Valóságshow: A valóságműsorok tétje

szerző
Hermann Irén
publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Három népszerű, egymást erősítő és egymással összefüggő legitimációs érv blokkolja a valóságműsorok bírálatát. Az első a nyugati siker: olyan országokban, amelyek "felé tartunk", ezek elfogadott programok. A második az üzleti siker: olcsó műsor, magas nézettség, nagy (reklám)bevétel. A harmadik a siker mint a népszavazás egyik formája, amellyel szemben nincs helye egy kisebbség ellenvetéseinek.

Három népszerű, egymást erősítő és egymással összefüggő legitimációs érv blokkolja a valóságműsorok bírálatát. Az első a nyugati siker: olyan országokban, amelyek "felé tartunk", ezek elfogadott programok. A második az üzleti siker: olcsó műsor, magas nézettség, nagy (reklám)bevétel. A harmadik a siker mint a népszavazás egyik formája, amellyel szemben nincs helye egy kisebbség ellenvetéseinek.Ezek a beszólások amúgy is könnyen megkaphatják, hogy pusztán egy elitisztikus életforma nézőpontjából kritizálnak egy másik - a tömegeknek inkább megfelelő - életformát: a valóságműsorok élvezetét.

Amíg az első érv pusztán az utánzásra, mintakövetésre alapít, a második pedig egy igen komplex, heterogén üzemnek, a televíziónak a cinikus redukciója a 18. és a 49. év közötti nézők reklámfelvevő képességére, addig a harmadik nem nélkülöz valami kicsavart pátoszt: elég volt az értelmiségi nyavalygásból, nem mi mondjuk meg, és ne mondja meg senki, hogy mi kell az embereknek, hanem azt adjuk, amit ők akarnak. A valóságot.

De mi a valóság?

Ha a televíziózás műfajában megelégszünk azzal, hogy a próba és szigorú forgatókönyv nélküli műsorokat nevezzük valóságműsoroknak, akkor minden híradó, sportközvetítés, minden riport, minden beszélgetés, minden dokumentum reality show. Valami történik, egy valóságos esemény, amely előtt egy másodperccel még nem volt semmi esemény, valaki győz, és valaki veszít, valaki meggyőz, és valaki érvei erőtlenebbnek bizonyulnak.

Mindent, ami valóság, el tudunk képzelni fikcióként is (fordítva már nem szükségképpen áll így a helyzet); az is előfordulhat, hogy egy realista dráma vagy egy drámai dokumentum egy-egy részlete megtéveszthet bennünket. De jellemző, hogy izgatottan keressük a fogódzókat, mert egészen különböző világokat nyit meg annak a tudata, hogy valami fiktív vagy nem fiktív. Az olyan nagyszerű folytatásos filmregény (vagy novellafüzér?), mint amilyen a Vészhelyzet, nem magatartásokkal való azonosulásokra vagy magatartások megítélésére serkentene, hanem elviselhetetlen szenvedésre vagy elviselhetetlen közömbösségre ítélne bennünket, ha azt hinnénk, hogy a "valóságot" látjuk. Másfelől, ha egy riportról kiderül - mint az nemrégiben megtörtént -, hogy "megrendezett", az nemcsak a tényigazságot és a hitelességet semmisíti meg, hanem a teljes hatást, az első kockától az utolsóig. Ilyenkor mintegy az egész tartalom törlődik.

A fiktív és a nem fiktív megkülönböztetése alapvető értelmezési sémáink közé tartozik: a "bontakozó gyermeki lélek" korán kezdi elsajátítani, hogy ez "csak" mese vagy hogy "nem mese ez, gyermek". A tompaságnak, primitivitásnak vagy az elme defektusának kitüntetett jele, ha ez a megkülönböztetés rendszeresen sikertelen.

Vannak olyan nézetek, amelyek a modernséget mind a totális diktatúrák, mind a tömegdemokrácia formájában a valóság fiktívvé válásával jellemzik. Ilyesmiről beszél például Baudrillard utálatos elmélete. Kézenfekvő volna - és ezért vaskos közhellyé is vált -, hogy ennek az infantilizálásnak, "hülyítésnek" egyik legfőbb ágenseként a "bambuládát" (Kántor Péter) nevezzük meg. De mielőtt erről mondanék valamit, nézzük a létező keverékformákat fikció és nem fikció között.

