A nagyik évszázada: az öregek nem az idősotthonba, hanem az unokák mellé valók

Egy pesti vicc szerint nagyszülők és unokák hamar megtalálják a hangot egymással, ami nem csoda, hiszen közös az ellenség. Valójában ennél azért árnyaltabb a három generáció viszonya, és a következő évtizedekben ez még tovább fog bonyolódni.

A nyugati világ (és ebben a vonatkozásban Európának ez a fele is ide tartozik) ugyanis demográfiai értelemben öregszik, a 65 év felettiek aránya folyamatosan nő, viszont majdnem ugyanilyen ütemben fogynak a gyerekek.

Kétségtelen, hogy a generációk egymáshoz viszonyított helyzete radikálisan változik, ami a családok és a társadalom szintjén egyaránt érzékelhető. A nagyszülőkkel a tudomány világszerte egészen az 1990-es évekig nem különösebben foglalkozott. Ekkor kezdtek érdeklődni a kutatók az akkor még lassan, de prognosztizálhatóan egyre gyorsuló ütemben növekvő idős korosztályok, illetve a modern családszerkezetben megváltozott szerepük iránt.

 

Fotó: Sióréti Gábor

Ami persze korántsem az élelmiszeripari márkák logóján ábrázolt, ősz kontyos, sütiillatú, kalácskarú nénikét jelenti: a mai 65 pluszos gyakran még aktív dolgozó, nyugdíjasként pedig kocog, csetel, utazik, társkereső fórumon szörföl – vagy, ami itthon sokkal gyakoribb, depressziós.

Álarcokat kell viselniük

Az időskorúak még nem találták meg a helyüket ebben az átalakuló társadalomban: a fiatalságkultuszhoz igazodva álarcokat kell viselniük ahhoz, hogy a következő generációk elfogadják őket, ugyanakkor az életük során felhalmozott tudás és tapasztalat, ami egy emberöltővel előttük még megbecsült érték volt, ma gyakorlatilag kihasználatlan marad.

Holott bőségesen rendelkezésre áll, de nincs kinek és hogyan átadni – egyre kevesebb az unoka. A magyarországi népességben 2015-ben a 65 év felettiek aránya 18,3 százalék, míg a 15 év alatti gyerekeké 14,5 százalék volt. A KSH öregedési indexe szerint 2017 elején 100 gyermekre 129 időskorú jutott.

Ráadásul, ha hozzávesszük az utóbbi tíz évben a folyamatos kivándorlást, ami szinte minden esetben a fiatal korosztályt, rendszerint kisgyerekes vagy a gyerekvállalás stádiumába ért párokat jelenti, még nagyobb hiánnyal kell számolnunk. Magyarországon – de a térség sok más országában is – egyre több unoka nő fel „Skype-nagyszülőkkel”, „tablet formátumú” felmenőkkel, óriási földrajzi és kulturális távolságra ahhoz, hogy megmaradjon a kapcsolat lényege, a közvetlen hatás. És mivel a nők jelentős része már nem huszonévesen, hanem 30 vagy akár 40 fölött lesz anyává, a generációk közötti időbeli távolság is csak nő.

Fogynak a közös élmények

Ennek következtében fogy a közös élmény a nagyszülők és az unokák világa között, és ez egyik generációnak sem kedvez, mindkettő a maga módján szeparálódik. A „digitális bennszülöttek” az okostelefonnal osztják meg, az idősek egyedül igyekeznek megoldani a problémáikat, hiszen a kettejük között lévő szülők gyakorlatilag egyikre sem érnek rá.

Képünk illusztráció

 

Az iskolának nem dolga, hogy megtanítsa a gyerekeket a társas viselkedésre, a más korosztályok felé való nyitottságra, otthon ezt ritkán kapják meg, így marad a korcsoportba való bezártság. Az idősek pedig leválnak a társadalomról, és bekerülnek az egészségügyi, mentális, szociális problémák dobozába, onnan pedig ritkán van kiút. A korábbi nagycsaládi modellben kényszerűen megtanult készségek, a tolerancia, a megértés, az együttműködés, a szociális viselkedés apró, közeledést hozó gesztusai ma csak nyomokban felfedezhetők.

Cserebere: időt figyelemre

E tendenciát egy ideje nagy nemzetközi figyelem kíséri, a kétfelé nyíló generációs olló fenyegető következményei, ha lassan is, de végre átütötték az ingerküszöböt. 2012 az aktív idősödés éve volt az Európai Unióban, előtte és utána is több kisebb projekt indult, ami az időskorúak integrálását célozta.

De arányában kevés az olyan, nagyobb szabású program, amelyik a fiatalokat is bevonja ebbe, dacára annak, hogy az ilyen siker kétfelé is gyümölcsöző, ráadásul a bizalom kiépülése – amit Francis Fukuyama amerikai filozófus, politikai közgazdász és író joggal tart a hálózati társadalom legfőbb tőkéjének – keresztben-hosszában erősíti a csoportközi kapcsolatokat, javítja a civil társadalom esélyeit és még egy csomó mást is, ami a jövőben nagyon fontos lesz. Többek között értelmes, jól használható védőhálót alakít a politika vagy a média túlzott befolyása ellen.

