Író az, aki nem használja, hanem teremti a nyelvet. Ferdinandy György frissen megjelent novelláskötetében meggyőződhetünk ennek a magvas közhelynek az igazságáról. Pontosabban a helyzet még ennél is izgalmasabb. Ferdinandy szövegei ugyanis valahol a kettő határmezsgyéjén tántorognak. Hosszú oldalakon keresztül minden sorában ott világít a profizmus, aztán az egész építmény hirtelen beszakad egy gyenge hasonlat vagy szófordulat alatt.
De Ferdinandy a romokból újraépíti a mondatokat, és egy idő után meggyőződésem, hogy ez a rombolás-építés teljességgel tudatos nála. Nem az idegenben elbizonytalanodott anyanyelvtudás, hanem a saját hang folyamatos keresésének látványos bevállalása a tét.
Motorja ennek az a nem elhanyagolható tény, hogy szerzőnk ’56-ban emigrált, és íróként francia nyelven debütált, amúgy sikeresen, hiszen elnyerte a Saint-Exupéry-díjat. Itthon 1988-ban adták ki először magyarul. Most az emigráció harminc éve alatt született írásokból válogatott a kötet szerkesztője, meglehetősen tudatosan és jó ízléssel.
A novellafüzér ugyanis ebben a tálalásban kész regény, sőt dokumentumregény: pontos, tárgyilagos, szenvtelen hangszimfónia. Ferdinandy extrém módon képes sűríteni, egy-egy kurta bekezdésben teljes sorsokat tud elmesélni három jelzővel és egy határozószóval.
A mosoly albuma a maga 75 oldalnyi terjedelmével „regény a regényben”, kész Sorstalanság-embrió, megteremti az összes utána következő novella éghajlatát. Yuri, ezt a nevet sosem fogom elfelejteni.
Scolar Kiadó, 2018, 287 oldal, 3399 Ft
