Nem is tartozhatott, vélhetnénk, hiszen pontosan Szálasi és rendszere képezte például az 1945 utáni politikai formációk (előbb a félig-meddig demokratikus, átmeneti rendszer, majd a nyíltan egypárti rezsim, sőt a rendszerváltás után létrejött s az utóbbi években folyamatosan lapátra tett liberális jogállam) hangsúlyos ellenpontját. Azt a negatív viszonyítási rendszert, melytől a radikális elhatárolódás nélkülözhetetlen volt bármiféle közhatalmi funkció vagy a nyilvánosságban, a kulturális, illetve tudományos életben vállalt szerep betöltéséhez.
Ha így volna, talán nem is lenne szükség olyan könyvekre, mint például Paksa Rudolf vaskos, ámde lebilincselő monográfiája a hazai nemzetiszocialista pártok történetéről, illetve nem is kellene átértékelnünk, mondjuk, Szálasi Ferenc életútját, amire szintén kísérletet tesz a szerző által alkotott, kellően olvasmányos és egyben igen tanulságos biográfia. S ráadásul, mint arra mindkét mű előszavában joggal hivatkozik, teszi ezt korántsem korunk kutatóinak nézeteivel szembeszegülve: amikor állításait megfogalmazza, joggal hivatkozhat Ungváry Krisztiánnak a nyilas mozgalmak forradalmi, rendszerellenes és erősen szocialisztikus hátterét feltáró tanulmányaira (más részről pedig az Imrédy-féle, a magyar társadalmat a zsidóság kárára modernizáló társadalompolitika-analízisére), Gyurgyák János kiváló eszmetörténeti könyveire, illetve Karsai László Szálasi szerepét mintegy újraértelmező írásaira, kutatásaira.
A hazai nemzetiszocialista mozgalmak történetéről olvasók először rendszerint a bőség zavarával küzdenek: a húszas évek végétől olyan mennyiségben burjánzanak nálunk a német náci pártot többé-kevésbé mintának tekintő mozgalmak, hogy az ember hajlamos elveszni a folyton (s nem is mindig önszántukból) átalakuló, új és új neveket öltő pártok és mozgalmak kavalkádjában. A hagyományos, tankönyvi nézőpont szerint ezek a mozgalmak rendre német intencióra jöttek létre, és a "guruló márka" (azaz a titkos náci pénzügyi segély) révén izmosodtak meg. Nos, mindennek pont a több ágról induló, de leginkább Szálasi és pártja körül csoportosuló nyilas párt esetében nincs semmi jele. Sokkal inkább az a megdöbbentő, hogy a hatóságok által valóban üldözött, bebörtönzött, internált vezetőit, aktivistáit többször is elveszítő, csupán korlátozott sajtónyilvánossággal bíró hungarista mozgalom hogyan tudott ilyen sikereket elérni az 1939-es választásokon, és hogyan tudott több száz ezres tömegpárttá válni. A kulcs sok tekintetben (s ezzel mindkét Paksa-könyv foglalkozik - a monográfia természetszerűleg többet) Szálasi személye, kétségtelen karizmája, mozgalomformáló tehetsége és programalkotó szenvedélye (melyet még többek által kigúnyolt teoretikai és nyelvújító/-rontó dühe sem tudott teljesen tönkrevágni). Ráadásul a hungarizmus kivételes világnézeti kiméráját kiötlő Szálasi korántsem számított a párt egyetlen ideológusának - annál meglepőbb, hogy közülük mennyien érkeztek a baloldalról (a kommunista munkásmozgalomból, a szocdem párt balszárnyáról vagy a korábban éppen ezzel rokonszenvező értelmiségből) -, lehet sorolni itt Kassai Ferenc későbbi propagandaminisztert, Málnási Ödön történészt, Párkányi Istvánt (aki 1945-ben vissza is lépett a kommunista pártba) vagy Péntek Istvánt. Mindez felveti azt a kérdést, hogy menynyire joggal vádolta demagógiával Szálasit szintén radikális társadalomátformálásban utazó baloldali konkurenciája. Nos, nem csupán a párt programja, de az 1944. október 15-e után történtek, a kapitalizmus meghaladását hirdető, a társadalom alapszövetét is durván átformálni kívánó hungarista állam megteremtését célzó törekvések is azt mutatják, hogy
a nyilasok bizony komolyan gondolták
Félreértés ne essék, ez még nem teszi a nyilaskeresztes-hungarista mozgalmat rokonszenvesebbé vagy az állampolgári szabadság és joguralom érvényesülése (sőt, az elemi létbiztonság) szempontjából kevésbé veszélyessé. Csupán világossá teszi, hogy az egyaránt meghaladni vágyott Horthy-rendszer lerombolását célzó düh más-más, egymással is ellenséges táborokba vihette a sokszor hasonló (néha azonos!) szellemi gyökerekből táplálkozó (elég csak a marxizmus széles körű respektusát említeni a nyilas ideológusok körében) és hasonló szociális, sőt családi környezetből érkező lázadókat. Utóbbira továbbra sem lehet jobb példát találni a Rajk fivéreknél: míg Endre lelkes hungaristaként a Szálasi-kormány közellátásügyi államtitkára lehetett (s a felelősségre vonást csupán bátyja révén kerülte el), addig László a kommunista hatalomátvételnek lett kulcsfigurája (majd áldozata).
