Magyar Narancs: Tavaly megjelent egy prózaköteted, és mostanában a folyóiratok hasábjain prózaversszerű költeményeiddel találkozhatni, amelyek sejthetően egy leendő ciklus részei. Idáig a versszövegek mellett értekező prózát írtál csak inkább. Tervezel valamit, megvan egy leendő prózai életmű terve a fejedben, vagy ez egy kirándulás volt?
Borbély Szilárd: Nem, nem tervezek, semmi terv nincs. Vagyis hát volt terv, amíg 2000-ben föl nem borult minden terv, és hát igazából csak annyi történik, hogy nem tudtam, lírával hogyan folytathatom tovább, és akkor kezdtem készíteni ezeket a versszerű, prózaalkatú átiratokat. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy elindul egy átirat, van egy előzetes szöveg, amelyhez visszanyúl, és mégis egy idő után másfelé kanyarodik, amit írok. Tehát ha elkezd működni egy fikció, akkor hagyom, hogy működjön, és ez megtetszett nekem, próbáltam követni. Tehát van valamiféle prózai szándék is, mert ez kedvet csinált nekem, hogy próbálkozzak ezzel.
| ||
MN: Megteszed, hogy elmondod, mi volt az, ami 2000-ben felborította a terveket?
BSZ: Természetesen. Ez már érzéstelenített terület, amennyire lehet; ez a szüleimet ért rablógyilkosság felforgató tapasztalata volt. Hogy egyszerre minden kiesik az összefüggéseiből, hogy el lehet veszíteni azt a biztonságtudatot, hogy én egy európai országban élek, dolgozom, rendes családba születtem, nevelődtem, tanítottak, hétköznapi, átlagéletet élő ember vagyok, és egyszer csak ez az egész fölborul, és minden fölborul vele együtt. Amikor látod, hogyan zajlik például egy rendőrségi eljárás, megjelennek az erős kételyek, hogy valóban van-e jogbiztonság, valóban van-e működő demokrácia, hol vannak ennek a korlátai, mitől véd meg engem ez a demokrácia, mitől véd meg bárkit, aki áldozattá válik vagy az áldozatnak a hozzátartozója. Tehát kiderül az, hogy minden, amit mondunk, amiről azt gondoljuk, hogy biztonságot jelent, merő illúzió.
MN: Márton László azt mondja a rablógyilkosság kapcsán született verseskötetedről, a Halotti Pompáról szóló, nagyon fontos kritikájában, hogy az "elbizonytalanodás" életműbeli konzekvenciái még annál is radikálisabbak, mint amit itt elmondtál. Azt mondja, hogy ez a középkori keresztény himnuszköltészet segítségével-felhasználásával megírt, barokkos nyelven szóló kötet azért idézi meg ezeket a műfajokat, hogy a segítségükkel végül visszavonjon mindenfajta üdvbizonyosságot, feltámadást, hogy viszszavonja az evangéliumokat. Egyetértesz?
BSZ: Alapvetően igen, egyetlen pontja van, amivel vitatkoznék, hogy a visszavonás a kinyilatkoztatás inverze volna. Visszavonni legalább akkora súlyú tett, mint kinyilatkoztatni, ami távol álljon tőlem. Inkább az elbizonytalanodás, az erős kétely bejelentése a kötet. A dolog nem működő voltára való figyelmeztetés, arra, hogy hatalmas szakadék tátong a valóban létező civilizációnk és kultúránk és ennek deklarált értékei között, és ez a szakadék nőttön-nő, és közben elnyel olyan dolgokat, amelyekről azt gondoltuk, hogy megrendíthetetlen értékek. Egyes filozófusok is azt mondják, hogy a XXI. században lényeges átalakulás történik azokhoz a XIX. századi liberális-demokratikus eszményekhez képest, amiket mind ez ideig természetesnek és a kultúránk vívmányának gondoltunk. Ezek eltűnni látszanak, valamit mindig, mindennap elveszítünk belőlük. Mindennek az alapja pedig a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás volt.
