Ebbe a dialógusba, a többségükben már holt költők (és más kimagasló alkotók) társaságának egymással s velünk, a még élőkkel folytatott társalgásába kapcsolódik be az elmúlt tíz évben született esszéiből, kritikai írásaiból összeállított új kötetében a kritikus és író Bán Zoltán András, hogy a kortárs irodalom esztétikai problémáin töprengjen, a legmélyrehatóbban talán Theodor Adornóval vitázva.
Bánt különösen a magaskultúra és a tömegkultúra viszonya foglalkoztatja, olyannyira, hogy A holokauszt-irodalom zsánere című tanulmányában nem fél vékony jégre lépni sem. Amikor mostanában a szélsőjobb világszerte új előítéletet fabrikál, s a „holokausztiparért” világszerte a zsidóságot hibáztatva igyekszik antiszemita indulatot kelteni, az esztéta ki meri jelenteni, hogy „a holokauszt-irodalom tömegkulturális zsáner lett”, s a zsáner általában is a nagy formák, „a „nagy elbeszélések” helyébe lépett. Felfogásában a kultúra igazi ellentettje nem a barbárság, hanem a klisészerű készletekkel dolgozó, minden egyes fogyasztói réteg igényeit kielégíteni szándékozó kultúripar, amely széles körű társadalomkép, komplex, összetett jellemek ábrázolása híján csupán arra nyújt lehetőséget, hogy az olvasó/néző a rendelkezésre álló kollekcióból az ízlése szerint sematizált, rokonszenves karakterekkel azonosuljon. Azért, hogy mindenki számára világossá tegye, a „zsáner” szó miféle jelenséget takar, Bán a fogalom jelentéstartalmát, nem kis szarkazmussal, a pornófilmipar műszavainak segítségével magyarázza meg. Ott külön zsáner a „milf” vagy az „interracial”, a kultúripar holokausztot ábrázoló részében pedig egyre több a „gyerek-holokausztos” zsánerű alkotás, sőt lehet, hogy hamarosan a „kismamás-holokausztos” is divatba jön.
Az irodalmár természetesen elismeri a tömegkulturális zsánerré deformálódott holokausztirodalom erkölcsi hasznát: felvilágosító, nevelő szerepét, de úgy látja, hogy a népszerűség feltétele az árujelleg, mely a művészi érték, az autonómia ellenében hat. Az elzsáneresedés alól nem kivétel a magyar holokausztirodalom sem, melynek története szerinte itthon „a radikális elhallgatás gesztusával” kezdődött, mivel két korai alkotáson – Sásdi Sándor Fehér kenyér és Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyok című 1946-ban, illetve 1947-ben megjelent művein – kívül a holokausztról jó ideig nem született magyar könyv. Ám ha ideszámítjuk Kosztolányi Dezsőné 1948-ban kiadott, jóformán visszhang nélkül maradt naplószerű visszaemlékezését is, amelynek második kiadására ötvenhat évet kellett várni, Bán részben helytállónak tűnő megállapítása, miszerint legalábbis 1958-ig „senki nem kívánt emlékezni a vészkorszakra a magyar szépirodalomban”, további – az esztétikai szempontokon túlmutató – kifejtést igényelne. A „zsidó” vagyon megszerzéséért minden gaztettre képes, a nyilasok által felhergelt s még Kosztolányi Dezső családját sem kímélő lakosság tetteit elbeszélő Tüzes cipőben című memoár ugyanis a háború után hamarosan megszületett, ráadásul nem ismeretlen nevű szerző írta, mint a másik kettőt, és a korabeli kritika ítélte „szokásos élményirodalomként” (!) feledésre.
Csak első olvasásra meglepő, hogy a „nagy elbeszélést” hiába kereső Bán kötetének másik kiemelkedő tanulmányában az általa „bűnregénynek” elnevezett magyar krimi hiányának okait tárgyalja („A pislákoló villanykörte – futamok a magyar krimiről”). A krimit ugyanis alapvetően realista zsánernek tartja; a jó bűnregényhez tehát a realizmus „elengedhetetlen feltétel, hiszen nem más, mint a társadalmi problémák iránti fogékonyság”. Ám véleménye szerint a múlt, sőt, a közelmúlt magyar realizmusa is „vértelen” (kivételként csak Ottlik, Móricz, Nagy Lajos és Déry nevét említi), így a hazai bűnregénynek nincs mire támaszkodnia.
Esszék, kritikák és emlékezések, 2009–2018 alcímet viselő könyvének Bán a Betűtészta címet adta, utalva arra, hogy az olvasót nem csupán a magas irodalom fenséges remekműveivel fogja traktálni, az írások közt bőven lesz a kultúripar kevésbé felkapott termékeiről szóló is, ám a könyvet tervező Hrapka Tibor nem hagyta magát befolyásolni. A borító nem a menzák unalmas tésztás paradicsomlevesére emlékeztet; színvilága és a könyvön vízszintesen futó, kör alakúra ívesedő, szalagot utánzó díszítőelem a hajdani Stühmer-féle Korfu kockát idézi. Ez a kézzel formált, csokoládébevonatú bonbon mézes tojásfehérje-frappéból készült, s a frappé egy hűsítő-frissítő görög jegeskávéfajtára utalt. Bán Zoltán András lényeges kérdéseket vizsgáló, az irodalomelméleti tolvajnyelvet kerülő, ezért szakmán kívüliek számára is érthető könyve nem betűtészta – sokkal inkább frappé.
Kalligram, 2018, 327 oldal, 3500 Ft
