A Tréfa magyarul 1968-ban jelent meg az Európa (illetve a pozsonyi Tatran Magyar Üzem) kiadásában, hogy aztán a bevonulás másnapján húsz évre eltűnjék a közönség elől (Csehszlovákiát az augusztus 20-án indított offenzíva eredményeként szállták meg a Varsói Szerződés, köztük a Magyar Néphadsereg csapatai). 1988 nyaráig senki nem tudott róla semmit – sokan vélték úgy, hogy a köteteket bezúzták –, amikor egy kiadói rovancs során remek állapotban kerültek elő az Európa pincéjéből. Így aztán az ár gyors átragasztása után (27 forintról 57 forintra), húsz év késéssel a könyvesboltokba került, kisebb szenzációt keltve az ilyesmire fogékony közegben. A Raktárkészletet tető alá hozó Beck András is ekkor találkozott vele, s mint bevezető írásában megjegyzi, azóta foglalkoztatták „ezeknek a raktármélyi könyveknek” a „végtelen hétköznapjai”, és „ennek a raktármélynek talán nem is a politikai és kulturális dimenziója”, „hanem a raktármély ontológiája”; „mintha egy húsz éve tartó pillanat örvénye kapott volna el hirtelen, és húzott volna lefelé”. A szerző-szerkesztő e húsz év nyomába ered (miközben jó néhány dolgot megtudunk róla magáról is): interjút készített az Európa Könyvkiadó egykori munkatársaival, Kundera fordítóival, a cseh irodalom szakértőjével, akik hol emlékeznek, hol (és főleg) nem emlékeznek arra, mikor került a kezükbe, vagy egyáltalán a kezükbe került-e az eltüntetett kötetek valamely, az elzárást túlélő példánya. A kötet közli Nagy Gáspár novelláját, az először a Kortársban 1981-ben megjelent Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című művet, amely tisztelgés az eltüntetett regény és annak írója előtt (Ludvík Jahn a Tréfa egyik főszereplője). Bár Nagy Gáspár alkotása nem ismeretlen – 1995-ben ezen a címen jött ki „legény-részlete” a Magvetőnél –, mégis komoly találat az 1981-es közlés fölidézése. A megkérdezettek közül viszont senki nem emlékezett a megjelenés körülményeire, vagyis, sajnos, nem derül ki, hogyan mehetett át a szűrőn a Nagy Gáspár-mű (amelynek a szerzője ráadásul akkor már, a kor kedvelt kifejezésével élve, az állambiztonsági szervek látókörébe került). Lehet, hogy a válasz roppant egyszerű: Kundera művéről nagyon kevesen tudtak, hiszen a Tréfa szamizdat kiadása előtt (Demszky Gáborék AB Független Kiadója jelentette meg az Európa-kiadvány alapján) csupán néhány megmentett 1968-as példány keringett Budapesten.
Az egyik ilyen kötet 1985-ben hozzám is eljutott. Kundera nevét akkor már ismertem, mégpedig híres esszéje, A megrabolt Nyugat (más címen: A Nyugat megrablása, A nyugat elrablása) miatt, amelynek fordítását 1984-ben közölte a szamizdat Hírmondó, és amely szovjetellenessége, továbbá a magyar léleknek oly kedves kultúrpesszimizmusa és katasztrofista megközelítése miatt igen népszerű volt. A Tréfát a Bojtár család közvetítésével kaptam meg – az év elején elhunyt Bojtár Endrének a Kundera-mű hányattatásáról szóló tanulmánya is olvasható a Raktárkészletben. A közkézen forgó példány (amelynek egyik hiányzó lapja nyilván másoknak is bosszúságot okozott) eredeti tulajdonosa a kitűnő bohemista, Berkes Tamás.
A Raktárkészlet-könyv számomra legnagyobb hiányossága Berkes jelen nem léte; elsősorban is azért, mert a Kundera-életmű egyik legértőbb honi ismerőjéről van szó; másrészt mert két tanulmánykötetében is (az egyik címét – Senki sem fog nevetni… – éppen egy Kundera-novellától kölcsönözte) elemzi a cseh irodalom (inkluzíve a Tréfa és a kunderai regényvilág), illetve a cseh ’68 tágabb kontextusát; és mert a Tréfa 1988-as előkerülésekor írt kritikájánál (Tréfálkozunk?, Élet és Irodalom, 1988. augusztus 19.) jobb írás azóta sem született a regényről.
Essék szó a legjobb szerkesztői húzásról: arról, hogy Beck András végül rávette Bán Zoltán Andrást esszéjének megírására. Egy a Berkeséhez hasonló, megmenekült Tréfa-példány útját követve BZA megidézi a hetvenes-nyolcvanas évek fővárosi értelmiségi közegét; a személyes hangú szép szöveg egyszerre olvasható kordokumentumként és – a szerkezeti megoldás, valamint a történelem, illetve a história nagy díszletei előtt játszódó mikrotörténetek egybejátszatása miatt – remek kis Kundera-hommage-ként.
A Raktárkészlet vállaltan nem kívánt a mű esztétikai megítélésébe belemenni, ám a kérdés magától adódik: Kundera regényét érdemes-e elővenni 50 évvel a megszületése után, vagy pedig, mint oly sok, a maga idejében híres „ellenzéki”, „betiltott” mű, menthetetlenül bezárva maradt a saját korába? Nos, a Tréfa sokkal inkább kiállta az idő próbáját, mint a jóval népszerűbb A lét elviselhetetlen könnyűsége. A kunderai életmű nemegyszer zavaró elemei (például az elsőre látványos eszmefuttatások, amelyekben a szigorúbb olvasás aztán nem egy gondolati buktatót és ténybeli tévedést szúrhat ki; vagy az az ellentmondás, ami a patikamérlegen kiszámított véletlenek szövegszervező szerepében rejlik) itt érvényesülnek a legkevésbé. Ludvík, Lucie, Jaroslav és Helena sorsa, a történelem tréfájába keveredett egyének tragikomikus sodródása a lét perifériájára nem kimódolt tanmeseként hat, hanem az öncsalás, az eltékozolt életek megrendítő történetei.
A kiállítással viszont nemigen tudok mit kezdeni – a hiba nyilván bennem van –, az ötven darab 1968-as kiadású Tréfának és a falon sorakozó hatvanas évekbeli és szamizdat Kundera-, illetve cseh tárgyú köteteknek számomra semmi jelentése nem volt (talán mert a többségét nap mint nap láthatom a saját polcaimon); vagyis amit a „raktármély” húsz évéről szövegben nem tudott/akart elmondani a szerző, azt nem pótolja a kiállított kötetek látványa sem.
Kilowatt Könyvek, 2018