MN: Nem tudod a költészetednek ezt a részét inkább újraalapozásnak gondolni, hogy azt, amit a filozófia- és az egyháztörténet rárakott az evangéliumra, a versek visszavezetik a kiszolgáltatott, megtört, szenvedő emberi test, a megfeszített Emberfia képéhez?
BSZ: Igen, ez valóban így van, a provokáció a dogmatika ellen irányul. A provokatív szándék a Halotti Pompa mind a három könyvében, ezt Szent Ágoston megidézett alakja is jelzi, a tételes hitnek azon kijelentései, dogmái ellen irányul, amelyeknek valójában nincs közük az evangéliumokhoz, az ősegyház feltételezhető hitéhez. Ez mind már emberi csinálmány. Ezért kap helyet újra a kötet harmadik könyvében, a Hászid Szekvenciákban azon bibliai helyek értelmezése, amelyek a gyilkosságról, az együttszenvedésről, a bűnről, az áldozatvállalásról, a szenvedés fölajánlásáról, ezeknek a dogmatikától megtisztított kérdéseknek az újraértelmezéséről szólnak. A tekintetben a kételyeim nagyon erősek, hogy a kereszténység küldetéstudata a történelem kihívására tudott-e érvényes választ adni a huszadik században. A holokauszt, az emberirtások jelentette kihívás az üdvtörténeti küldetéstudat elbizonytalanodását jelzi. Én nem mernék ilyet mondani, hogy ez az evangélium új érvényességére hívná fel a figyelmet, hiszen a holokauszt példának okáért a zsidó felebaráttal való együttszenvedést, a bennük, velünk élő Krisztust utasította el, és erre nem tudtunk mi, keresztények, sem akkor, sem azóta hiteles választ adni. Én inkább a provokációt, a blaszfémiát gondolnám erősebbnek, hogy mindaz, ami a hit tételeiben benne van, az tarthatatlan, a Credo már nehéz szívvel mondható el a keresztények jelentős részének, ha egyáltalán elmondható.
MN: Miért bővítetted ki ezt a kötetet a Hászid Szekvenciákkal? A zsidóság fontossága világos, mint a szenvedő emberi test botrányának egy új, kikerülhetetlen stációja, de miért épp a hászidizmus foglalkoztat? A kereszténységéhez közeli bensőségessége, spiritualitása miatt?
BSZ: Alapjában véve igen. A holokauszt vonatkozásában két szerző nagyon fontos nekem, Pilinszky és Kertész. Meg még Mészöly, de elsősorban persze Kertész és Pilinszky. Furcsa, mert a magyar irodalmon mégiscsak nyomot kellett volna hagyjon, hogy volt avantgárd, hogy volt neoavantgárd, hogy nem lehet úgy írni, bár lehet úgy tenni, mintha lehetne, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Nem mindig egyértelmű az, hogy ennek a tapasztalatát tudomásul veszik. Nekem nincsen prózaírói tudatom, én főleg a lírával foglalkozom, és azt gondolom, hogy van egy nagyon nagy eszmény a líraeszményen belül, ez a nyugatos-újholdas, amit én meglehetősen kritikusan szemlélek. És ugyanígy gondolom azt, hogy van egy ilyen prózaeszmény is, ami ugyanebben a cipőben jár, mint a Nyugat- és az Újhold-eszmény a lírában. Kertész mindenképp kilóg ebből, és nagyon fontos az a megjegyzés, amit Sándor Ivánnál olvastam Mészölylyel kapcsolatban, hogy például Mészöly észrevette, hogy a magyar regényhagyomány valamiképpen nem folytatható. Van valami belterjessége, és valahogy nagyon zárt világnak tűnik, ha az európai prózát olvassuk, és ez a magyarokat valahogy ki is zárja. Kertész éppen hogy nem ezt az utat követte. Ez a ritka könyvészeti sikerektől függetlenül meglévő kizárás, amely a magyar lírát is elvágja a magyar nyelven túli jelenléttől, a magyar prózára is érvényes. Mindazon belül, amiről nem kívánunk tudomást venni, a holokauszt, Auschwitz különösen súlyos. Olyan pont, amin nem lehet úgy továbbhaladni, mintha már ezen túl lennénk, mintha ezt már megoldottuk volna. Kertésszel nem akarunk szembenézni, és Pilinszkynek az ilyenfajta kijelentéseivel sem. Abban a kicsi szatmári faluban, ahol felnőttem, ahol ez a gyilkosság történt a szüleimmel, ott, a szomszéd falvakban is, mindenütt voltak zsidó családok, a szóbeli emlékezet még tud róluk, de ezekben a falvakban ma semmi nem emlékeztet arra, hogy ők ott éltek. Ennek nem szabadna így lennie. Ugyanez érvényes Magyarországon minden más, a többségitől eltérő, kisebb kultúrára, etnikai vagy más jellegűekre, ezeknek a történeti emlékezetét is ki akarjuk irtani. Úgy teszünk, mintha Magyarország történelmének nem volna része a szlovák nemzetiség, mintha nem lett volna román kisebbség Nagy-Magyarországon. Úgy beszélünk Magyarország történelméről, mintha nem lettünk volna mi, államalkotó népként elnyomói másoknak, hanem csak folyton áldozatok.
