Zelnik ajánlata, mint kiderült, komolytalan és több szempontból problémás volt ugyan (lásd cikkünket: Használati útmutató a Seuso-kincs visszaszerzéséhez, Magyar Narancs, 2012/35.), de tavaly szeptemberben L. Simon még arról beszélt, hogy "nagyjából egy éve komoly háttérmunka folyik a Seuso-kincsek visszaszerzéséért". Úgy tűnik, az ügy keltette mérsékelt sajtóérdeklődés elültével a közelebbről nem részletezett komoly háttérmunka abbamaradt, a csendet sajnos az idén végre megjelent A Seuso-kincs és Pannonia című kétnyelvű tanulmánykötetnek sem sikerült megtörnie, pedig jelenleg ez a vékony kötet a téma legfrissebb tudományos igényű összefoglalása, annak ellenére, hogy a kéziratokat már 2009 nyarán lezárták.
A Visy Zsolt és Mráv Zsolt szerkesztette könyv nyolc tanulmányt tartalmaz a Seuso-kincs elismert magyar kutatóitól, magyar és angol nyelven, jegyzetekkel, szakirodalmi hivatkozásokkal, képekkel és ábrákkal, ahogy kell. A régészek és Hajdú Éva egykori Seuso-ügyi biztos írásai természetesen a magyar álláspontot képviselik, miszerint a tizennégy ezüsttárgyból és egy bronzüstből álló kincsleletet a mai Magyarország területén ásták el a negyedik század második felében, és találták meg valamikor az 1970-es években. Mindezt tudományos bizonyítékok sora támasztja alá - ahogy ez a könyvből is kitűnik -, de a felfedezésük után kalandos körülmények között Bécsbe, majd Nagy-Britanniába került tárgyak eredetét igazoló bizonyítékokat - talaj- és fémmintavizsgálatok, valamint a magyarországi rendőrségi nyomozás eredményei - a kincs eredetét tisztázni hivatott 1993-as New York-i perben kizárták. A nem magyar tudományos álláspontok több mint két évtizede Marlia Mundell Mango oxfordi régész publikációin alapulnak, aki száz-kétszáz évvel későbbre keltezi az ezüstkincseket. Nos, jelen könyvet forgatva egyszerűen meggyőződhetünk a - természetesen nem teljesen egységes - "magyar álláspont" tudományos igazáról. A magyar kutatók remek és azóta széles (szakmai) körben ismert régészeti és művészettörténeti párhuzamokat sorakoztatnak fel, amelyek egyértelműen igazolják, hogy a tárgyak valamikor a 4. század második felében készültek, valószínűleg az egykori Pannonia provincia területén. De nem minden kérdésben ilyen nagy az egyetértés. Seuso, az étkezőkészlet feltételezett tulajdonosának származása tekintetében három különböző magyar álláspontot is megismerhetünk. Az egyik vélemény (Nagy Mihály) szerint a magas rangú arisztokrata germán származású, a másik szerint pannon őslakosok leszármazottja volt (Tóth Endre), a harmadik (Mócsy András) Seuso trák származása mellett érvel. Meg kell jegyezni azonban, hogy egyik következtetés sem nyelvészektől, hanem régészektől származik.
A kutatás a kilencvenes évek óta összefüggésbe hozza a fejér megyei Szabadbattyán külterületén (részben) feltárt villagazdaságot és Seuso lehetséges lakhelyét. Bár a feltevés egyelőre nem bizonyított, Nádorfi Gabriella ásatásaiból egy kimondottan gazdag épületegyüttes képe rajzolódik ki. A 374-ben történt barbár támadás következtében elpusztult villa - éppen a pusztításnak köszönhetően - rengeteg információt őrzött meg a több mint tizenhat évszázaddal később érkezett régészeknek. A tömegsírokról látható fényképet elnézve persze könnyen belátjuk, hogy ami a tudománynak szerencse, az az ott élők számára mennyire nem volt az. "Az épület tulajdonosa - írja Nádorfi - feltehetően tudott a készülő barbár támadásról. Az É-i traktus központi termeiben az érintetlen omladék alatt a csontvázakon, valamint a katonai felszereléshez köthető tárgyakon, érmeken kívül semmi nem került elő. Az épület mérete, a fogadásra alkalmas nagy termek arra utalnak, hogy tulajdonosa legalább senatori rangú személy lehetett, aki esetleg valamilyen közéleti szerepet is betölthetett Pannonia társadalmi életében." Mindezek tehát akár meg is magyarázhatják, miért nem a villában vagy annak közvetlen közelében rejtették el a kincset - amit a támadóknak nyilván első dolguk volt kifosztani -, hanem az attól 3-4 kilométerre található Kőszárhegyen.
PTE BTK Régészeti Tanszék - Genianet, 2013, 138 oldal, 4900 Ft
