Tigrise van – Kázmér és Huba útja a csillagokig

Az öntörvényű kisfiú és filozofikus hajlamú plüsstigrisének története egyike az amerikai képregénytörténet legkedveltebb képsorainak. Kázmér (az eredetiben Calvin) és Huba (Hobbes) világlátása egyszerre görbe tükör, illetve olyan hintázás a fantázia és a valóságos világ közt, amelyre tényleg csak egy kisgyerek és egy plüsstigris képes, akik ráadásul két eléggé fajsúlyos filozófusról kapták a nevüket. Nemhiába érdemelte ki tehát alkotójuk, Bill Watterson a februárban rendezett Angoulême-i Képregényfesztivál nagydíját. A francia Angoulême-ben tartott rendezvény ráadásul az egyik legnagyobb nemzetközi képregényfesztivál (ennél csak a tokiói Comiket nagyobb), a zsűri által kiosztott elismerés pedig tulajdonképpen életműdíjként is felfogható. A képregény szerencsére 1990-től már magyarul is olvasható: elsőként a Képregény Koktélban, a Tiszta Diliben, a Garfieldban és a Metropolban jelent meg; fordítója Nikowitz Nóra; a gyűjteményes köteteket pedig a Vad Virágok Könyvműhely gondozza 2007-től.

Kázmérlabda

A képsorok alapja egyfajta Kázmér-nézőpontú, félig gyermeki, félig felnőttvilág bemutatása. Kázmér, aki az eredetiben (az eleve elrendeltetés eszméjét kihangsúlyozó) Kálvin Jánosról kapta a nevét, a leginkább életrajzi ihletésű figura, elsősorban ő az író szócsöve. Huba (Hobbes – akinek a nevét egy 17. századi filozófus, a szabad akaratot a biológiai kötöttségek miatt megkérdőjelező Thomas Hobbes ihlette), egészen más filozófiai álláspontot képvisel, mint a folyton rosszban sántikáló, nagyszájú Kázmér. Watterson egyszer azt nyilatkozta, hogy Huba a pozitív tulajdonságait, Kázmér a fellengzősségét vette át. Ráadásul ne felejtsük el, hogy a szereplők nagy része számára Huba pusztán egy plüsstigris, emberi tulajdonsággal rendelkező önálló lénynek csak Kázmér látja.

Ez a gyermeki szemlélet, a fantázia szabadságának világa az egyik alappont Wattersonnál, nemcsak Huba létét, hanem a Kázmér játékos képzelődéseibe rejtett stílusparódiákat is tekintve. A humor másik forrása, és a történet működőképességének kulcsa pedig a két szereplő ellentétes jellemében és egymás cselekedeteire adott reakcióiban rejlik. Egyedül egyik sem állná meg a helyét igazán. Éppen ez a siker kulcsa és a képsorok különlegessége: Watterson nem a viccre, hanem a jellemekre koncentrál. A két bajkeverő ráadásul sokszor meglepő komolyságú dolgokról értekezik: ilyen a jó és a rossz, az emberi természet vagy éppen a halál kérdésköre. Mindebben pedig ott vannak a gyermeki világ meglátásai, a fantázia és a szatirikusan kifacsart világmagyarázatok. A kisfiú egész világát és jellemét jól jellemzi, hogy kihúzza magát a közösségi játékokból, és az egyetlen sport, amit a tigrisével játszik, az úgynevezett kázmérlabda. A játék egyetlen logikai eleme a rendszertelenség: a szabályok menet közben születnek, tetszés szerint választhatók; a játék célja nem a győzelem, hanem az öröm és szórakozás, vesztes pedig nem lehet. A rendet teremtő szabályok ezért a kázmérlabdában fölöslegesek – akárcsak a kisfiú világában.

„Saját éretlenségem”

Bill Watterson

„Kázmért a saját éretlenségem kifejezésére használom, hogy fenntartsam magamban a kíváncsiságot a világ iránt, hogy nevetségessé tegyem saját rögeszméimet, és hogy egyféle véleményt mondjak az emberi természetről” – írta Watterson, aki egyébként pályája kezdete óta a nyilvánosságtól elzártan él, és csak nagyritkán ad interjút egy-egy magazinnak. A politológiát végzett ohiói rajzoló először karikaturistaként, majd reklámrajzolóként dolgozott, nem túl nagy örömmel. Ahogy írják, hiányzott belőle a karikaturistákat működtető „gyilkos ösztön”. Így aztán egy sci-fi paródia, a Spaceman Spiff után megalkotta a kisfiú és tigrise karakterét, akik egy kósza képsor mellékszereplőiből avanzsáltak főszereplővé. 1985. november 11-én, öt évvel a két figura születése után jelentette meg a képsorokat az Universal Press Syndicate. A két pajtás egymásra találása ekkor 250 újságban látott napvilágot. Egy évvel később már a Detroit Free Press legolvasottabb képsora volt, folyamatosan jöttek a sikerek, a pozitív kritikai visszhangok, 1991-ben már 1800 amerikai lapban olvashatták a rajongók.