MN: Volt egy sorozatod a litera.hu-n, ami a magyar irodalomnak bizonyos szerzőit, sorait vette szemügyre, attól a hittől vezérelve, hogy az irodalom hordozza, sok esetben torzítja a nemzeti emlékezetet, máskor figyelmeztet, korrigál, szembesít önmagunkkal. Biztos vagy abban, hogy ma mindaz, amit ezek a szövegek hordoznak, érvényes, létezik még, alakítja az életünket?
BSZ: Semmiben sem vagyok biztos. Halott szövegekről, halott könyvekről, halott szavakról volt szó ebben a sorozatban, mégis, valahol tovább él ezeknek a szövegeknek az emlékezete abban, amit ma arról gondolunk, hogy mi az ország, mi a nemzet, mi a nép, mi a jelenünk, a mindennapjaink. Engem kifejezetten idegesít, hogy belenyugodni látszik az értelmiség is, hogy ezen nem kell gondolkodni. A jövő valamelyest mindig meg van csinálva. Azt, hogy milyen lesz ennek az országnak a jövője, lehet nemtörődöm módon hagyni, hogy legyen olyan, amilyen. Lehet dolgozni is rajta, hogy ne akármilyen legyen. Ha ezt mind elhagyják azok, akiknek ezen gondolkodniuk kéne, akármennyire improduktív is a munka, az tragikus. Én ezt a fajta fölháborodást akkor is ösztönző erőnek gondolom, ha látom, hogy nincs értelme. Nem tudok jobb választ adni: nincs értelme, csak valami muszájság van benne, és nem kell hozzá vátesznak lenni. Kertész megszólalása és Illyés megszólalása ég és föld. Kertész megszólalásaira és a hasonló megszólalásokra olyan reakciót produkál a magyar közélet, a szellemi élet is, ami az ilyen megszólalás lehetőségét elfojtja, hogy elmenjen tőlük a kedve. Mégis, a szónak hihetetlen ereje van. Nem vagyok kultúrakutató, és elképzelni sem tudom, hogyan működik a gondolat ereje, hogyan válik hatóerővé. Ugyanakkor ha irodalomkutatóként a művelődéstörténetre nézek, azt látom, hogy leírt szavaknak, néhány beszédnek, esszének beláthatatlan következményei tudtak lenni, olyanoknak, amelyekre akkor, amikor leírták, alig volt kíváncsi egy tucat ember, vagy annál is kevesebb.
MN: Visszatérve a költészethez: közvetlenül a Halotti Pompa után, ami nagy kritikai siker volt, megjelent egy kis könyved, egy betlehemes misztérium Míg alszik szívünk Jézuskája címmel. Ez a könyv lényegesen kisebb figyelmet kapott, mint a Halotti Pompa, noha nagyon összetartoznak.
BSZ: Igen, teljes mértékig összekapcsolódnak, sőt együtt készültek. 2004-es a Halotti Pompának az első megjelenése, utána, 2005-ben jelent meg a betlehemes, és amikor a Hászid Szekvenciákat írtam, párhuzamosan készült vele a Míg alszik szívünk Jézuskája. Azt gondolom, hogy ez a két könyv együtt olvasandó. A kritika kiemelte azt, amit jobban tud használni, vagy amihez könnyebben talál nyelvet. Ennek a két könyvnek van egy latens harmadik könyve is, ami ugyanakkor, 2005-ben kezdett alakot ölteni, csak még nem sikerült lezárni, ez egy purimi játék, purimspiel, Taub Eizik, a nagykállói csodarabbi legendája köré épül, és a betlehemes egyfajta ellenjátéka.
