Tigrise van – Kázmér és Huba útja a csillagokig

Két filozófus: egy hatéves kiskölyök és egy plüsstigris – nagyjából ez Bill Watterson képregénysorozata, a Kázmér és Huba. Watterson népszerű képsorai idén kiérdemelték az egyik legnagyobb nemzetközi képregényfesztivál nagydíját is. Összeszedtünk mindent, amit a legendás képregényről tudni kell.

Az öntörvényű kisfiú és filozofikus hajlamú plüsstigrisének története egyike az amerikai képregénytörténet legkedveltebb képsorainak. Kázmér (az eredetiben Calvin) és Huba (Hobbes) világlátása egyszerre görbe tükör, illetve olyan hintázás a fantázia és a valóságos világ közt, amelyre tényleg csak egy kisgyerek és egy plüsstigris képes, akik ráadásul két eléggé fajsúlyos filozófusról kapták a nevüket. Nemhiába érdemelte ki tehát alkotójuk, Bill Watterson a februárban rendezett Angoulême-i Képregényfesztivál nagydíját. A francia Angoulême-ben tartott rendezvény ráadásul az egyik legnagyobb nemzetközi képregényfesztivál (ennél csak a tokiói Comiket nagyobb), a zsűri által kiosztott elismerés pedig tulajdonképpen életműdíjként is felfogható. A képregény szerencsére 1990-től már magyarul is olvasható: elsőként a Képregény Koktélban, a Tiszta Diliben, a Garfieldban és a Metropolban jelent meg; fordítója Nikowitz Nóra; a gyűjteményes köteteket pedig a Vad Virágok Könyvműhely gondozza 2007-től.

Kázmérlabda

A képsorok alapja egyfajta Kázmér-nézőpontú, félig gyermeki, félig felnőttvilág bemutatása. Kázmér, aki az eredetiben (az eleve elrendeltetés eszméjét kihangsúlyozó) Kálvin Jánosról kapta a nevét, a leginkább életrajzi ihletésű figura, elsősorban ő az író szócsöve. Huba (Hobbes – akinek a nevét egy 17. századi filozófus, a szabad akaratot a biológiai kötöttségek miatt megkérdőjelező Thomas Hobbes ihlette), egészen más filozófiai álláspontot képvisel, mint a folyton rosszban sántikáló, nagyszájú Kázmér. Watterson egyszer azt nyilatkozta, hogy Huba a pozitív tulajdonságait, Kázmér a fellengzősségét vette át. Ráadásul ne felejtsük el, hogy a szereplők nagy része számára Huba pusztán egy plüsstigris, emberi tulajdonsággal rendelkező önálló lénynek csak Kázmér látja.

Ez a gyermeki szemlélet, a fantázia szabadságának világa az egyik alappont Wattersonnál, nemcsak Huba létét, hanem a Kázmér játékos képzelődéseibe rejtett stílusparódiákat is tekintve. A humor másik forrása, és a történet működőképességének kulcsa pedig a két szereplő ellentétes jellemében és egymás cselekedeteire adott reakcióiban rejlik. Egyedül egyik sem állná meg a helyét igazán. Éppen ez a siker kulcsa és a képsorok különlegessége: Watterson nem a viccre, hanem a jellemekre koncentrál. A két bajkeverő ráadásul sokszor meglepő komolyságú dolgokról értekezik: ilyen a jó és a rossz, az emberi természet vagy éppen a halál kérdésköre. Mindebben pedig ott vannak a gyermeki világ meglátásai, a fantázia és a szatirikusan kifacsart világmagyarázatok. A kisfiú egész világát és jellemét jól jellemzi, hogy kihúzza magát a közösségi játékokból, és az egyetlen sport, amit a tigrisével játszik, az úgynevezett kázmérlabda. A játék egyetlen logikai eleme a rendszertelenség: a szabályok menet közben születnek, tetszés szerint választhatók; a játék célja nem a győzelem, hanem az öröm és szórakozás, vesztes pedig nem lehet. A rendet teremtő szabályok ezért a kázmérlabdában fölöslegesek – akárcsak a kisfiú világában.

„Saját éretlenségem”

Bill Watterson

 

„Kázmért a saját éretlenségem kifejezésére használom, hogy fenntartsam magamban a kíváncsiságot a világ iránt, hogy nevetségessé tegyem saját rögeszméimet, és hogy egyféle véleményt mondjak az emberi természetről” – írta Watterson, aki egyébként pályája kezdete óta a nyilvánosságtól elzártan él, és csak nagyritkán ad interjút egy-egy magazinnak. A politológiát végzett ohiói rajzoló először karikaturistaként, majd reklámrajzolóként dolgozott, nem túl nagy örömmel. Ahogy írják, hiányzott belőle a karikaturistákat működtető „gyilkos ösztön”. Így aztán egy sci-fi paródia, a Spaceman Spiff után megalkotta a kisfiú és tigrise karakterét, akik egy kósza képsor mellékszereplőiből avanzsáltak főszereplővé. 1985. november 11-én, öt évvel a két figura születése után jelentette meg a képsorokat az Universal Press Syndicate. A két pajtás egymásra találása ekkor 250 újságban látott napvilágot. Egy évvel később már a Detroit Free Press legolvasottabb képsora volt, folyamatosan jöttek a sikerek, a pozitív kritikai visszhangok, 1991-ben már 1800 amerikai lapban olvashatták a rajongók.

