A nyilvános haszonkölcsönzések után, mint amilyen a közkönyvtári kölcsönbe adás, "méltányos díjazás" jár a szerző számára, amit a közösségi jogban jártasak public lending right-ként (PLR) szoktak emlegetni. Ezt a díjfizetési kötelezettséget (amelyet eredendően a 92/100/EGK irányelv írt elő) a magyar jogrend is átvette, de kissé túlbuzgón olyan széles körben szabta meg a kivételeket, hogy ugyanazzal a lendülettel sikerült kiüresítenie a jogintézményt. Felmentést kapott ugyanis valamennyi "nyilvános szolgáltatásokat nyújtó könyvtár", magyarán az összes bibliotéka, ahol "elvitelre" kölcsönözni lehet. A derogáció önmagában megengedett, ha valaki a könyvtárak helyett azért fizet, de mondani sem kell, ez nem történt meg. Közben lépéskényszerbe kerültünk, miután a régi uniós országok ellen, ahol kísértetiesen hasonlóan alakult a szabályozás, az Európai Bizottság kötelességszegési eljárást indított.
A közösségi jogrend ugyanakkor a szerzők között sem válogat: nemcsak az adott nemzethez tartozó, vagy annak a nemzetnek a nyelvén alkotó szerző számára jár a díj, hanem (legalábbis) az összes uniós polgárnak, akinek a műveit nyilvános haszonkölcsönzésre kínálják. Számos ország a PLR-t még jóval a közösségi irányelv megszületése előtt a nemzeti kultúra támogatásának eszközeként vezette be. Az írószervezetek által mintaként emlegetett Dániában a dán nyelven publikáló szerzők, fordítók és illusztrátorok részesülnek a díjazásban. Svédországban az állandó lakhely és a svéd nyelvű publikálás egyszerre feltétel. Mivel a szabályozásuk diszkriminatív, az EU ezt a módit sem nézi jó szemmel, és ellenük is kötelezettségszegési eljárást kezdeményezett. Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium témafelelőse, a Narancsnak nyilatkozó Gyenge Anikó (az európai uniós jogi főosztály tanácsosa) szerint "olyat nem csinálhatunk, hogy csak a magyar szerzőket támogató törvényt vezetünk be, mert az Európai Bizottság ellenünk is eljárást indít".
Koncentrikus körök
Az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) természetesen érti a problémát, de egyelőre - számolva az anyagi lehetőségekkel - koncentrikus körökben gondolkodik. Úgy tervezi, hogy "első körben" a kortárs, élő, magyar nyelven alkotó, magyarországi szerzők lennének a kedvezményezettek, beleértve a határon túli szerzők itthoni kiadóknál megjelentetett, kölcsönzött munkáinak a szerzőit is. Ettől függetlenül a már most kifogástalan szövegezés a későbbiekben módot adhat a teljes harmonizációra: tisztán kell azonban látnunk, hogy ezt eddig egyik tagállam sem végezte el maradéktalanul. Budai Katalin minisztériumi főtanácsos aggodalmainkra azt mondta, hogy a semminél ez is jobb megoldás; a tagállamokkal pedig kétoldalú egyezményekben állapodnának meg, hogy kölcsönösen ne kelljen egymás szerzői után fizetni. Gyenge Anikó szerint a technika kifogásolható, hiszen a PLR megtiltása vagy engedélyezése a szerző kizárólagos joga. Ez a jog ugyan díjfizetéssel kiváltható, ha nem filmről, szoftverről vagy hangfelvételről van szó (amikor mindenképp kell a szerzők beleegyezése), de a díjfizetési igényről a szerző helyett senki nem mondhat le, legkevésbé az állam. Ezért az IRM ezt a megoldást egyáltalán nem pártolja.
"A PLR nem arra való, hogy a nemzeti kultúra nevében piaci korrekciót hajtsanak vele végre - emlékeztetett a tanácsos. - Díjat ugyanis minden szerzői mű után kell fizetni, függetlenül attól, hogy milyen zsánerű. A modellek csak aszerint válnak el, hogy a megvásárolt könyvek vagy a kölcsönzések száma után kalkulálják a mértékét. Az első a szerzői jogi szempontot tisztán érvényesítené, hiszen a könyvtárnak nem a nyilvános haszonkölcsönbe vételért (vagyis magáért a kölcsönzésért) kellene jogdíjat fizetnie, hanem a kölcsönzés lehetőségének megteremtéséért. Ez minden szerzőnek egyformán kedvezne, aki bekerül a könyvtárba. A másik igazságosabb rendszert eredményezne, mert csak az a szerző kapna jogdíjat, akinek a műveit gyakrabban kikölcsönözik." A statisztikák ugyanakkor azt mutatják, hogy azokat a könyveket kölcsönzik szívesen, amiket a piacon amúgy is megvesznek: Lőrincz L. Lászlót, Szabó Magdát és Evelyn Marshot sokkal inkább, mint Esterházyt vagy Nádast. Gyenge Anikó szerint ez is azt igazolja, hogy a PLR nem a kultúratámogatás eszköze, hanem értéksemleges módon a szerzői jog védelmét szolgálja. Ebbe más szempontokat belekeverni nem helyénvaló.
