Magyar Narancs: Miért éppen Szerb Antal?
Havasréti József: Szerb régóta érdekel, kisebb írásokat publikáltam már róla. Végül 2009-ben merült fel, hogy szülessen egy monográfia. Közösen pályáztunk a kiadóval, így kaptam alkotói támogatást. Szerb fontos alakja és szimbóluma a magyar irodalmi kultúrának, viszont csak egyetlen átfogó könyv olvasható róla. Poszler György 1973-as monográfiája adatokban gazdag munka, de a marxista irodalomtudomány hegemóniája közepette íródott; egyrészt a szemlélete avult el, másrészt a mai olvasó számára túlzottan apologetikus.
MN: Milyen az ő szerepe a kánonban? Mennyire viszonyulunk kultikusan a szépíróhoz, illetve az irodalomtörténészhez?
| ||
HJ: A szépíró Szerb Antal jóval népszerűbb. Regényeit újrafordították, ezek nemzetközi irodalmi színtéren is eredményeztek valamekkora sikert. Az életmű tudományos részei iránt kisebb az érdeklődés: Szerb 20-30-as évekbeli munkássága és a mai irodalomtudomány között akkora a távolság, hogy nem tudja inspirálni ezt. Az államszocializmus évei alatt Szerbet mint irodalomtörténészt figyelmen kívül hagyta a tudomány, e kimaradást nehéz ellensúlyozni. Az irodalmi kanonizálhatóság szempontjából nem olyan kiemelkedő figura, de érdekes irodalmár: nagyon eredeti, sokszínű életművet hozott létre.
MN: Irodalmi kaméleon, örök bölcsész - hogy működött ez a saját magának felépített szerep?
HJ: E kifejezéseket Szerb Antal használta önmagával kapcsolatban. Rengeteget olvasott, az irodalomnak élt, a könyvemberek jellegzetes tulajdonságaival. Félénk és életidegen személyiség volt, a napi problémákat és élethelyzeteket is olvasmányain keresztül fogta fel és értelmezte, úgy gondolt saját magára is, mint afféle könyvre. Az írásait is erősen átszövi a könyv és a könyvtár kulturális szimbolikája.
MN: Említetted, hogy Szerb távol áll a mai irodalomtudománytól, de a Magyar irodalomtörténetben (MIT) sok mainak mondható szempontot figyelembe vesz, mint például a médiumok története vagy épp a tudásszociológia.
HJ: Ez a két leginkább aktualizálható szempont. Szerb olyan tudományos környezetben alkotott, amelynek bizonyos vonatkozásai a modern médiaelméletek szempontjából nagyon korszerűek. Thienemann Tivadarral, Zolnai Bélával, Marót Károllyal, Hajnal Istvánnal egyetemben erősen foglalkoztatta, hogy a kultúrát és az érzékelést mennyire határozzák meg a domináns médiumok. De a tudás társadalmi meghatározottságának gondolata ennél sokkal jobban átszövi az életművet, nagyon korszerűnek hatnak az ide vonatkozó kérdésfeltevései: egy irodalmi műalkotást mennyire határoz meg a társadalmi környezet, amelyben megszületik. Ez a kutatókat, közönséget egyaránt érdekelheti.
MN: Kritikaként szokták említeni, hogy társadalmi osztályok szerint tagolta az irodalmat - a marxista jelzőt is ráhúzták -, ugyanakkor a népi kultúrát leértékelte. Hogy kezeli ezt a recepció?
HJ: A Szerb-életmű megértésének kulcsmozzanata, hogy volt Szerbben valamilyen furcsa kettősség: az elméleteket könnyedén kezelte, csupán azt alkalmazta belőlük, ami épp neki tetszett. Ugyanakkor jellemezte valamiféle doktrinerség is: néha beleszeretett bizonyos koncepciókba, és ezeket erőltette mindenen keresztül. A MIT-ben megjelenő szociológiai korszakolás igénye egyébként az Erdélyi Helikon pályázati felhívásában is szerepelt, Szerb pedig erre írta művét. Szerb a marxizmus alapelemeivel tisztában volt, ezt olvasmányai is bizonyítják, de magát a gazdasági determinációt mint a marxista történelemfelfogás alapelvét A királyné nyakláncában egyértelműen elutasítja. A kommunizmus éveiben Szerb mentegetésére mondogatták, hogy noha szellemtörténész volt, akire mindenféle irracionalista elméletek hatottak, azért nézzük meg a MIT-et, mely már-már marxista koncepciót érvényesít. Ez persze erős túlzás. Thienemann Tivadar, aki Szerb munkatársa és barátja volt, kicsit ironikusan azt is mondta, hogy íme: Szerb Antal harminc évvel megelőzte a szocialista irodalomtudományt. Ami a népi és arisztokratikus kultúra szembeállítását illeti: ezt Szerb arra használta, hogy a népi, illetve népieskedő irodalommal szembeni, alapvetően ízlésbeli ellenérzését kifejezésre juttathassa. Fontos látnunk, hogy Szerb kifejezetten polgári-középosztályi képződménynek tartotta az irodalmat, a "népi őstehetségek" felbukkanását és divatját kételkedéssel fogadta.