Keverékformák

ugyanis vannak. Vegyük példának a kemény pornót, amelyet nemcsak az erotikus képsoroktól, hanem a lágy pornótól is a valóság különböztet meg. A test szexuális központjai nem stilizálva, utalásszerűen, futólag, metaforikusan, hanem reális folyamataiban jelennek meg, s közismert, hogy az idő, a stilizáció egyik legfőbb lehetősége is közelesen megfelel a reális időnek. És mégis, ezekből a kemény, nem fiktív realitásfeltételekből fiktív, stilizált álomvilág bontakozik ki, amelyben fiktív terekben, geometrikusan szerkesztett elrendezésben szerepet játszó emberek (hiszen a pornószínészek is színészek!) fiktív, végtelenített, állandósított szexuális készenlétének mintegy a balettja jelenik meg. Minél színvonalasabb egy pornószkeccs (mert ebben a műfajban is nagyon jelentős színvonalkülönbségek vannak), annál stilizáltabb. Ebből a szempontból a reális idő is a reális idő imitációja, mert a vágások az üzemi hibának, "zajnak" minősülő szüneteket küszöbölik ki. De ennek az üzemszerű végtelenségnek, amelyben a legtöbbször aszimmetrikus párok egy dramaturgiai hierarchia szerint sorra veszik a testnyílások lehetőségeit, egyszer csak vége kell szakadnia. Mivel a stilizáció állandósít, ezt az állandóságot a szó szoros értelmében meg kell szakítani. A zárlat, a kemény pornó majdhogynem strukturális kényszere a látható kisülés, amely egyrészt tökéletesen naturális, és mint ilyen visszamenőleg szavatolja a látottak nem fiktív voltát, azt, hogy itt "minden élesben ment", másrészt viszont - és éppen a demonstratív cél okából - valószerűtlen és stilizált, hiszen a valóságban ugyanez legtöbbször a szexuális élettel csak kínosan összeegyeztethető születésszabályozási technika, a coitus interruptus.

Az úgynevezett valóságműsor is keverék műfaj, csak komplikáltabb. Az természetesen könnyen belátható, hogy a reality show a kiindulópontján tökéletes ellentéte a realitásnak, minden, csak nem való világ. Akkor már találóbb a másik, licenc- alapú elnevezés, a Big Brother, csak

mérhetetlen cinizmus

vagy vakság kell ahhoz, hogy a világ alighanem legnagyobb szabadságfokát kivívott országból, Hollandiából átültessék egy akkora történelmi szabadságdeficittel terhes országba, mint a miénk. A valóságműsorok ismeretlen, idegen embereket zárnak össze művi környezetben, ahol mesterséges szabályok szerint kell élniük hosszú hónapokig. Mindez fikció. "E derék tréfának díja gazdag préda", s nem is elsősorban a főnyeremény, amit csak egy vihet, hanem a glamour, a ragyogás, a hírnév - és ennek perspektivikus konvertálhatósága.

A realitást a kiindulóponton két elem testesíti meg: az, hogy a kiválasztottak amatőrök, és az, hogy elvileg minden percük láthatóvá válik. Ez azonban nyilvánvalóan manipulált realitás, s mint ilyen, fikció; a kiválogatás szempontjai és a rendezők által naponta megalkotott (részben elő is idézett) jelenetek ezt szavatolják. A cél a közönségszórakoztatás, s ennyiben a szereplők kísérleti lényekhez hasonulnak, akiket pszichológiailag kezelnek, feladatok elé állítanak, amelyeknek - csakúgy, mint a kiszavazásokról döntő közönség vélt elvárásainak - meg akarnak felelni... és így tovább. Minderről meggyőzően írt a Magyar Narancsban (2002. október 3.) Janisch Attila.