A laikus közvélemény a nyilasokat leginkább a rettenetes zsidóellenes tömeggyilkosságokkal, a Duna-parti kivégzésekkel, a nyilasházakban elkövetett atrocitásokkal, a munkaszolgálatra kivezényeltek halálmenetével azonosítja - nem alaptalanul, hiszen a hungarista állam maga is kegyetlen terrort gyakorolt vélt és valós ellenségeivel szemben, s 1944 őszétől nyilaskeresztes karszalagosok gyilkoltak, kegyetlenkedtek és raboltak Budapesten. Ugyanakkor 1944 zöldárját Paksa szerint sem lehet azonosítani a teljes nyilas mozgalommal - s nem csak azért, mert például a fővárosi pártszolgálatos terror akkor dühöngött a legkegyetlenebbül, mikor Szálasi és a teljes hungarista kormányzat már Nyugatra települt.
Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne óriási a felelősségük a gyilkosságok ellen fel nem lépő, viszont a napi rendszerességű uszító propagandával a gyűlöletet tápláló nyilas vezetőknek. A mozgalomnak kizárólag a hiszterizált és/vagy haszonleső, vértől megittasult pártkatonák (közöttük számos nő), fanatizált fiatalok, lumpen és bűnöző elemek, sok esetben pszichopaták által elkövetett rémtettekhez kapcsolása könnyen elfeledteti, hogy a nemzetiszocialista pártok, a hungarista mozgalmak komoly értelmiségi bázissal rendelkeztek, az értelmiségi, hivatalnoki, rendőri, katonai, jogászi-bírói körökben masszív népszerűségnek örvendtek, s kádereik is részben innen rekrutálódtak. Mindez azonban vajmi kevésnek bizonyult a hatalomátvétel után. Mint Paksa is meggyőzően kimutatja, a Gál Csaba, a mindenható nyilas személyügyi kormánybiztos által levezényelt kádercserék, az egyre fogyatkozó hungarista állam pártkatonákkal való "beültetése" s az ezzel együtt kialakuló, hármas-négyes párhuzamosságra épülő igazgatási szerkezet totális káoszt okozott. A nyilas mozgalom
nem kifejezetten antiszemitizmusában volt különleges
Ebben a tekintetben a nem nyilas konkurencia még rá is vert. Gondoljuk meg: a hazai zsidóság deportálását az a Sztójay-féle kormányzat kezdeményezte (s a vidéki zsidóság tekintetében maradéktalanul végre is hajtotta), amelynek nem volt tagja a Szálasi-féle hungarista párt. A magát aszemitának valló Szálasi a gettókba terelt fővárosi zsidóság kizsigerelését, hazai munkaszolgálatra alkalmazását, a hadifoglyok kicserélése és rezsimje nemzetközi elismertetése érdekében túszként való felhasználását és végcélként kisemmizve történő kitelepítését tartotta céljának. Ehhez képest csak ímmel-ámmal engedett a németek újabb zsidó kényszermunkásokra vonatkozó követeléseinek. Ezzel szemben joggal veti fel Paksa is, hogy a Sztójay-kormány kulcsposztjait a kormánypárt szélsőjobboldalához sorolható (hivatalukat több esetben utóbb már a Szálasi-rendszerben is megőrző), a németekhez minden határon felül lojális politikusokon (Reményi-Schneller Lajos, Szász Lajos, Jurcsek Béla) felül a saját definíciójuk szerint is nemzetiszocialistának tekinthető Imrédy és hívei töltötték be. Ugyanakkor a pontosan a zsidóság fizikai és gazdasági megsemmisítése szempontjából kulcsfontosságú belügymisztériumi államtitkárok (Endre László, Baky László) egykoron mindketten Szálasi párt- és harcostársai voltak - előbbi közigazgatásban viselt állása, utóbbi politikai nézeteltérések miatt került távol a későbbi Nemzetvezetőtől (azonban az is jellemző, hogy nem kis részben a németek akaratából mindketten fontos beosztást kaptak az 1944. október 15-e után kiépülő hungarista államban).
Ez utóbbiról pedig joggal jegyzi meg Paksa: csakis a németek hadászati-stratégiai elképzelései miatt kaphatott ennyi időt a történelemtől: Hitler ugyanis az utolsó emberig próbálta védeni Budapestet, majd a Dunántúlt - mivel ez utóbbi területen, egészen pontosan Zalában feküdtek a Reich utolsó, még felhasználható olajmezői. Így azután a Szálasi-rezsimnek még arra is maradt ideje, hogy 1945 február közepén átkeresztelhesse a zalaegerszegi Horthy Miklós teret - Szálasi Ferenc térre.
Paksa mindkét - egyaránt tartalmas és tanulságos - könyvében foglalkozik a mozgalom utóéletével. Így (hosszabban a Szálasi-monográfiában) az önmagában is sok kérdőjelet hordozó, számos vezető és kétkezi nyilas gyilkos elítélésével végződő népbírósági eljárással (félreértés ne essék: maguk a reális vádpontokon alapuló ítéletek kevéssé vitathatóak, a konkrét jogi procedúra annál inkább), másrészt a hungarista emigráció továbbélésével és az eszme rendszerváltás utáni, hazai revitalizálására tett kísérletekkel. Ez alapján is nyilvánvaló: a hungarizmus bizonyos szélsőjobboldali körökben ma is nosztalgia tárgya - Szálasi jóslata részben igazolódott, az utókor egy része őt és elítélt társait mártírként kezeli. Ugyanakkor a radikális jobboldali mainstream (amelyet Paksa e kapcsolat szempontjából nem is vizsgált) manapság már áramvonalasított, korszerűsített (és a sajátos hazai pártstruktúrába betagozódott) formában képviseli a liberális jogállam etnicista-nemzeti kollektivista meghaladásának programját.
Osiris-MTA BTK TTI, 2013, 399 oldal, 3480 Ft; Jaffa, 2013, 255 oldal, 3150 Ft