MN: Annak ellenére azonban, hogy erős Szerbnél az elitkultúra tisztelete, a kevesek által hozzáférhető tudás eszményítése, a fesztelen, könnyed hangnem a tudományos írásait is jellemzi.
| ||
HJ: Szerb szövegei többnyire erősen ironikusak, másrészt sok metaforikus-szimbolikus eszközt használt irodalomtudományi gondolatainak megfogalmazása során is. A popularizáló, könnyed hangot a MIT megírása közben programszerűen formálta ki. Óriási sikert aratott a könyv, és Szerb a pálya további részében is ezt a hangvételt próbálta érvényesíteni. Egyéni fogalmazásmódja a puszta olvashatóságot valóban segíti - úgy érezzük, valami egészen szórakoztató szöveget olvasunk, jól megfogalmazott, világos gondolatokat -, ugyanakkor az érthetőséget nem mindig könnyíti meg, mert a gondolkodásmódja nagyon csavaros. Sokszor nem tudjuk megnyugtató bizonyossággal rekonstruálni, hogy valójában mit gondolt az adott témáról. Szerette a kétértelműséget, törekedett arra, hogy nyitva maradjanak egyes kérdések.
MN: Szerb úgy szól populárisan, hogy közben komoly tudományosság van mögötte. Sokszor előkerül a panasz, hogy a mai irodalomtudomány kevéssé szólítja meg az átlagolvasót, a bölcsészettudományok elszigetelődnek.
HJ: Szerb kora óta a magyar irodalomtudomány erősen professzionalizálódott. Az e keretben létrejött szövegek érthető módon inkább azoknak érdekesek, akik benne vannak ebben a céhben. Lehet azt mondani, hogy Szerb esetében nem így volt, de ez a bölcsészproblémától független. A közvélekedés elképzel egy bölcsészfigurát, amelynek Szerb is valamilyen mértékben a szimbólumává vált. Hogy mi a bölcsész, és szükség van-e napjainkban bölcsészekre - e kérdésfelvetések szerintem egy ostoba retorikának a foglyai. E retorikában nagyon általános értelemben vett hatalmi szempontok fogalmazódnak meg. Az irodalmi kultúra és az ennek alapján meghatározott embereszmény valóban háttérbe szorul. Ezzel kapcsolatban sem optimista, sem pesszimista nem vagyok: ezt egyszerűen tudomásul kell venni. Persze nem tetszik, amikor ez együtt jár tudományos gyakorlatoknak vagy őket képviselő személyeknek a lekezelésével, vagy azzal, hogy a tudománypolitika képviselői azt hangoztatják, hogy "a bölcsészek" nem állítanak elő gyakorlatilag hasznosítható értékeket. Azt magyarázni valakinek, hogy a világ nem csak materiális értékekből áll, fölösleges, mert evidens. Ha ezt valaki nem képes tudomásul venni, nem azért teszi, mert nincs kellően felvilágosítva, hanem azért, mert emberi identitása ennek tagadásán alapszik. Ezen nem lehet változtatni.
MN: A monográfiád egyszerre kíván szólni a szakmai közeghez és az átlagolvasóhoz is?
HJ: A kiadó ennél sokkal közérthetőbb könyvet szeretett volna, de aztán elfogadták így, nem erőltették, hogy változtassak rajta. De nem is éreztem szükségét annak, hogy demonstráljam, mennyire vagyok jártas az irodalomelméleti terminológiában.
MN: Foglalkozol Szerb Antal zsidóságával is. Mennyire koherens Szerbnek, illetve a recepciójának a zsidóságáról alkotott képe?
HJ: Szerb önmagáról a nyilvánosság felé megalkotott képében, tehát írói imázsában nincs szerepe a zsidóságának. Más kérdés, hogy a Szerb által művelt, a modernitás iránt elkötelezett és a legdivatosabb irányzatokhoz vonzódó "nagyvárosi" irodalmat a zsidósággal szemben ellenséges kritikusok-olvasók valamiképpen "zsidósnak" tekinthették. A MIT korabeli, konzervatív kritikusainál is megjelennek olyan szólamok, miszerint a fesztelen hangvétellel, a gúnyos iróniával Szerb megbántja a nemzeti öntudatot, s hogy ez a tiszteletlenség esetleg a származásából adódik.
MN: A könyv betiltása is ebből fakadt?
HJ: Igen, Palló Imre nyilas parlamenti tisztviselő kezdeményezte 1942-ben. Szerb zsidó származása mellett Palló és a nyilas sajtó fő érve az volt, hogy irodalomtörténete gúnyosan, tiszteletlenül ír a nemzeti irodalom nagyságairól, és emiatt alkalmatlan arra, hogy a magyar tanulóifjúság a kezébe vegye a könyvet.