Az idő azonban előrehalad, és a művi környezet a szereplők számára létfeltétellé, bizonyos mértékig valósággá válik. Ezenközben a nézők megismerkednek velük, s mivel a totális manipuláció és az állandó szerepjátszás lehetetlen, a kettő rései közt felvillannak a valódi karakterek (vagy karakternélküliségek). Elkezdődik egy második játszma a fiktív valótlan világ mellett. S ez egy nagyon is reális kérdést vet fel: az alkalmazkodás határainak a kérdését.

A személyes autonómia, a személyiség védelme, a magánélet szentsége alapvető és kivívott emberi jog. A villák lakói ezekről a jogokról önként, szabadon és ideiglenesen mondtak le. Ezzel kapcsolatban azonban két kérdés vethető fel. Az egyik, hogy a televízió nézői nem kötöttek ilyen végiggondolt szerződést, és most nagy sikerű műsorokban ahhoz szoktatják őket, hogy ezeket a jogokat rendszeresen megsértsék. Ez az az elem, ahol a valóság felülkerekedik a fikción: a szituáció fiktív, a jogsértés, ízléstelenség, tapintatlanság (és ennek magától értetődő szokássá válása) valóságos. A televíziók népnevelő felelőssége nem kerülhető meg.

A második kérdés a villalakókra vonatkozik, és azt veti fel, hogy lehet-e végiggondolni teljes terjedelmében egy ilyen szerződést. Nem érheti-e személyiségüket, emberi méltóságukat olyan sérelem, amelyet nem számíthattak ki? Hadd mondjak egy példát. Az egyik

bárgyú és megalázó

tréfás feladat az volt, hogy egy fiúnak és egy lánynak egy egész napon keresztül egyetlen közös, bő kezeslábasban kellett lennie, és úgy is kellett aludniuk. Az egyik lány viszolygott a hozzárendelt fiú testi közelségétől, és elviselhetetlennek érezte a feladatot. De meggyőzték.

A résztvevők gyakran hangoztatják azt az erkölcsi álláspontjukat, amelyet bizonyára sugallnak is nekik, hogy ki kell tartaniuk. Ezzel szemben én csak azt kérdezem, hogy miért kell kitartaniuk. Egy feladatot meg is lehet tagadni, vállalva a büntetést, sőt ki is lehet sétálni a villából.

Éppenséggel ezzel törne be a valóság a valóságshow-ba. Ezek a műsorok arról szólnak, hogy mi mindent lehet megcsinálni az emberrel. A válasz Magyarországon egyelőre az, hogy bármit. A Való Világ és a Big Brother igazi tétje, hogy valaki végre fellázadjon.

Nem is járna rosszul. A néző se. A csatorna se. A televízió aktuális formájában kétségtelenül legtöbbször infantilizál és hülyít. De végül is az, amit csinálunk belőle.

Radnóti Sándor

Több a soknál

A valóságshow-k és a nézői szokások

A valóságshow-k megjelenését egyesek atombombához, mások heroin-kereskedelemhez hasonlították; a szerényebbek csak új fejezetnek nevezték a magyar televíziózás, hovatovább társadalom életében. Mindez az ELTE média tanszékének múlt hét végi, Valóságsokk című konferenciáján történt.

A hazánkban még új tévés műfaj következményei teljes valójukban csak később mutatkoznak meg, egyes elemei azonban már most jól mérhetők. Nincs kétség, a Big Brother (BB) a tv 2 számára meghozta a várt áttörést: egyenrangú versenytárs lett a két kereskedelmi televízió. A csatorna behozta az RTL Klub korábbi, tetemes előnyét, sőt az esti idősávban - a valóságshow-k elindulásától mostanáig eltelt időszakban - a kereskedelmileg fontos 18-49-es korosztálynál estéről estére fej fej mellett haladnak, hol az egyik győz, hol a másik.

A Való Világ (VV) és a BB soha nem látott nézettségi adatokat hozott: a két műsort esténként az éppen tévét nézők 70-80 százaléka figyeli átlagosan (ez 3 és 4 millió közti nézőszámot jelent). Ez az arány alacsonyabb a megyeszékhelyeken, még alacsonyabb Budapesten, a falvakban viszont jóval nagyobb. Többek közt azért, mert a városi 70-80 százalékos arányhoz képest vidéken a háztartások csupán 30-40 százalékában van kábeltévé. Ahol a kínálat kisebb, ott nagyobb közönségarányt harcoltak ki a reality show-k.