Azzal, hogy Magyarországon a genderkutatások tiltólistára kerültek, az időskorúak életének, lehetőségeinek, jövőbeli esélyeinek alaposabb ismerete, a szerepváltozások követése is vissza lett tolva a semmibe, a 2009 táján indult intergenerációs kutatások egy része is befejezetlen marad, nem derül ki, hogy az idős nők, illetve férfiak hogyan tarthatók meg a társadalomban. A 2017-ben törvénybe foglalt kötelező szülőtartás részletei tisztázatlanok, és nem a társadalomban meglévő tényleges lehetőségeket tükrözik, inkább csak az idősek fölötti felelősség tilitolizása zajlik az – egyre gyakrabban egyszülős típusú – családok és az állam között.

Képünk illusztráció

 

Felkészületlenül, önismeret nélkül nézünk szembe a digitális korszak gyökeresen új berendezkedésével; helyette az állam a legfrissebben kézhez kapott nemzeti konzultációs kérdőív szóhasználatában is nyíltan meghirdetett nosztalgikus, valójában patriarchális, a mai körülmények között nemcsak diszfunkcionális, de kifejezetten kirekesztő ideát igyekszik ráerőltetni a családokra.

Ebben a helyzetben megnő a kisebb, úttörő kezdeményezések jelentősége. A világ előrelátóbb országaiban már magasabb szinten is folynak olyan programok, amelyek a fiatalok drogmegelőzését, olvasási és szövegértési zavarait a „nagyik” segítségével kezelik – és komoly sikereket mutatnak fel.

Még tudnak kötni, varrni, fúrni-faragni

Azok a gyerekek, akik mellett időskorú mentor ül, és ketten együtt olvassák-magyarázzák a szövegeket, a lassabb tempó, az odafigyelés, a nyugodt együttlét hatására átjutnak a probléma eddig megmászhatatlannak látszó falán. Sokkal tisztább képet tudnak alkotni a közelmúlt történelméről, ha nemcsak a tankönyvből kell kibogarászni, hanem eleven élményekről kapnak beszámolót hozzá.

A kézműves technikák újabb felértékelődése is a nagyikhoz vezet, akik még tudnak kötni, varrni, fúrni-faragni. Lexikális tudás persze innen nem nagyon kapható, viszont az alapvető készségek – az érzékenység, az odafigyelés, az önismeret, a közös érdekek kifejezése – terén van mit tanulni tőlük. Az új típusú tudásról így kiderül, hogy nem is olyan új, csak egy generációval hátrébb kell keresni.

A nagyszülők nevelési elvei annak idején mást, jóval szigorúbb feltételeket diktáltak, mint a mai szülőgeneráció megengedő, szabadságra nevelő gyakorlata, de a nagyik tanultak a korábbiakból, és mindenekelőtt már felszabadultak a nevelés felelőssége alól, így sokkal jobban tudnak közeledni az unokákhoz, mint akár korábban a saját gyerekeikhez.

Nem véletlen, hogy az első filmes Révész Bálint itthon most bemutatott Nagyi projekt című filmje – amelyben három európai unoka talál hozzáférést a saját nagymamája élettörténetéhez, és ezen keresztül a 20. századhoz –, a két nemzedék egymásra találásának ez a szellemes és gyönyörű ünneplése már hónapok óta ott van a nemzetközi filmes toplistákon.

55 fölötti mentorok

És mit adnak a gyerekek cserébe? Biztonságot, közösséget, a játék szabadságát. Besegítik az időseket az információs sztrádára, kihámozzák őket a depresszióból. Hollandiában 2012-ben indult el az első „intergenerational living” közösség: egy deventeri nyugdíjasotthonba egyetemista fiatalok kaptak ingyen szobát, aminek az ára mindössze havi 30 óra volt, amit az idősekre kellett fordítaniuk.

Képünk illusztráció

 

Egy németországi kisvárosban az idősotthon és az árvaház csereberélt időt és figyelmet egymás között, és kiderült, hogy a gyerekeket akár csak heti néhány órára vendégül látó pótnagyszülők hirtelen erőre kaptak. Seattle-ben egy nyugdíjasközpont egyben gyermekgondozóként kezdett működni, a „szépkorúak” és az óvodások naponta közös foglalkozáson vesznek részt, ettől az idősek fontosnak érzik magukat, a kicsikben pedig kialakul az a bizonyos bizalomra épülő nyitottság.

Magyarországon is vannak hasonló programok, de egyelőre szinte kizárólag a civil szférában. Egy budapesti egyesület 2015 óta az iskolákban alulteljesítő gyerekek mellé 55 fölötti mentorok segítségét vonja be, egy váci alapítvány rendszeres „kicsik-nagyik” programja a környezeti nevelés témájában, egy Heves megyei település óvodája a népi hagyományok, gyógymódok és hagyományos játékok megismerésére hozza össze a két generációt.

A résztvevők számára nagyon hasznosak, de újsághír ritkán van ezekről, az eredmények megmaradnak az éves közhasznú beszámolókban. Holott egy jövővel foglalkozó (végre értelmes feladattal megbízott) államtitkárság felügyelete alatt biztosan jobb helyük lenne.