MN: Szerb a politikai világkép irodalombefolyásoló szerepétől elhatárolódik, elítéli a nacionalista irodalomtudományt. Ez egy olyan kérdéskör azonban, amivel nemcsak ő, hanem a mai irodalom is szembesül.
HJ: Szerbnek a nemzeti identitás kialakulását szolgáló irodalmi kultúrával nagy baja nem volt. Irodalomszemléletét meghatározta a német romantika öröksége, mely szerint az irodalom és a nyelv azonos a nép lényegével. Ugyanakkor Szerb elutasította, hogy a nacionalizmusból kizárólagos kulturális mérce legyen; a nacionalista irodalomszemlélet korlátolt, leegyszerűsítő voltával vitatkozott. Ezek a Szerb-korabeli viták sajnos visszaköszönnek. Valóban zajlik egy olyan folyamat, amely az élő, kortárs kultúrát nemzeti alapokra próbálja helyezni; megint ideologikusan, erőszakosan, leszűkítően, úgy, ahogy a Horthy-korszak kultúrpolitikája megvalósította. Jelenleg, amikor a kánonnak valamiféle kultúrpolitikai felülvizsgálata zajlik, és próbálnak új szerzőket beemelni, olyan problémák merülnek fel, amelyek ellen Szerb is küzdött. Most úgy tűnik, hogy a kultúrpolitika nacionalizmusával szemben a kortárs irodalomtudomány képes távolságot tartani. Az irodalomban persze megfigyelhetők törekvések, melyek próbálnak eleget tenni a "nemzetpolitikai" elvárásoknak, de ezt nehéz kultúrpolitikai utasításra megvalósítani. Egyébként a nacionalista felfogás napjainkban érdekes módon olyan fokú művészi konzervativizmussal párosul, hogy a frissen lélegző kultúrába bekapcsolódó értéket nem tud létrehozni.
| ||
MN: Szerb regényei - A Pendragon legenda, az Utas és holdvilág - egyensúlyoznak a populáris kultúra és a szépirodalom között. Hogyan lehet e kettősséget értelmezni?
HJ: Szerbtől a környezete mindig valami komolyabb irodalmat várt. ' viszont vonzódott a populáris zsánerekhez, ezeket a saját céljaira használta fel. Regényeit tudjuk úgy olvasni, mint kísértethistóriát, kalandregényt, krimit vagy - a VII. Olivér esetében - szélhámosregényt. Az Utas és holdvilág összetettebb, de azt is felfoghatjuk lektűrnek. Noha leginkább Proustot és Márait eszményítette, hozzájuk hasonlóan árnyalt, kidolgozott szöveget létrehozni voltaképp ideje sem volt. Megfeszített munkatempó szerint dolgozott, az írást be kellett illesztenie a tanári munka, a fordítások, az újságírás közé. Mindegyik regényét nagyon rövid idő alatt írta meg, kevés átdolgozással.
MN: Egymáshoz közeli időpontban jelent meg két népszerű műve, az irodalomtörténet és A Pendragon legenda. Most te is szinte egyszerre publikálsz monográfiát és regényt...
HJ: A regényem már majdnem kész volt 2009-ben, amikor a Szerb-monográfiával elkezdtem foglalkozni. Véletlenül alakult úgy, hogy mindkettőt szinte egyszerre tudtam leadni a kiadónak. Az én szememben ez két teljesen különböző dolog. Szerb irodalmi pályájával az esetemet azért sem lehet összehasonlítani, mert ő mindig szépírónak készült, a pályafutása párhuzamos volt a tudományossal, noha nem tudott beilleszkedni az akkori akadémiai életbe, mindig outsider volt. Nekem későn jelent meg ez a regényem, mikor hozzáfogtam, már túl voltam azon az életkoron, amikor regényeket kezdenek írni. Előtte pedig nem írtam semmiféle szépirodalmat.
MN: Az Űrérzékeny lelkek is zsánereket idéz, ehhez járul rengeteg kulturális utalás: Huxley, Burroughs, Pynchon, Hajas Tibor, Bowie...
HJ: Sok szempontból könnyebb helyzetben voltam, mint Szerb, mert napjainkra a különböző kulturális regiszterek és zsánerek határai könnyen átléphetővé váltak. Már nem kell ehhez semmiféle merészen újító gesztus. A mai irodalomban ez elterjedt és elfogadott módszer, afféle irodalmi köznyelv lett. Ahhoz, hogy lélektani vagy társadalmi regényt írjak, vagy formai kísérletezést valósítsak meg, nem volt bennem indíttatás. Mondhatnám, hogy játéknak vagy kísérletnek szántam, de ezzel ideológiát gyártanék hozzá. Valójában passzióból írtam, csak ez némiképp nyeglén hangzik. Szerencsére kiadták.