Az igény életre hívta a vasárnapi formátumot, amely a kötöttségektől mindig szabadulni vágyó Wattersonnak rengeteg új lehetőséget adott. A teljes lapot betöltő, színesben is megjelentethető részek ugyanis nemcsak több munkát, de nagyobb terepet is biztosítottak arra, hogy a képregényt valóban működtető karakterek jelleme, személyisége még inkább kidomborodjon. A Kázmér és Huba így aztán a negyedik legtöbb helyen közölt képsor lett a Peanuts, a Garfield és a Blondie után. Watterson pedig 28 évesen, az addigi legfiatalabbként elnyerte a National Cartoonists Society Reuben-díját, amelyet mindig az év kiemelkedő művészének ajándékoztak. Watterson az újságokkal, sajtóügynökségekkel folytatott folyamatos vitái után 1995-ben, tíz év, 2400 újságban való megjelenés és 3160 képsor után mondta azt, hogy itt az ideje befejezni. Úgy vélte, elmondott mindent, amit elmondhatott, innentől már csak önismétlésbe fulladna, s egy levélben közölte a szakmával, hogy befejezi a sorozatot. December 31-én jelent meg az utolsó kaland, és alkotójuk nem is tervez többet.

Wattersonnak alkotóévei alatt rengeteg küzdelme adódott a sajtóügynökségekkel. A határidőre teljesítés, a laptükör szerkesztése miatti helykényszer sokszor nyomasztotta. Olyan típusú íróként és rajzolóként dolgozott ugyanis, aki mindig pontosan ügyel a szóhasználatra, az időzítésre, és saját bevallása szerint igyekszik kihasználni a képsor mint médium sokoldalúságát és rugalmasságát. A kész rajzokat először mindig a feleségének mutatta meg, s csak ezután adta ki kezéből a már megjelentethető részeket. Legnagyobb vitája a licenc eladása és a vasárnapi képsorok elrendezése miatt volt mind a szerkesztőségekkel, mind a szakmabeliekkel. Utóbbi terén sikerült kiharcolnia, hogy új, szabadabb elrendezésű vasárnapi képsorok jelenhessenek meg, s emiatt akadtak is lapok, amelyek ezeket a hosszabb terjedelmű, színes történeteket nem közölték. Ez azonban csak a kisebbség volt, a sorozat népszerűsége így is töretlen maradt.

Néhány alkotótársa azonban sokat kritizálta amiatt, hogy ezekkel a „művészi allűrökkel” csak az alkotó, a sajtóügynökségek és az újságok közti amúgy is feszült viszonyt élezi. A másik kiadói problémát az az írói hitvallás jelentette, miszerint a licencelés rontja és sérti az eredeti művet. Így néhány, az újságok számára készül naptáron és apróságon kívül nem készülhettek Kázmér és Huba-termékek. A népszerűség persze megkívánta volna, így aztán beindult az illegális pólók és egyéb ajándéktárgyak gyártása. 1993-ban egy kaliforniai pólónyomó ellen nyertek pert, a leghíresebb illegális termék azonban egy 1994 körül megjelent lökhárítómatrica-sorozat volt. Ezeken azt látni, hogy Kázmér épp egy-egy számot vagy autómárkajelzést pisil le: a számok Nascar-versenyzők rajtszámaiként voltak feloldhatók.

Mindez persze a legkevésbé sem az volt, amit Watterson szeretett volna. Még rajzfilm sem készült a művekből, mert bár a szerző a rajzfilmet a képregény kiteljesedésének gondolta, mégis – talán jó érzékkel – úgy vélte, hogy a történetek varázsa elveszne a képernyőn. Mindössze egy dokumentumfilm készült Dear Mr. Watterson címmel. Gyűjteményes kötetek azonban szép számmal megjelentek (a legteljesebb angolul itt), sőt külön engedéllyel Linda Holmen és Mary Santella-Johnson Teaching with Calvin and Hobbes címen gyerekeknek szóló olvasókönyvet is megjelentethetett, noha ezt is csupán 2500 példányban, és kizárólag tanárok és oktatók között terjesztették. A képsorok eredetijeit Watterson az Ohiói Állami Egyetem Billy Ireland Képregénykönyvtár és Múzeumnak ajándékozta. A sorozat befejezése óta mindössze két interjút adott. Ezek egyikében arra a kérdésre, hogyan emlékezzenek az emberek a hatéves kisfiú és a tigrise történetére, csak annyit mondott: „Azt választanám, hogy úgy emlékezzenek rá: Kázmér és Huba, a világ nyolcadik csodája.”