Egy évben egyszer
Mint Budai Katalintól megtudtuk, az OKM a PLR bevezetésénél a brit modellt preferálná, amely a kölcsönzések száma után fizet. Ott a postás egy évben egyszer csenget, van egy minimumösszeg, ami alatt nem érdemes a kifizetést végrehajtani, és egy maximum is, ami fölött a díj már a felosztásra váró kasszát gazdagítja. (Angliában 6 penny jár egy kölcsönzés után, de J. K. Rowling sem kaphat 6000 fontnál többet.) De például a skandináv országokban az összeg egyben marad, és az írók és az írói szervezetek pályázat útján részesednek belőle. Az, hogy Magyarországon a szerzők végül mennyit kapnak, attól függ, mennyi pénz jut rá a könyvtárak költségvetésében. Elvben a kölcsönzések után a felhasználó is fizethetne, de könyvtári szolgáltatásokat főként tanulók és nyugdíjasok vesznek igénybe, ezért igazságtalan lenne, ha a PLR-t beépítenék a tagdíjukba. Az európai többségi gyakorlatnak megfelelően így nálunk is a könyvtáraknak kell helytállniuk: magyarán az állami költségvetésnek.
Ez a szabályozás szemszögéből úgy nézne ki, hogy jelentősen szűkítenék azoknak a könyvtáraknak a körét, amelyeknek nem kell fizetniük. Gyenge Anikó szerint a 2100 nyilvános könyvtár közül csak a legkisebbek kapnának mentességet, melyek valóban képtelenek ellátni a kapcsolódó adminisztratív feladatokat. Budai Katalin pedig az iskolai könyvtárakat említette példaként. A minisztériumi főtanácsos elmondása szerint az évi 36 millió kölcsönzés mintegy hatodához kapcsolódna jogdíjfizetési kötelezettség. Ennyi körülbelül azoknak a kölcsönzéseknek a száma, melyek a kortárs, magyar szerzők műveit érintik. Az OKM azt szeretné elérni, hogy 2008-ban körülbelül 200 millió forintot szánhasson erre a célra, amiből mintegy 120 millió jutna tisztán a jogdíjakra, a többi a rendszer fenntartására. Budai szerint az egy főre eső átlagösszeg az első évben 26 ezer forint körül jönne ki, mintegy ötezer szerzővel számolva.
A jogosultak regisztrálását és a jogdíjak elszámolását egy közös, egyesületi formában működő jogkezelő szervezet végezné szoros állami törvényességi felügyelet mellett. Erre a célra az érintettek új szervezetet alakíthatnak, vagy egy már meglévőhöz delegálhatják a feladatot. Az utóbbi nyilván olcsóbb lenne, de erről a szándékról se a reprográfiai (Magyar Reprográfiai Szövetség), se a zenei (Artisjus), se a vizuális (Hungart) jogokat kezelő szervezetek nem hallottak. Bár a Magyar Szak- és Szépírók és Kiadók Reprográfiai Egyesületet (Maszre) szintén nem keresték meg ilyen ügyben, Zentai Péter László igazgató (aki egyben a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesületét is vezeti) logikusnak nevezte a felvetést - csak ez nyilván az egyesület költségvetését is befolyásolná.
Miközben az OKM a PLR rendezésével szöszöl, ideje lenne a szerzői joggal összefüggő kérdéseket a változó könyvtárhasználati szokásokhoz igazítani. Az Országos Széchényi Könyvtárat a vizsgaidőszakon kívül átlagosan ötszáz látogató keresi fel naponta, ebből sokan csak a corvinákat szeretnék látni, míg a szintén általa működtetett Magyar Elektronikus Könyvtárat (http://mek.oszk.hu) ötvenezren. Gyenge Anikó lapunknak jelezte is, hogy az IMR szívesen gondolkozna egy átfogóbb stratégiában, amely a szerzői jogok körülbástyázásával átültetné az egész könyvtári rendszert az új, digitális világba: "Ma már külföldön megszokott szolgáltatásnak számít, hogy a neten rámegyek a könyvtár honlapjára, kifizetem a könyvtári kölcsönzési díjat, illetve a jogdíjat, és a dokumentumot megkapom online. Ezt kellene rendszer szintjén itthon is megoldani. A magyar jogban az alapjai megvannak, csak a modernizációt kell elvégezni. A PLR a Gutenberg-galaxis ügye, megoldatlan házi feladat. De az igazi kihívás a könyvtári rendszer megújítása, ami minta lehetne az illegális online felhasználások érdemi csökkentésére."
Ami a szívén
"A szépirodalmi szerzők támogatását a szívén viseli a minisztérium" - mondta a Narancsnak Budai Katalin. Évek óta szó van arról, hogy bevezessék-e az úgynevezett skandináv modellt: 1000 új cím 500-1000 példányban való állami megvásárlása a könyvtárak számára legalább egymilliárd forintba kerülne." A megoldás különösen a kiadóknak lenne kedvező, az íróknak főként akkor érné meg, ha a beszerzett könyvek után számítanák a PLR-hez kapcsolódó díjkötelezettséget. Ez azonban biztosan feszültséget keltene a könyvtárosok zömében: miközben nincs pénzük az igazán keresett könyvek megvételére, olyan kötetekre kell költeniük, amik iránt mérsékelt az érdeklődés. Az elképzelés összességében súlyosan beavatkozna a könyvpiaci viszonyokba, emiatt többen támadják, leghangosabban Matyi Dezső, az Alexandra Könyvkiadó vezetője.
Jogos juss
Ha a PLR-t nem számítjuk, a jogkezelő szervezeteken keresztül már így is jelentős bevétel jut a szépíróknak: a reprográfiai jogokat kezelő Maszre 2005-ben 72,6 millió forintot utalt át az irodalmi műhelyeknek (111 milliót kaptak a kiadók és 63 milliót a szakírók). A műveik digitális felhasználásáért a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) fizet havi 262 ezer forintot 36, még élő irodalmi szerzőnek. Az Artisjus pedig, amely a hangfelvételekkel kapcsolatos jogokat kezeli (így például a rádiós és tévés jogokat), hét irodalmi ösztöndíj mellett a hárommillió forinttal járó Irodalmi Nagydíjnak is a gazdája.
