"Másképpen nem is bírhatnánk élni, hisz maga az élés valójában egy olyan szükségszerűen rossz folyamat, amit nem terhelhetünk tovább, például azzal, hogy ebben mi is, a magunk döntéseivel bűnösek vagyunk." A regény utolsó bekezdésében a harmadik személyű elbeszélő arról tudósít, hogy "a gyerek" miképpen összegezte sorsának alakulását. A narrátor kommentálja a gondolatmenetet, amit megint csak a gyerek lamentálása szakít meg, és a végén többes szám első személyben hangzik el az idézett zárómondat. Mi a narrátor viszonya a szövegfolyamhoz? Kulcskérdés, ám a válasz korántsem magától értetődő.
A gyerek - az utolsó lapokon a keresztnevét is megtudjuk (Laci), igaz, ennek semmi jelentősége - egy Pest megyei faluból indul, a fővárosban érettségizik, s miután a bölcsészkar filozófia szakára nem veszik föl, a szegedi tanárképzőt végzi el. Otthon kezd tanítani az általános iskolában, idővel igazgatóvá választják, de mint oly sok kortársát, felemészti őt is a vidéki lét perspektívátlansága: marad hát a borral teli műanyag kanna, a többi sejthető. Az utóbbi évtizedekben már ezerféleképpen megírt negatív magyar karriertörténetet mesél el Háy János, érzékelhetően nagy ambícióval. Az önpusztító élet hátteréül az elmúlt fél évszázad Magyarországa, elsősorban is a nyolcvanas-kilencvenes évek szolgálnak; a regényben nemcsak a gyerek és közvetlen felmenői rokkannak bele a létezésbe, hanem eltékozolt életekről olvashatunk jóformán minden oldalpáron - olyanokéról, akik valamiképpen kapcsolatba kerültek a gyerekkel, és olyanokéról, akiknek voltaképpen semmi közük hozzá. Háy János többszörösen összetett mondataiban általában egy-egy hasonlat ezen történetek kiindulópontja (például a gyerek épp olyan türelmetlen, mint egy falujabeli a tüdőszűrésnél, s máris a rendelést odahagyó férfi sorsa bonyolódik bekezdéseken át). A megannyi bukással végződő életmenet egy-egy eleme a közösségi szinten is megállíthatatlan leépüléstörténetnek, a jobbra vagy másra törekvés hiábavalóságának érzése szülőről gyerekre száll: ebben a világban csak a szenvedés az állandó. (Talán két olyan epizód van, amelynek az alakjai nem omlanak össze - ámbár, mint kiderül, maga az elbeszélő is bizonytalan abban, ilyesfajta fordulat egyáltalán elképzelhető-e.)
A művet mégsem nevezném egy nemzedék vagy egy történeti periódus tablójának. Részint az unalomig ismert klisé - "az" ivás elkerülhetetlenségének a "filozófiája" - miatt (ami, bocsássanak meg érte a rajongók, már Hajnóczy Péternél is felettébb blőd "világmagyarázat" volt), ám ez önmagában még nem okozna gondot. Teljességgel tisztázatlan azonban az elbeszélői pozíció, ami már nagyobb baj; és éppen hogy az írói teljesítmény iránti tiszteletlenség volna, ha ezen szemérmesen, mondjuk a "posztmodern gesztus" jól bevált bűvszavával lépnénk túl. A könyv végén egy lábjegyzet elbizonytalanít: a szöveg mégsem tradicionális írói narráció (mint addig hittük), hanem esetleg a gyerek egyik volt (alighanem főiskolás) ismerősének az elbeszélése. Egyébként már előtte, a regény kétharmadánál megváltozik az elbeszélői attitűd: több a reflexió, a gyerek iránti korábbi együttérző hangnemet ironikus megjegyzések és mind egyértelműbb távolságtartás váltja. De hogy e módosulásnak van-e funkciója, s ha van, akkor mi, az homályban marad.
De mi ebben a probléma? Legfőképpen az, hogy a szöveg így nem áll meg önmagában: Háy János korábbi írásainak és pályájának az ismerete is szükséges ahhoz, hogy a regénybeli beszédmódra ne úgy tekintsünk, mint amely azonosul az ábrázolt kudarcélménnyel. Ezen előzetes tudás nélkül A gyerek nem lenne több a lúzerség önigazoló nyavalygásánál. Azaz a tehetséges vidéki ember érvényesülése a fővárosban úgyszólván lehetetlen, hiszen a dörzsöltebb és indulásból jobb helyzetű városiakkal szemben semmi esélye. Rémisztően primitív összegzés ez? Persze. De a nézőpont formátlansága minden további nélkül alapot ad erre az olvasatra is, mivel rosszhiszeműség nélkül is állítható, hogy a különböző nagyvárosi szubkultúrákra vonatkozó - egyébiránt ordas közhelyekre építő, jórészt egyfajta "ahogy a pestieket Móricka elképzeli"-szerű - epés kitételek nagyon is komolyan vannak gondolva. (A pszichológusok például azért tanulnak lélekgyógyásznak, hogy "végre megismerkedjenek olyan lelki sérültekkel, akik náluk, mármint a pszichológusnál is rosszabb állapotban vannak, s ilyenformán gyógyírt jelentenek a pszichológus számára".) Minden bizonnyal sokan fogják így olvasni Háy regényét, s emiatt utálni vagy szeretni.
Nagy kár e hiányosságért (hogy mi is egy frázisfordulattal éljünk), mert Háy Jánosban minden együtt volna e téma hibátlan megírásához. Megfigyelései a félmúlt magyar falujáról, lakóinak egymáshoz és önmagukhoz viszonyulásáról világosan mutatják, hogy úgyszólván mindent tud e közegről; némely passzusa pedig (például a messzire szakadt gyerekeiket titkon örökké visszaváró, de azok faluból elkerülésében a saját életük értelmét is látó szülőkről szóló rész) egyszerűen szép. (Nota bene, föltűnő a rengeteg egybeírás: "méginkább", "mostmár", "végülis", "meghát", "közelstávol", "vagyishát" stb. A "változott-e volna" viszont nyilvánvaló helyesírási baki - ami arra utalhat, hogy az előző példák is inkább szöveggondozói figyelmetlenség, semmint valamiféle írói modorosság termékei.)
Utólagos okoskodással azt is fölvethetjük, Háy János korábbi hasonló tematikájú darabjai voltaképp az e regényhez írt előtanulmányok voltak - a nagy művet azonban, sajnos, nem sikerült kihordania.
Palatinus, 2007, 346 oldal, 2900 Ft
