helyiség tulajdonosa követte el, a gáláns adakozó pedig a minisztérium.

Merthogy semmi alku. Minden kérdés, ha elég messzire görbül, megdönti önmagát. Na, tya.

A több mint fél évszázada az Egyesült Államokban, Philadelphia közelében élő, magyar származású John Lukacs történészprofesszor legújabb könyvében új műfaj megteremtésére tett kísérletet. Könyve nem történetírás és nem szépirodalom, nem regény és nem is esszé, hanem - Lukacs saját szavaival élve - "történelemmel átitatott irodalom".

Nem tudom, milyen lenne (bár Szpérót "kicsiny sasmadár"-nak becéztük)

A Mai Manó Fotógaléria kiállításán Reismann János harminc szépen kidolgozott fotója látható a hatvanas évek Budapestjéről. A nem különösebben eredeti zsánerképek láttán úgy tűnik, ez a bemutató sokkal inkább egy újabb vonaljegy a "budapesti retróra", mint tisztelgés Reismann János előtt.

Emir mindig is a Narancs kedvencei közé tartozott, sokszor és meglehetősen bő terjedelemben foglalkoztunk viselt dolgaival. Vizsgálódásaink szempontjai meglehetősen szerteágazók, ám roppant szigorúak voltak. Közelítettünk már hozzá geopolitikailag éppúgy, mint érzelmi síkon, noha gyakran esett szó filmjeiről is. Nevéhez kapcsolható egy gyakorta és nem minden él nélkül idézett fordulatunk is, mely a "húzzon" szóval kezdődött. Nos, mára a napnál is világosabb: nem húzott, sőt. Íme itt van a honi mozikban újabb nekiveselkedése, mely a forgalmazás keresztségében a Macska-jaj címet kapta. Ennélfogva nincs más hátra, ismét a mozi felől kell nekiszaladnunk. Ha ez most sem megy érzelmek és geoizé nélkül, akkor már szinte biztos: csakis ő tehet mindenről.

Elég közérthető leszek? Mostantól fogva csak az lesz, ami velem tényleg volt.

1962-ben 92 mozi működött Budapesten. Harminc évvel később már csak 40. Ma pedig? Le se kell venni a cipőjét annak, aki a Snoblesse oblige rovat vetítőhelyeit megszámlálná. De mi számít manapság mozinak?

Ottlik azt írja az általam (na, ki az, persze) továbbra is nélkülözhetetlenül fontos műnek (marhaság a "remekmű" szó, nem?), belélegezhető akárminek tartott könyvében (Hajnali háztetők; és mondom, mi van, ha ez és a Próza a két főmunkája): nem ártana, ha régi képek, mittudommi hogyishíjjákokról (Gioconda, Edgar Allan Poe, Ambrose Pierce, folytassa más is) fennmaradt volna némi Technicolor 3 D filmkocka.

Olyan fix helye volt a 90-es évek kortárs képzőművészetének a Bartók 32 Galéria, hogy az ember hajlamos csak a hiányára felkapni a fejét. Ez egy pontatlan mondat. A galéria ugyanis még létezik, de félő, kortárs képzőművészetet nem érdemes benne keresni a belátható jövőben.

Született július 14-én, 1939-ben; köszöni, prímán tartja magát, hatalmas koncerttel ünnepel a legnagyobb prágai sportcsarnokban. Magyarországon dalait kevéssé ismerjük (tán csak az egy szem Lady Carnevalt), személyét annál inkább. Karel Gott, a híres énekes egy furcsa kor egyedülálló szimbóluma. Furcsa kor, furcsa vidék, ahol minden másképpen volt, ahol gyorsabban használódtak az emberek, s lassabban múltak az évek, ahol csehszlovákul szólt a rock ´n´ roll. A mi korunk és a mi lakóhelyünk, alighanem csupán a tehetségén múlott, hogy nem Korda Györgyből lett ily kínosan sokatmondó ikon.