Az igény életre hívta a vasárnapi formátumot, amely a kötöttségektől mindig szabadulni vágyó Wattersonnak rengeteg új lehetőséget adott. A teljes lapot betöltő, színesben is megjelentethető részek ugyanis nemcsak több munkát, de nagyobb terepet is biztosítottak arra, hogy a képregényt valóban működtető karakterek jelleme, személyisége még inkább kidomborodjon. A Kázmér és Huba így aztán a negyedik legtöbb helyen közölt képsor lett a Peanuts, a Garfield és a Blondie után. Watterson pedig 28 évesen, az addigi legfiatalabbként elnyerte a National Cartoonists Society Reuben-díját, amelyet mindig az év kiemelkedő művészének ajándékoztak. Watterson az újságokkal, sajtóügynökségekkel folytatott folyamatos vitái után 1995-ben, tíz év, 2400 újságban való megjelenés és 3160 képsor után mondta azt, hogy itt az ideje befejezni. Úgy vélte, elmondott mindent, amit elmondhatott, innentől már csak önismétlésbe fulladna, s egy levélben közölte a szakmával, hogy befejezi a sorozatot. December 31-én jelent meg az utolsó kaland, és alkotójuk nem is tervez többet.

Wattersonnak alkotóévei alatt rengeteg küzdelme adódott a sajtóügynökségekkel. A határidőre teljesítés, a laptükör szerkesztése miatti helykényszer sokszor nyomasztotta. Olyan típusú íróként és rajzolóként dolgozott ugyanis, aki mindig pontosan ügyel a szóhasználatra, az időzítésre, és saját bevallása szerint igyekszik kihasználni a képsor mint médium sokoldalúságát és rugalmasságát. A kész rajzokat először mindig a feleségének mutatta meg, s csak ezután adta ki kezéből a már megjelentethető részeket. Legnagyobb vitája a licenc eladása és a vasárnapi képsorok elrendezése miatt volt mind a szerkesztőségekkel, mind a szakmabeliekkel. Utóbbi terén sikerült kiharcolnia, hogy új, szabadabb elrendezésű vasárnapi képsorok jelenhessenek meg, s emiatt akadtak is lapok, amelyek ezeket a hosszabb terjedelmű, színes történeteket nem közölték. Ez azonban csak a kisebbség volt, a sorozat népszerűsége így is töretlen maradt.

Néhány alkotótársa azonban sokat kritizálta amiatt, hogy ezekkel a „művészi allűrökkel” csak az alkotó, a sajtóügynökségek és az újságok közti amúgy is feszült viszonyt élezi. A másik kiadói problémát az az írói hitvallás jelentette, miszerint a licencelés rontja és sérti az eredeti művet. Így néhány, az újságok számára készül naptáron és apróságon kívül nem készülhettek Kázmér és Huba-termékek. A népszerűség persze megkívánta volna, így aztán beindult az illegális pólók és egyéb ajándéktárgyak gyártása. 1993-ban egy kaliforniai pólónyomó ellen nyertek pert, a leghíresebb illegális termék azonban egy 1994 körül megjelent lökhárítómatrica-sorozat volt. Ezeken azt látni, hogy Kázmér épp egy-egy számot vagy autómárkajelzést pisil le: a számok Nascar-versenyzők rajtszámaiként voltak feloldhatók.

Mindez persze a legkevésbé sem az volt, amit Watterson szeretett volna. Még rajzfilm sem készült a művekből, mert bár a szerző a rajzfilmet a képregény kiteljesedésének gondolta, mégis – talán jó érzékkel – úgy vélte, hogy a történetek varázsa elveszne a képernyőn. Mindössze egy dokumentumfilm készült Dear Mr. Watterson címmel. Gyűjteményes kötetek azonban szép számmal megjelentek (a legteljesebb angolul itt), sőt külön engedéllyel Linda Holmen és Mary Santella-Johnson Teaching with Calvin and Hobbes címen gyerekeknek szóló olvasókönyvet is megjelentethetett, noha ezt is csupán 2500 példányban, és kizárólag tanárok és oktatók között terjesztették. A képsorok eredetijeit Watterson az Ohiói Állami Egyetem Billy Ireland Képregénykönyvtár és Múzeumnak ajándékozta. A sorozat befejezése óta mindössze két interjút adott. Ezek egyikében arra a kérdésre, hogyan emlékezzenek az emberek a hatéves kisfiú és a tigrise történetére, csak annyit mondott: „Azt választanám, hogy úgy emlékezzenek rá: Kázmér és Huba, a világ nyolcadik csodája.”