Ha van könyv, amit felesleges volt lefordítani, akkor ez az. Wolfgang Kraushaar, a 68-as diáktüntetések és a Vörös Hadsereg Frakció méltán elismert krónikása ugyanis nem csinált itt mást, mint a német sajtóban megjelent hírek és riportok alapján frissiben összefoglalta a 2011-es tüntetéseket. Krónikáját nyakon öntötte egy rövidke, felületes elemzéssel, amiből az derül ki, hogy a tunéziai, lisszaboni, tel-avivi, pekingi és New York-i és a többi tüntetés közös nevezője, hogy mindegyik „magvát” a fiatal diplomások alkotják.
A szerző 2012 februárjában zárta kéziratát, amikor talán még kielégítő konklúzió volt, hogy a mozgósításban erős fiatalok azért buknak el, mert nem ismerik ki magukat a politika világában, három évvel később viszont a magyar nyelvű kiadás megválaszolatlanul hagy egy csomó kérdést, például, hogy a spanyol Indignados mozgalomból kinőtt Podemos hogyan vált mégis hazája legerősebb baloldali pártjává.
S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a könyv úgy mehetett nyomdába, hogy tévesen azt állítja: Tavakkul Karman jemeni újságírónő és emberi jogi aktivista „az első arab országból származó Nobel-díjas”. Nem tudjuk, fordítási hibáról van-e szó, vagy az eredeti szerző is benézte, de – hiába kaptak idáig arabok aránylag kevés Nobel-díjat – azért Nagíb Mahfúz irodalmi elismerése vagy Jasszer Arafat Nobel-békedíja mellett nehéz elmenni. Az igazság az, hogy Karman az egyetlen arab országból származó nő, aki idáig Nobel-díjat kapott. Ez nem kis különbség, hiszen míg a kitüntetések hiánya arra utalna jelen környezetben, hogy az arab világ elmaradott, addig a valós tény azt jelzi, hogy az említett országokban a nők nem kapják meg a társadalomtól a lehetőséget, hogy érvényesüljenek.
Fordította: György Gábor. Napvilág, 2014, 250 oldal, 2300 Ft