A nézők iskolázottságát tekintve kitűnik, hogy a szakmunkás végzettségűek mindkét műsort jobban nézik - bár ők általában is többet tévéznek -, ám míg a BB esetében a magasabb iskolai végzettség felé haladva csökken a műsor népszerűsége, addig a VV-nél ez éppen fordítva van: a diplomások jobban kedvelik a műsort, mint az érettségivel vagy általános iskolai végzettséggel rendelkezők - derült ki az AGB munkatársának a konferencián elmondott beszámolójából.

Bozsonyi Károly előadásában elmondta, hogy az eredmény alapján feltehető a kérdés: vajon az általános nézői szokások mennyire változtak meg az elmúlt három hónap alatt, illetve a nézők mostani viselkedése mennyire felel meg a róluk - végzettségük, lakóhelyük, életkoruk és anyagi helyzetük alapján - alkotott eddigi képnek? "A válasz röviden: a reality show-k alapvetően nem változtatták meg a nézői szokásokat, de az egyik műsor nézői kevésbé reagáltak úgy, ahogy azt róluk - az általános nézői viselkedésük alapján - feltételezni lehetett." Ha ugyanis megnézzük a VV nézőit, azt láthatjuk, ők inkább beágyazódnak az általános nézői szokásokba, míg a BB esetében jelentős eltérések mutatkoznak, bár kétségtelen, hogy többen nézik a tv 2 reality műsorát. Ezek az összefüggések a műsorok végén lesznek igazán érdekesek, hiszen akkor dől el, hogy az újonnan megszerzett nézők megmaradnak-e a csatornánál. Így - bár többen vannak - a BB nézőinek későbbi viselkedése kevésbé kiszámítható, mint a VV-rajongóké.

"Ha az életkor alapján nézzük az adatokat, akkor jól látszik, hogy a tv 2 elérte egyik legfontosabb célját: közelített a hirdetők számára fontos 18-49-es korosztályhoz, és leszorította a 60 év feletti nézőket" - mondta a Narancsnak Bozsonyi Károly. Az adatokból jól kivehető, hogy a BB három korcsoportban okozott jelentős változást: a 4-7 éves, illetve a 60 év feletti nézők aránya a műsorsávban jelentősen lecsökkent, míg a 30-39 éveseké kiugróan megnőtt. Bár nem ilyen nagy arányú, de jól kimutatható a 13-17 évesek körében tapasztalt növekedés, amiből az következik, hogy a fiatalok maguk döntenek arról, hogy valóságshow-kat nézzenek, ami a hirdetők számára igen értékes megállapítás. Nemek tekintetében is szignifikáns a két műsor közötti különbség: bár mindkettőt többen nézik a nők, a BB nőiesebb műsor, mint a VV. A felmérés azt is kimutatta, hogy a BB-nézők több időt töltenek kedvenc műsorukkal: 10 százalékuk a BB-adásidők több mint felét látta, ez az arány a VV-nézőknél mindössze az ötöde, amihez azonban hozzátartozik, hogy a VV adásideje összességében több, mint a BB-é.

A csatornák nézettségét megnézve kitűnik: a reality show-k közötti versenyen csupán a filmek emelkednek felül, sikerük ugyanis nem függ attól, melyik adón láthatók. Még egy nyertese van az elmúlt három hónapnak, mégpedig a közszolgálati televízió. Egyelőre úgy tűnik, halvány összefüggés van a tv 2 és az MTV 1 nézettsége között: a BB ideje alatt ugyanis érezhetően megnő a királyi tévét nézők száma, ami azt mutatja, hogy a tv 2 elvesztett idősebb nézőit az MTV 1 nyerte meg magának.

Hermann Irén

(Forrás: AGB Hungary)

Tartozunk az igazságnak anynyival: Attila, miután egy levegővel káromkodott fél órát, otthagyta A farm műsorát. (Megadtuk. - a szerk.)

szerző
Hermann Irén
publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...