MN: Te hogyan látod a saját pályád? A 2000-es törésen kívül folytonosnak? Hová tennéd a még a szüleid tragédiája előtt elkészült, mégis számomra inkább a Halotti Pompa szakaszához tartozó verseskönyvedet, a Berlin-Hamletet például?
BSZ: Folyamatos szakadások vannak, de mégis van valamilyen folytonosság. Tematikusan van egy lényeges irányváltás. Azt a nyelvet tudom használni, amit kialakítottam, ezen persze sokat változtattam, ebben az értelemben szerkezetileg, megoldásokban sokban kapcsolódik a Halotti Pompához a Berlin-Hamlet, de a Hászid Szekvenciák elődei már az Ami helyet című kötetemben is felbukkantak, sőt hamarabb is. Szándékaim már régóta voltak ezekkel a példázatokkal, történetekkel. Igazából csak arra nem emlékszem már, mi volt az a terv, aminek a keretében akkor elgondoltam a használatukat. Aztán egy más, terv nélküli történés keretében valósultak meg valahogy.
MN: Nagyon aktív vagy Debrecen városi közéletében is, a legemlékezetesebb kezdeményezésed a Wass Albert-szobor felállítása elleni, országos méretűvé nőtt irodalmártiltakozás megszervezése volt.
BSZ: Ez is a szüleim ügyével kapcsolódik össze. Akkor én hirtelen azt láttam, hogy van egy magát demokratikusnak mondó ország, amelyben a te jogaid az intézményekkel szemben nem létező jogok, bármelyik is legyen ez az intézmény. Például a rendőrség nem foglalkozik veled, ha nem vagy fontos ember, nincs egy fontos barátod, vagy nem tudsz megfizetni egy jó ügyvédet. És ez azért tarthatatlan. Nekem mániám, hogy a rendszerváltás után nagyon sok mindent kellett volna tenni azért, hogy erősítsék az emberek demokratikus mentalitását, mert a diktatórikus beidegződések mindenhol felbukkannak. Abban, ahogy a boltban a pénztárosnő vagy egy portás viselkedik alkalomadtán veled, abban még mindig benne van a diktatórikus reflex. Ettől csak úgy lehet elmozdulni, szabad és bátor emberek közösségévé válni, ha mi magunk is megpróbálunk tenni valamit, tudván, hogy ennek nincsen közvetlen gyakorlati haszna. Én akkor elkezdtem publicisztikákat írni a helyi lapba. Ennek egyetlen hatása lett, hogy sok ember szimpátiáját elnyertem, sokan odajöttek az utcán, témákat adtak. Pici elmozdulás, de azt gondolom, hogy az ilyen pici elmozdulások révén lehet majd pár száz év múltán egy bátor demokrácia ebből a sunyi diktatúrából, amiből átnőttünk. Nem gondolom, hogy ennek azonnal hatással kell lennie, és nem is sértődöm meg, hogyha nincsen.
MN: Azt rebesgetik rólad, hogy valamiféle intézményi kapcsolatban vagy egy nemrég párttá formálódott kezdeményezéssel, a Lehet Más a Politiká!-val.
BSZ: A Lehet Más a Politika! szervezési fázisába bekapcsolódtam, pusztán csak abból a megfontolásból, hogy a helyi közösségek szervezését alulról képzelem el, mert alulról kezdeményeződő mozgások érhetik el, hogy valamilyen változás végbemenjen, felülről aligha várható ilyen irányú aktivitás. Nagyon kevés az, amit tudtam tenni az LMP-ért, csak szimpátiával figyelem, próbálom ismertebbé tenni, mint most is, de hát ennél nem több.
Kritikánk Borbély Szilárd legutóbbi könyvéről, a Nincstelenek című regényről, itt olvasható.
